Zarándoklat vagy túrázás?

Ezt a pár gondolatot a Pálos70 kapcsán írtam.

A zarándoklat - úgy mondják - a lábak imája. Ismerőseim a Pálos70-el kapcsolatban visszatérően megkérdezték: "nem túl megerőltető dolog ez?" - nem, sőt: micsoda luxus önmagammal (és talán nem is csak önmagammal) lenni hosszú órákon át, szó szerint lépésről lépésre végére járni a bennem fortyogó döntéseknek, gondolatoknak, problémáknak és megoldáskereséseknek... Húsz kilométer után elkopnak a mindennapi kis gondolatok, egyre több szünet kerül közéjük, mint amikor felhők között kibukkan a tiszta, kék ég... harminc kilométer után néha fel-felvillan a lélek napfénye is a felhők között: egy-egy szokatlan tisztaságú gondolat, megértés, érzés. Negyven kilométer után már minden tépelődő gondolat érezhetően gyengít, de gyengül is: már a "megértések" is megritkulnak. Egyre több lesz a csend. A lábak meg csak mennek, egyik a másik után, de talán nem is én megyek, hanem a bolygó forog alattam, mellettem fut egy csodálatos, térhatású mozi, igazi természetfilm, néha emberek is megjelennek benne, hátizsákkal, egy-egy pillanatra...

És, néha, a Csend megszólal.

Emiatt érdemes útra kelni.

Ez a Csend nem csendes, folyamatosan beszél, de megszokott környezetemben nem könnyen hallom meg. Pedig ha fülelek rá, a profán cselekvés is megszentelődik. A természetjárás zarándoklattá változik. És így zarándoklattá válhat a reggeli villamosozás is a munkahelyre. 

A zarándok-lét: életforma. A zarándok nem csak akkor zarándok, amikor vándorol, hanem mindig az: elég egyetlen találkozás a Csenddel, és a vándorok pecsétje örökre ott lesz a szívén. A zarándokok, valami misztikus módon, fel is ismerik egymáson ezt a jelet, a vándorok jelét, és találkozáskor ismeretlenül is egymásra mosolyognak - mint akik tudnak valami közös titkot. 

Aki elindul - az már megérkezett. Én is azért indulok el újra és újra, hogy erre emlékeztessem magamat...

Ráadásul a természetjárásban eleve van valami spirituális - a zarándoklatra szóló szelíd hívás a Csendből születik, valahol belül.

Hívott engem is, megszólított engem is, pár évvel ezelőtt. Az a finom "háttérsugárzás", ami többlet-energiát ad, többet, mint mondjuk a "szintidő" gondolata egy teljesítménytúrán. Ez érezhető, érzem én is. A váratlan mértékű kitartás, hosszú távú fizikai teljesítmény a legbizalmatlanabb ember számára is sugall valamit: itt van valami több, amit nem néztem volna ki magamból. Ez nem elmélet, hanem megélt valóság.

A természetjárás számomra azóta is több, mint sportteljesítmény vagy kikapcsolódás egy stresszes hét után: sétakontempláció, lelkigyakorlat. A természetfotózás se a "megörökítésről" szól - mennyire gőgös dolog megörökítésről beszélni a mulandóság világában, amikor ráadásul egy marék pixelről van csak szó! A teremtett világ szépségén keresztül az Alkotó keze nyoma tükröződik, igen, tükör-reflex, jó ez a fényképészeti szakkifejezés...

Találkoztam olyanokkal, akik mélyen átélt vallási indíttatással vágtak neki zarándoklatnak, és a várt Isten-élmények helyett a testükkel kötöttek bizalmasabb ismeretséget (ízületi fájdalmak, sérülések, vízhólyagok), mások kifejezetten edzettségi sportteljesítményként tekintettek rá, és nagyon is meglepődtek a számukra váratlan spirituális élményeken. Ki-ki azt kapja, amire - egyensúlyához - szüksége van.

A zarándoklat maga belső átalakulással jár - báb-állapot, igazán nem tudni, mi minden történik belül, a lélek titokzatos műhelyében, a vízhólyagok és a "hol a bánatba' lehetek" állapotok közepette milyen titkos átalakulás történik. Mert hogy történik, az biztos: a Mester e műhelyben megszerel ezt-azt - ezért olyan nehéz visszatérni a régi, "való világba". A bábból a pillangó nemritkán otthon repül ki, néha csak évek múltán, utólag derül ki, mi miért volt fontos.

 A zarándoklat nem ér véget otthon sem. Néha az igazi nehézségek otthon jönnek. Számomra is. Viszont azóta  túrázok, futok, vasegészségem van, a természetfotókból kiállítások, blog, megnyert pályázatok lettek, új barátok és új szenvedélyek, és főleg: egyre több lelki béke és derű, türelem a hétköznapi fizikai kényelmetlenségekkel és lelki megpróbáltatásokkal szemben, és több bizalom az emberek iránt, mert a zarándoklat arra is példa, ahogy élnünk kéne a mindennapokban. Én hiszek egy olyan világban, ahol ez lehetséges. Ahol mindenki tudja, hogy zarándok az élet hosszú útján, és látja a Másik szívén a vándorok pecsétjét.