Összes oldalmegjelenítés

2020. február 23., vasárnap

Nyakas: tavaszváró túra a Zsámbéki-medencében

A Zsámbékfutás túrájának útvonalával már tavaly ősszel is találkoztam. Akkor majd' kifújta a lelkem a hideg szél ott a nyílt pampákon. Vajon most milyen a táj? Tavaszias ugyan az idő, de az igazi tavaszt azért már én is nagyon várom!
Sarjadó gabonavetés és friss szántás barázdái között: a Zsámbéki-medence lankái
Ötkor ébresztő, kényelmesen elérem a hat húszas buszt a Széll Kálmán téren. A jegyet már tegnap megvettem, elővételben. Nem sokan szállunk fel, szinte mindenki ismerős már ilyen-olyan túrákról. Épphogy pirkad. Suhannak a budai elit zöldövezet váltakozóan omladozó vagy felújított régi villái és a modern, panorámás kockaházak, aztán jönnek a környező települések: Tök, Perbál... és a végállomás, a zsámbéki buszforduló. Vörösen ébred a Nap, lángra lobbantja a gallyak kusza halmazát. Vöröses fényben úszik a monumentális zsámbéki romtemplom égbe törő, csonka tornya is.
Pillantás Zsámbék házaira
Közel van a rajthely, az iskola, csípős még az idő, ezüstösen ragyog a zúzmara mindenen. Az iskola tornaterme viszont kellemesen fűtött, nem is bánom, hogy sorba kell állnom a regisztrálásnál. Összemosolygok pár ismerőssel. Nagyobb tömegre számítottam, futók is vannak szép számmal, Olimpiai Ötpróbás az esemény - a felfújható sátrat épp most állítják fel az Ötpróbások. Odakint ezalatt reggel lesz, kifehérednek a fények, tompa kékre vált az égbolt színe is. Az itinert térképtáskámba teszem, megigazítom a hátizsákot és nekivágok a 26 kilométernek. Nem nagy táv, sietnem sem kell, bőségesen vannak buszok hazafelé is, mindez valóságos luxus számomra.
Incselkednek a szalagok a lépcsősoron, de most nem hagyom magam megtéveszteni: ez majd visszafelé lesz az útvonalam. Elballagok a szép piactér, a sváb kitelepítési emlékmű és a Török kút mellett - hány évszázad lenyomata mindez?, balra elmarad mögöttem a gótikus templom tömbje. Aztán már felülről pillantok vissza a településre, kékes pára és füst fénylik a reggeli napsugarakban. A sebhelyes vén kandúr most is ott posztol a rácvárosi pincesoron, maga alá görbíti a farkát, és csak néz... Akkora feje van, mint egy vasaló... Ő nem sok dologtól ijed már meg.
Erdei iszalag - Clematis vitalba, népi nevén "koldusszakáll"
Vöröses színekben ázik a fennsíkszerű tető Zsámbék felett, száraz kórók és még rügypattanás előtti csipkebokrok mindenfelé. A bábakalács okker tányérkái virágokat idéznek - szárazvirágokat, de nagy divat is volt az régen!
Kordonos szőlők a Nyakason
A szalagozás precíz, sőt az elágazásokban kis táblák is vannak. Futók szökellnek el mellettem testre simuló ruhájukban és kis hátizsákjaikkal. Kis szőlőskertek, parcellák, szórványosan elhintett hangulatos pincék mindenfelé. Szép vidék. Egy katonasír megállásra késztet. Közelében emléktábla a Kitörés során eddig jutott katonák vélhető sorsával. Szívszorító történet, soha többé háborút!
Úton Tök felé
Egyre melegebb van, kicipzározom a kabátomat. Az egyik kis présház előtt hóvirágok lógatják a fejüket. Élesen süt a nap, a távol kékes párába vész. Harsányan énekelnek a madarak, érezni már dalukban a "nászi lelkesültséget". Valahol, nem is messze, harkály dobol. Az út lefelé fordul, hamarosan házak között ballagok, egy kanyar bal felé, ez itt Tök. Lefényképezek egy különösen szép mohacsomót az út szélén, aztán már ott is vagyok az első ellenőrzőpontnál, a Kovács pincénél. A bélyegző - stílusosan - szőlőfürt és hordó.
Elérkezett az idő, hogy előkotorjam a szendvicsemet a hátizsák aljáról. Békésen rágcsálva ballagok tovább - hogy a fenébe lehetséges, hogy egy pár órája még friss zsömle mostanra gumiszerű állapotot vett fel?
Az út ismét a "hegyre" fordul, persze hegy alatt nem a Pamírt kell érteni, kellemes lankák ezek inkább, a végtelenbe hullámzó szőlősorokkal. Szép, rendezett ültetvény ez, a Nyakas pincészeté. A horizonton a viharvert feketefenyők mediterrán hangulatot kölcsönöznek a tájnak.
Beszélgetőtársakra akadok, kellemesen fogynak lábam alatt a kilométerek. Megtudom, hogy érdemes házilag müzliszeletet készíteni. Az ég mélykék, és feltűntek rajta az első fátyolfelhők. Ámulva nézem a fejem felett lejátszódó felhőmozit. Egy hatalmas, kitárt szárnyú sirály - vagy akár angyal - a fél égboltot beteríti. Cirrus vertebratus egyébként, front közeledtét jelző felhőféleség. Tudom, hogy hamarosan meg fognak érkezni az első gomolyfelhők és legkésőbb délutánra beborítják az eget...
De most még süt a nap, és élvezem is, ahogy szinte simogatja az arcomat, miközben a Nyakas tetején a végtelen szőlősorok szélén ballagok
Fali csavartfogúmoha (Tortula muralis) és őszmoha (Grimmia sp.)
Fiatal sarjerdőben járok, keskeny az ösvény, a fák vékonyka törzsén dús, zöld moha kapaszkodik felfelé. Aztán ismét kitárul a táj előttem, a barna millió árnyalata, felszántott, még csupasz földek... az agrársivatagban itt-ott hagyásfák csoportjainak oázisai. A távolban felkéklenek Perbál házai, a horizonton pedig apró, fekete alakok, mint a hangyák menetelnek: ők már túl vannak a második ellenőrzőponton.
Perbálra érve megcsodálok egy szép, régi bélyeges téglákkal kirakott présház-homlokzatot, már előre örülök a várható szíves fogadtatásnak.
Amiben nem is csalódok. Meleg tea, fura színű izotóniás ital, sós földimogyoró, rágcsálnivalók... és ami a lényeg, kedves pontőrök. Egy nekem megörülő túratárs jóvoltából némi pálinka is csurran a teás bögrémbe. Ezúton is köszönet neki. Igyekszem jókedvvel feltankolni, mert tudom, hogy most egy monotonabb rész jön.
Szőlőfürtös jelzés visz át a pincesoron
Valóban megjelentek a bodros gomolyfelhők az égen, egyre változatosabb az égkép. Nézem, hogyan változnak a színek, ahogy az árnyékok foltjai végigvonulnak a csupasz szántókon. Széles gazdasági út, kb öt kilométeren keresztül nem történik semmi, bandukolok, nézem az előttem gyaloglók apró, imbolygó sziluettjét és merengek.
A töki pincesor hangulatos részlete
Egy derékszögű bal kanyar után jön az a rész, ahol a sarjadó zöld vetés érdekes színeket ad a tájnak, itt kattintok párat. Aztán a zöld és barna árnyalatok helyét a szürkék veszik át: az égbolt elborult, a nagy, zsíros-fekete rögök között itt-ott fehérebb kődarabokat vetett ki az eke. Közelebbről is szemrevételezek egyet, le is hajolok érte. Nahát! Egy darabka tengerpartot tartok a kezemben. Gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint összetöredezett, összecementálódott kagylóhéj-darabokból. Lelki szemeim előtt megképződik egy évmilliókkal ezelőtti tengeröböl, ahol az erős hullámzás összesöpörte, és össze is törte az üres kagylókat. Egyébként ez ma már a harmadik találkozásom kagylókkal. A rajthelyen ott volt a támogató Cardium pincészet kagylós logója - jut eszembe, borkóstolójukra is elmentem, mert kíváncsi voltam, milyen bor terem errefelé - aztán ott volt a Camino jelzés egy villanyoszlopon, egy pillanatra szinte látom az Obradoiro teret a fölé magasodó, zuzmótól aranyló tornyú katedrálissal.
Pompás hóvirág - Galanthus elwesii
Szóval, kagylók. Az unalmas ballagás innentől izgi kövületgyűjtéssé változik, találok egy sor, díszes héjú toronycsiga-lenyomatot, mintha egy gyerek nyomkodta volna bele őket sűrű sorokban valamiféle épp megkötő gipszbe. Bordás héjú kagylók mesélnek a miocén Pannon-tengeri életről, egy embertől érintetlen tengerpartról - na jó, akkoriban főemlősök már voltak. Meg aktív vulkánok mindenfelé. És a meleg tengerben akkora cápák úszkáltak, mint egy busz.
Út a Nyakas gerincén
A szellemi időutazásból kizökkent, amikor egy rőtbarna test hullámzó mozgását veszem észre a szemem sarkából. Róka! Fotózni esélytelen, túl messze van, meg különben is tele a kezem ősmaradványokkal. Nézek hát a róka után, ahogy eltűnik a barázdák között.
Óriás sirály, esetleg angyal? Valójában Cirrus vertebratus, halgerinc-forma jégtűfelhő
Végre ismét erdő! Balkanyar, kitermelt fák magasra pakolt törzsei, aztán fel, többé-kevésbé kidőlt feketefenyők, vastag fenyőtűavar. Az út felfelé kapaszkodik, így én is. Egy helyen mintha kétfelé vinne a szalagozás, elbizonytalanodok, de pont jön két túratárs, akik biztatnak: menjek csak tovább egyenesen.
Megyek is, és hamarosan már az Óriások Lépcsőjén kapaszkodok felfelé. Itt van a harmadik ellenőrzőpont.
A néha kibukkanó nap sugarai incselkedően hullanak be a fák közé, innentől gyorsítok kicsit az ösvényen. Még mindig jönnek futók, akik megelőznek engem, félreállok, megköszönik.
A feketefenyők mediterrán hangulatot teremtenek
Én is lendületből futásra veszem a dolgot a hullámvasútra emlékeztető kis lejtőkön-emelkedőkön, hátamon leffeg a szinte üres hátizsák.
Aztán ismét az ismerős fennsík-félén járok, kinyílik az ég felettem, csodálom a fátyolfelhő-félék széles skáláját. Viszonylag ritka felhőfajta, Cirrus castellanus csíkozza az eget látványosan. Ez is front közeledtét jelző típus. Amott két pici, elveszettnek ható középmagas gomolyfelhő változik épp esővé, a lehulló szálacskák, a virgák mini-esője már a magasban elillan. Ilyet se látni gyakran.
Addig "felhőzök", amíg meg is érkezek az utolsó ellenőrzőponthoz, a kereszthez, rajta a naiv-népi stílusú Korpusszal. A pontőrök félsátrát cibálja a feltámadó szél, egy család a huzat ellenére piknikezik. Amott lent, két kilométer múlva, ott a cél. Órámra nézek, kiszámolom, melyik buszt praktikus elérnem. Nem kell sietnem!
Zsámbék peremén ott a Matyi kultúrbisztró, a Szomor túra emlékezetes fröccsöző pontja, de most csak elballagok mellette, az út túloldalán ott magaslik a középkori romtemplom. Jó sokan mászkálnak körülötte, igazi szép szombati nap van. A hatalmas épület valósággal uralja a tájat, Furán hatnak a "tövében" meghúzódó kisebb házikók, a kíváncsian káráló, rám meredő, piros taréjú tyúkocska.
Zöld mohadíszben
Már a kálvária-lépcsőn ballagok lefelé, amikor valaki szembe jön és megkérdezi, hol a templom. Kérdőn nézek rá, de eligazítom a helyes irányba :-)
A piactér szélén rendőrautó parkol, benne a közegek látványosan unatkoznak - igen, ez a jó állapot - pár lépés még, és itt vagyok ismét az iskolában, a visszhangos tornateremben.
Megkapom a kitűzőt és az emléklapot, aztán megragadok egy zsíros kenyeret - tudnám, mitől vagyok én ennyire éhes - és órámra nézve látom, hogy tíz percem van a busz indulásáig.
Így hát búcsút intek a szervezőknek, kiballagok a megállóba - vannak már egy tucatnyian - és irány hazafelé.

Jó nap volt!
Perbál házai

Igazi agrársivatag, oázissal

Út Perbál felé

Szép régi bélyeges tégla

Egy kevésbé izgalmas rész Perbál után

Ezek errefelé a kedvenc lankáim



Mint egy színes textil

Rengetegféle finom februári szín

Amikor minden barna. Itt találtam a kövületeket

Egy maréknyi miocénkori tengerpart a kezemben

Fosszilis kagylók tömege

Díszes héjú toronycsigák lenyomatai


Minden fatörzsön másféle "logó" látszott...

Moha, zuzmó, fenyőtű, tölgylevél. Összefoglaltam mindet

Örvénylő égkép

Kereszt a negyedik ellenőrzőpontnál

"Kastélyos" jégtűfelhők (Cirrus castellanus) csíkjai

Éti csiga (Helix pomatia) üres héja. Sok üres csigaházat láttam útközben

A zsámbéki romtemplom

Gótikus boltívek torzsás ecetfával (Rhus typhina)

A zsámbéki katolikus templom

2020. február 17., hétfő

Hunyorok és vízesések a Pilisben: Dobogókőtől Dömörkapuig

Valaha a Bükkös-patak hordalékának ásványi összetételéből írtam a szakdolgozatomat. Kincses patak ez, bizony! Még parányi zafírokat is dajkál... hegyikristályokat, cseresznyepiros gránátokat, mikro-meteoritokat... egy csipetnyi hordalék a mikroszkóp alatt Aladdin kincses ládikójává változik. De szépsége okán is kincses. Pénteki szabadnapomon egy kiruccanást terveztem ide, a fotóállványt is bekészítettem, hogy a manuális beállításokkal, a hosszú expozíciós idővel kísérletezzek.
Bükkös-patak
Amilyen szikrázó napsütés volt tegnap, ahhoz képest ma reggel... csepergős, recergős szürkeség. Hallgatom a pomázi buszsofőr rádiójából szóló reggeli hírmagazin bemondóinak erőltetett poénjait, az időjárás-jelentésben elhangzik, hogy az idő odakint "szottyos". Lehet, hogy meteorológiailag nem a legszakszerűbb kifejezés, de a lényeget kiválóan leírja. Sebaj. Belevaló túrázó nem válogat...
Pillantás Dobogókőről
Egy fiatal pár és én szállunk csak le Dobogókőn. Ők hamar felszívódnak a milliónyi ösvény egyikén, magamra maradok. De a látszólagos magányt villámgyorsan megtöltik a hangok és a mozgások: tengernyi madár sürög-forog-dalol, a Zsindelyesnél valaki pakolászik, valahonnan a távolból harkály dobolása is felhangzik. Fejemre húzom a kapucnit, elkattintom a "kötelező" fotót a kilátópontból, aztán szedni kezdem a lábam a piros háromszög jelzésen.
Végül is Valentin-nap van... én is kaptam szívecskét és csokrot :-)
Az út eleinte enyhén, majd egyre meredekebben lejt. Hirtelen finom neszezés hallatszik: millió hideg kis esőcsepp kopog a száraz, tavalyi avaron, behúzom a nyakam, a fényképezőgépet pedig a kabát alá rejtem. Valahonnan fűrészgép távoli hangját hozza a szél, munkanap van, az erdészeti úton jármű döcög el lassan.
A nedves időben szinte látni, ahogy kinyújtóznak a mohák, smaragdzöldjük szinte világít a tompa okker árnyalatok között. A távolban, a völgy túloldalán kéklik a hegyoldal a fák között, sárgásan fénylenek a cser és a bükk tavalyi, fent maradt, száraz levelei. A bükk hegyes rügyei, mint millió kis dárda döfnek a levegőbe. A Nap tallérja tompa fényű ezüstpénz a felhők mögött.
Ahogy leérek Király-kúthoz, szinte magához ölel a hajnalból itt maradt párásság. A kis patak jege már felolvadt. Néhol az úton is folydogál a víz, lábam nedves avarba mélyed.
Aztán felragyog a napfény, millió és millió gyöngykristály szikrázik fel: vízcseppek rezegnek minden ágacska végén. Frissen mosdatott, ünnepi ujjongás önti el a völgyet.
Egy kis időszakos tavat körbe is járok, hátha mocorog már valami korán ébredő béka, miegymás - de az állatvilág még nem mutatja meg magát. Mohos vulkáni kőgombócok nézegetik tükörképüket a vízben.
Egy utolsó pillantás a Dunakanyar felé
Ismét eltűnik a napfény, borongóssá és tűnődővé válik a világ, ahogy átballagok a Sikárosi-réten. Lám, egy részét vadkerítéssel bekerítették, de mellette el lehet menni, és hamarosan az erdészház rétjén járok, mielőtt belevetném magam a kék sáv jelzésű patakvölgybe. Sehol senki, élvezem a magány ünnepi pompáját.
Előszedem a fotóállványt, objektívet cserélek, összeszerelem, aztán kedvemre bóklászok a fürgén csobogó víz mellett. Lábam alá is kell nézni, mert már bújnak a hunyorok.
Mohák és zuzmók szigettengere
Szinte araszolva bóklászok lefelé, a víz kisebb-nagyobb szűkületeken, csobogókon át halad, másutt kiszélesedik, és kékesen derengő, lassú áramlású tavacskákat képez. Egy-egy kis zápor is átszalad. A víz igazi jeges-kék, gyönyörű a színkontraszt a tavalyi bükkavar érett bronzvörösével. Megunhatatlan látvány minden kanyarban!
Néhol át kell ugrálnom a patak kövein, csúszik is, ez a túracipő közel sem vízálló... bokáig sáros és vizes vagyok már, de nem zavar.
A pihenő fapadjai sajnos igencsak korhadtak már, moha lepi őket, a hidacska se új már, a turistajelzések viszont szép friss festésűek. Továbbra sem találkozom senkivel. Hirtelen ötlettől vezetve felkapaszkodok a kék kereszt jelzésen - huhh, de meredek - fiatal erdőben járok, szárazabb avar susog a lábam alatt, hihetetlen mértékű hántás látszik mindenfelé a kérgeken. A régebbiek már hegesek, az újabb metszőfog-nyomok nyomán friss-fehéren villan a fa húsa. Nem tudom megállapítani, hogy muflon vagy gímszarvas rudli dolgozik-e ilyen alaposan, de az biztos, hogy évek óta ide járnak.
Lajosforrásnál bukkanok ki. Ej, de szép hely ez egy turistaház számára! Vajon mi lesz a masszív rönképület sorsa? Most nem állok meg itt pihenni, éles kanyarral ráfordulok a zöld háromszög jelzésre Dömörkapu felé. Kitágul a táj előttem, ismét kiderül az idő, a kék égen fehér felhők kergetőznek. Hollók lágy korrogását hozza a szél.
A Kőrösi Csoma Sándor-pihenőnél megállok szétnézek a szurdok peremén. Odalent a mélyben ott a Bükkös-patak, itt fent frissebb és már málladozó nemzetiszín szalagok, koszorúk. Gondolataim Kelet felé szállnak, a Himalája jeges bércei és egy sovány, aszketikusan izzó tekintetű kis erdélyi ember felé, akit arrafelé még ma is szentnek tartanak.
Innen már végig lefelé tart az utam. Kibukkanok az aszfaltúton, bal kéz felé ott a patak és egy parkoló, most is álldogál benne három autó. Néhány kutyasétáltató bóklászik erre, pár szót váltunk, megvakargatok pár szőrös tokát, hátat, begyűjtök néhány nyalintást, a cuccom otthon úgyis megy a mosásba...
Leereszkedek a dömörkapui vízeséshez, nedvesen csillognak a sziklák. Egy öreg, korhadt fát forgácsokra szedtek a gombák, maroknyi vadvilág ez itt lent. Dübörögve zuhog a víz a sziklalépcsőn.
Órámra pillantok: ötven perc múlva jön a busz az elágazáshoz, lassan ideje indulnom... nekivágok lefelé, busz hétköznap ide nem jön fel, ha jól értem a kiírást. Két-három kilométer békés séta vár rám az aszfalt szélén, autó egy se jön, kétfelől a bokrokban cinege-áradat hemzseg, fejem felett rohannak a fehér és sötétszürke felhők, a katonai gyakorlótéren semmi sem mozdul, csak egy-két varjú.
A busz érkezéséig még van tíz percem, ez az út már sokkal forgalmasabb, jönnek-mennek az autók. A busz pontosan érkezik, a HÉV jegyet megvettem már előre, nincs más dolgom, mint kényelmesen elhelyezkedni a fűtött szerelvényben és elővenni egy jó könyvet a hátizsákból... remek nap volt, és ez az alig 16 kilométeres, de látnivalókban gazdag kis fotós-séta valójában kitöltötte a napot.
Tölgyfazuzmó - Evernia sp


Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens

Belépő a patakvölgybe: kis vízesés az erdészház mögött
















Friss és régebbi kéreghántás nyoma


Lajosforrás közelében

A dömörkapui vízesés