Terep-járó: 2024

Ködös Börzsöny! Jó párszor részt vettem már a VIDE teljesítménytúráján, és mindig más arcát mutatta a novemberi Börzsöny. Most a közelgő tél első hóesése volt az, ami ígéretessé tette a "terepet" egy jó kis kirándulásra...

Sötétben robog velem a szobi zónázó, mostanában szokatlan módon pontosan indult, kezemben egy frissen vásárolt, még langyos sajtos fornetti. Rajtam kívül is akad pár túrázó a vonaton. Szódligetnél járunk, amikor jobb kéz felé sötétbíbor színben meghasad az ég feketesége a horizont felett. Szürke hajnalban szállok le Kismaroson, szép kis tömeg gyűlik össze a buszmegállóban... ismerősök is akadnak köztük.

Online előnevezés volt, így gyorsan megy az adminisztráció a Hiúz Ház hátsó traktusában. Kávét is lehet vételezni, ami jó, de ezúttal biztosra mentem: hátizsákomban termoszban ott lapul egy nagy adag fahéjas-forrócsokis-kókusztejes kávé.

Odakint fehér hólepel és apró szemű hóesés. Nézegetem sínadrágomat: hopp, egy szakadás a térdénél... és a másik oldalon is! Kicsit bosszant, hogy lehet ilyen hitvány nadrágokat gyártani, ezt alig húsz éve használom! ... aztán eltűnődök, ez a nadrág vékony pénzű egyetemista korom aránytalanul drága beruházása volt... vagyis van ez a gatya harminc éves is. Magamban elvigyorodok... majd otthon megvarrom.

Nekivágok a távnak. Hűvös van, arcomba vág a hóesés és a szél. A kisvasúti végállomás fedele alatt tehát megállok, előhalászom a hátizsákból a zöld kötött sapkámat. Elég jellegzetes darab, piros fonallal ráhímzett mosolya van, tetején két derűs béka-szem figyel. Már vártam az alkalmat, hogy felvehessem.

Balra át a síneken... és fel a Vár-hegyre! Szürkeség uralja a tájat, a fotózáshoz még kevés a fény. Felkapaszkodok a fából ácsolt kilátóhoz, matricát ragasztok - ez az első ellenőrzőpont - felmegyek a kilátóba is, de panoráma nem kínálkozik, homályba burkolózik a távlat. A kilátó tövében páran vidáman koccintanak valamivel, karcsú, kabátos agár szökell ruganyosan hosszú lábain.

Jól ismert az út a Béla-rét felé. Előttem is, mögöttem is túrázók. A hóesés hol rázendít, hol alábbhagy, apró fehér pettyeket rajzol az előttem himbálódzó hátizsákokra. Kilépek a rét fehérségébe... a Széles-mező, mint valami sarkvidéki táj. Pár hónapja milyen fajgazdag "virágvadászatot" tartottam itt... aranyfürt, lila őszi kikerics, szegfűfélék... most mindent fehér dunyha takar, alatta alszik az élet. Előttem vidám hógolyózásba fog a csapat. Mennyire jó, amikor "felnőtt" emberek ilyen felszabadultan tudnak játszani!

Széles-mező

A következő matricás pont ott van, ahol ismét erdőbe lépek, innen az Országos Kék lesz az útmutató jelzés - bár eltévedni lehetetlen a letaposott nyomvonalat követve. Patakugrás... a megoldás: nem szabad gondolkodni rajta. Lendületből ugrok kőről kőre.

Hirtelen eltűnnek körülöttem a túrázók, élvezem a csendet. A hó nem esik már, csendes az erdő, csak a még fákon lévő száraz levelek finom zizegése hallatszik.

Hó és lefagyott, bordás jég borítja az aszfaltos utat, ami a Szén-pataki kulcsosházhoz vezet. Finom púderrózsaszín hajnali fények játszanak az égbolton. Messzire virít a kék sátor a havas fák között. Gázpalack sziszeg, bográcsban tea fő. A teafilterek csapata körbe-körbe úszik a forró vízben, olyan, mint egy kerékpárverseny az arénában, kicsit megállok nézegetni, hogy vajon melyik teafilter tesz szert előnyre, de eléggé együtt halad a mezőny. Az ilyesmik miatt szoktam kicsúszni a szintidőből... Zsebre teszem az itt kapott kekszet és nekivágok az undok emelkedőnek a kék négyzet jelzésen. Régi ismerősöm ez a helyszín, kis távon vagy háromszáz méteres emelkedés...

A harminc kilométeres táv indulói mentek tovább az aszfalton, érezhetően kevesebb a nép, nem kell félreállnom senki útjából, ahogy lihegve kapaszkodok felfelé. Tudom, hogy amikor felérek, pompás látványra számíthatok... de ami fogad, engem is meglep: mély liláskék hegyoldal a távolban, babakéken incselkedő rés a felhők között, sárgán világító juharlevelek, fekete fatörzsekre tapadt fehér hó. Pazar színpompa! Nyers, élénk színek, mintha akrillal festették volna... Fotózom a festményre kívánkozó színáradatot, aztán ismét nekivágok felfelé a széles erdészeti úton.

A hó tapadós, jól lehet haladni benne. Az ég ismét elborul, és pasztellessé válnak az árnyalatok. Útbaigazítok egy lányt, aki a tízes távon indult volna, de jobb felé kanyarodott a meredek rész után... kis híján felmászott Nagyhideghegyre!

Örülök, amikor jön a kicsit vízszintesebb rész, nyáron milyen jót botanizáltam itt! Az itteni pocsolyák annyira állandóak, hogy konkrétan iszapnövényzet keletkezik bennük... még a nyári szárazságban is volt bennük víz. Most szinte ideális a haladásra a fagyott, havas felszín, az erdészeti munkagépek se túrták fel, mint két évvel ezelőtt.

Szálegyenes bükkfák váltják fel a kocsánytalan tölgyek, csertölgyek kusza ágvilágát. Finom csipkeként a zúzmara is megjelenik... megint meg-megállok fotózni, mert van mit. Aztán ködzónába érek, a szürkeségben csend van és templomkomolyságú, vastag fatörzsek. Szinte meglepődök, amikor a kereszthez érek, itt balra fordulok, tudom, hogy nemsokára jön a "csúcstámadás", és fent is vagyok a turistaháznál, aminek pár napja kigyulladt a teteje...

Ellenőrző- és frissítőpont a Szén-pataki kulcsosháznál

Fehérbe burkolózik a táj odafent. Fehér az ég, és fehér a föld. Kilátás nincsen, de érződik, hogy ha a ködfelhő feloszlik, ki fog tisztulni. Erős szél fúj. A pontőr az épület terméskő fala mögé húzódott, azért elég hideg van itt fent...

Megkapom a bélyegzést és egy müzliszeletet, és nem időzök tovább: indulok lefelé a Kéken. Gyönyörű zúzmaravarázs fogad. A szürkének nem ötven, de ötszáz árnyalata! Előveszem az uzsonnámat: sonkás-rántottás szendvicset. Mostanra kissé fagyott. Berakhattam volna a hőtartó dobozba... Rágcsálom, kis falatokban. Fagyasztott rántotta! Micsoda egy gourmand vagyok...

Gyönyörű, szigorú és nagyon hideg világ. Néha kivillan a kék távlat a fák között. Nagyhideghegy méltó a nevéhez. Kisüt a nap... az égnek valami kifejezhetetlenül mély, ibolyakék színe van, fehéren szikrázik az ágak hegyén a zúzmaracsipke. Álomszerűen szép minden. Itt ismét megsokasodik a túrázók száma, félre-félreállok a hóba a gyorsabbak útjából. Többségük megköszöni.

Ahogy ballagok lefelé, ismét változik a táj. Eltűnik a zúzmara, legömbölyödnek a hópacnik az ágakon, latyakossá válik a lábam alatt a föld. Színesedik minden: a Nap fénye színpompásan világítja át a szederbokrok leveleit. Piros, sárga, narancs színek villóznak. Határozottan melegedik az idő. Csepegnek az ágvégek, sziporkáznak a vízcseppek rajtuk. Meseszép!

Találok egy érdekes galagonyabokrot, Crataegus roseiformis vagy lindmanii, ahogy szakértő ismerősöm meghatározta, mindenképp ritka faj... a galagonyázás már igazán feketeöves botanika. Ide érdemes lesz visszajönni jövő ősszel, hogy termést is fotózhassak.

Az utolsó ellenőrzőpont a Kisinóci turistaház udvarán van, itt forró teát és egy "palacsinta" fantázianevű zacskós édességet kapok. Nagyon jól esik. Innen nincs más hátra, mint egy öt kilométeres séta a zöld sáv jelzésű úton. Nem sietek, ha sietek, akkor sincs előbb buszom... szóval nem sietek, inkább nézelődök a délutáni, lapos fényekben. Király-rét kékperje-csomóin az olvadó, fehér hókupackák mindenféle formát öltenek.

November végén már hamar lemegy a Nap, főleg itt, a hegyek között. Felragyog a várhegyi kilátó a sárgás fényben.

A célba ért túrázók már a sűrű, kívánatos illatú levest kanalazzák a Hiúz-háznál, én nem igényeltem meleg ételt, hiszen vár otthon. Beszélgetés, buszra várás, aztán egy kellemetlen cidrizés a huzatos kismarosi vasúti peronon - most bezzeg késik a zónázó, szitál az alkonyat, jó a meleg a vonaton.

Újra itthon! Vacsora, meleg fürdő - kissé beázott a bakancsom, vízhólyag is keletkezett az egyik lábujjamon - képletöltés, és jöhet a jól eső pihenés... ilyen egy tökéletes nap.