Mielőtt úgy igazán berobbannának a dolgos hétköznapok, ki kéne használni, hogy van időm... az már biztos, hogy a leesett hó hétvégén kirándulók, sízők, szánkózók garmadáját fogja a hegyekbe, azon belül Normafához kicsalogatni, de most még csütörtök van... azon belül is kora reggel. Indulás!
Felébredek, mielőtt szólna a vekker, hallgatom a szokatlanul puha csöndet és azt a semmihez sem hasonlítható neszt, amit a hópelyhek keltenek, ahogy megérkeznek az ablakpárkányra. Mert bizony havazik, nagy, összetapadt pelyhek szállnak át a lámpa fénykörén, hogy aztán újra eltűnjenek a sötétben. Teát főzök, termoszba töltöm... vállamra kapom a hátizsákot, indulás!
Odakint éppen pirkad, senki sem jár az utcákon, csak a hó pilinckézik. A HÉV állomáson jegyet veszek az automatából - már rutinosan megy, a kéregetők elhárításával együtt. Bizony, jó lesz egy kis "Pesten kívüli élmény"!
Békés utam van Pomázig, kicsit várni kell a dobogókői buszra. Nincs igazán hideg. A buszon egyetlen kiránduló sincs, csak helyiek. Beszélgetünk. Ez is a kirándulás része. Az ingyenesen osztogatott Metropol újság horoszkópja szerint jó napom lesz. Én is így érzem...
Ahogy a hóesés okozta dugóból kikecmereg a busz és felkapaszkodik a kanyargós úton Dobogókő felé, egyre havasabb a táj. Aztán ködfelhőbe fúródik a busz orra, és elhomályosodnak az útszéli fák. Egy helyen kidőlt kábeloszlop miatt áll rendőrautó az út szélén, kicsit feljebb tévések filmezik az egy szál hókotrót. Rajtam kívül alig páran szállnak le a végállomáson. Fura érzés, hó Dobogókőn, és sehol senki! Hiába, korán van és hétköznap. Csak az épületeknél van némi készülődős motoszkálás.
Egyszerre van köd és hideg szél. Arcomba fújja a finom szemcsés porhavat. Szorosabbra húzom a kabát cipzárját és nekivágok a ködben a piros háromszög jelzésnek. Panorámára esély sincs. Sehol senki, csak Sri Chinmoy mosolyog üdvözülten, igaz ő szobor.
A fák fekete törzsei és a kiégett szálloda romja valami vigasztalan hatást keltenek a sűrű, szürke ködben. Simán le lehetne forgatni egy poszt-apokalipszis filmet. Aztán hátam mögött elmarad a rossz sorsú épület, és körbevesznek a fák - mindjárt jobb. Olyan a látvány, mint egy fekete-fehér japán tusfestmény. Aztán hirtelen eloszlik a köd, és az akvarell rézkarccá változik. Éles kontúrt kapnak a törzsek, és élesen látszik az ágszövedék. A felkelő Nap ferde fénysugarat villant ki egy felhő mögül, és a felkerekedő szél aranykristályként kavarja fel a havat. Aztán ismét elbújik a felhők mögé, és a táj visszaváltozik fekete-fehérré. A szél továbbra is az arcomba fújja havat, és ahogy lépkedek előre a szűz hóban, kicsit Delta főcím érzésem van. Hátranézek - saját nyomaimat sem látom már, a szél elsimította a havat mögöttem. Űrhajóval is érkezhettem volna...
És persze fényképezek. Lépten-nyomon más a táj. A hóesés elállt, a fák törzsére tapadt hócsomók halk nesszel hullanak le. Fakopáncs dolgozik valahol a fejem felett. Felhők rohannak tébolyult tempóval, időnként szemfájdítóan kék égbolt villan ki egy-egy résen.
Érintetlen hóban járok. Itt a lejtőn már csendesebb a szél, nem is fázom annyira. A különösen csúszós részen előveszem a kesztyűmet, hogy ne csupasz kézzel markoljam meg fékezésképp a havas fákat, gyökereket... de nem csúszom el egyszer sem. A Király-kúti kunyhó csendes, előtte a padokon és az asztalon araszos hólepel. Hósapkát hordanak a száraz szedertermések, csíkos hópizsamát húztak a fák. Néha felragyog a Nap, és élénk narancs-barnává világítja át a tavalyról maradt, csörgősre száradt faleveleket, szőke fűszálakat. A völgy túloldala kéken világít a fák között. Még hogy a téli erdő nem lehet színes!
Lent átkelek a patakon - kicsit izgalmas, mert a hólepel miatt nem tudom, hová lépek, és a vidám csörgedezésből ítélve koránt sincs befagyva a kis patak. Nem lenne jó beleszakadni! Diszkrét recsegéssel, de megtart a jég, és már a túloldalon is vagyok, ahol egy gyökérbe kapaszkodva fellendülök a minimalista lépcsőfélére. Innen már könnyű a járás: csak mindig felfelé, lépésről lépésre. Egy kis vízszintes pihenő szakasz után ismét nekikapaszkodik a turistaösvény, hátam mögött felbukkan három srác. örülök a társaságnak. Valami oknál fogva nálam is lassabban haladnak, pedig én bizony sűrűn megállok fényképezni. De hová is sietnének.
És én, hová is sietnék? Itt egy érdekes levélcsomó, ott egy tavalyi, elszáradt madárfészek kosbor kóró (nincs természetbúvár kirándulás orchideák nélkül, még januárban sem!) Hóképződmények, fakérgek, a fák között tengerkéken csillogó távlatok... Mindig szép ez a hely, de ritkán ennyire! Ámuldozva lépkedek felfelé, és szinte észre sem veszem, hogy kimelegedtem, kesztyű nem is kell. Csend van, csak a hó ropog a lábam alatt.
Nem maradok sokáig, kezdek megdermedni, pedig uzsonnát terveztem itt. De inkább visszaindulok a saját nyomaimon. Hirtelen ötlet, hogy ne a piros háromszög-piros sáv útvonalon menjek le Dömösre, hanem bal kéz felé, a nemrég felfestett piros kereszt jelzésen. Ez az út hosszú, kacskaringós, de enyhe a lejtése... és a porhó bizony csúszik, a Vadálló-kövek felőli meredeket fontolóra sem veszem.
Így viszont hosszú, nem túl eseménydús, hat kilométeres ballagás vár rám Dömösig. Az útvonal viszont meglepően sok érdekességet rejt. Ki-kivillan a visegrádi Fellegvár a fák között, a Duna megcsillanó, tompakék vize - de furcsa, hogy most nem úsznak rajta méltóságteljes, nagy hajók - Nagymaros innen fakóvörösnek ható háztetői. Ha közelebbre pillantok, néhány még mindig zöldellő pajzsika-levelet, pimpót és egyéb, a télnek fittyet hányó zöld növénykét látok. A kanyarokban hol meglök a szél, hol szélárnyékba kerülök, és szinte langyosnak érzem az időt.
A Kecskehát-rét szélét rubinpirosba öltöztetik a galagonyabogyók. Furcsa, hogy a madarak nem ették meg mostanra. Amott sárga fagyöngy is akad, szintén nagy tömegben. Fent, mintha lebegne a ködben, az imént elhagyott kilátó trónol. Pedig már mióta jövök lefelé!
Madarat amúgy sokat látok. Széncinegét, barátcinegét, felettem köröző hollókat, és az útbevágásban, a gyökerek közül kipergő kövek kis barlangjaiból ki-be ugráló pici ökörszemet. Láthatóan jobban izgatják az összeszedhető rovarok, mint én, pár méterrel előttem halad és "szondázza" az üregeket, néha diadalmasan kikap valamit a kövek közül, és ilyenkor büszkén rám is néz.
Fázom. Zsebembe süllyesztem a kezem, a kesztyűt levettem, mert nem tudok kesztyűben exponálni. Még mindig a túloldali Remete-barlangokkal vagyok egy magasságban.
Amikor utoljára itt jártam, még nem volt kijelezve a turistaút, és az erdészeti út a Dióshoz vezetett ki. Ott is van egy buszmegálló. De az új jelzések egyszer csak leterelnek bal kéz felé, jön egy kis meredek, erdei szakasz, és máris Dömös szélső házai közé érek. Egy kis műholdas navigáció, hogy akkor most melyik buszmegállót is célozzam meg... végül a dömösi kompátkelésnél lévőt választom, mert van még egy órám a busz érkezéséig, és a Duna partján mégiscsak jobban el tudom ezt az időt tölteni, mint egy unalmas aszfaltút szélén ácsorogva.
Újra felragyog a Nap mögöttem, már ereszkedik le a hegy mögé, aranyszínűre festi a felhők peremét, aranyszínűre festi a szemben lévő Déli-Börzsönyt, a Szent Mihály-hegy masszív tömbjét. A Remete-barlangok üregei élesen kirajzolódnak Gondolataim a hajdan itt élt rómaiak felé kanyarodnak... légiók, fényjelek, kelták, barbárok, őrtornyok. A Birodalom Achilles-sarka: a Dunakanyar.
Repül az idő. Elfogy a termoszban forrón maradt tea, a szokásos banán és a ropi. A móka kedvéért végig követem egy csámpás sirály kacskaringós lábnyomait, egészen a felszállási pontjáig, ami elég jellegzetes szárny-lenyomattal jár. Jó nagy madár lehetett! A jégkék vízen fekete, kígyónyakú kárókatonák őrjáratoznak. A túloldali, aranyló hegytömb lassan visszahullik a tompa barnaságba, a Nap eltűnik, és nekem... jön a busz.
