Kék erdők vidékén... séta Dobogókőtől Prédikálószéken át Dömösig

 Kedvelt indulóhelyem Dobogókő. Jó korán, például napkeltekor és lehetőleg egy hétköznapi szabadnapon... amikor még egyetlen autó sem parkol a nagy parkolóban, szunnyadnak még a büfék, nem lobog a tűz a bográcsok alatt. Vagyis, amikor még nincs sok ember, és "kettesben" lehetek a természettel!

Kilátás Prédikálószékről

Sötét, sőt borongós pirkadat fogad, ahogy a busz kanyarog velem felfelé Dobogókőre. Nem sok ember utazik rajta, azok is dologügyben, beteglátogatóban, szóval nem kirándulni. Na jó, pár megálló erejéig van egy részeg nő is, aki melltartóra vetkőzve énekelni próbál, a sofőr meglepő türelemmel és kedvességgel csitítja.

 Dobogókőn csak én szállok le, aztán a busz tovább robog Esztergom felé. A Nap első sugarai végigsimítják a kopott barna takarót a hegyek-dombok hátán. Zöld küllő kapaszkodik egy fatörzsön - egyik kedvencem ez a harkályféle, de borzasztóan nehéz róla rendes fotót készíteni. Most sem sikerül...

Mókus figyel csillogó szemeivel a faágak közül, közép fakopáncs kapaszkodik a fakérgen, a bokrok finom ágai közt széncinege cserreg, a turistaház melletti bokron pedig egy szajkó balettozik... és még gyakorlatilag el sem indultam. Ilyenkor még tényleg nem az autós kirándulóké a hegytető! Mosolyogva, magamban köszönök az "őslakosoknak" - én vagyok a vendég az erdőben...

A Duna felett masszív, fehér ködfelhő terpeszkedik, felettem feszesen kéklik az ég. Hűvös van még... Elindulok hát a "sítúra úton", persze havat ezen a télen nem látott... az ébredő nap szemembe süt, csíkokat húz a barna, sáros földre, a madarak januárt meghazudtolóan énekelik a tavasz dalát. Elkanyarodok jobbra, a kék sáv jelzésű útra, szeretem ezt a szakaszt, a göcsörtös törzsű tölgyek mindig kínálnak fotótémát. Kibukkanok a műútra, ezen ballagok tovább, mert sejtem, hogy az ösvény meredekre váltó szakasza eléggé sáros lehet, ez így kerülő, de ugyanúgy Királykútra jutok.

Hosszúnak tűnik az aszfaltos rész, meg is nézem a térképemen, nem mentem-e túl a piros háromszöggel jelzett ösvényen. Nem megy el mellettem más, csak egy erdészeti jármű, egyébként teljes a csend. A fák között meglátom a királykúti erdészház tetejét... igen, itt le jobbra a patakhoz. Ide nem süt még be a reggeli napfény, kéklő párák szállnak a szurdokban. Felkapaszkodok a patakmeder túloldalán, most egy darabig felfelé kell kapaszkodni. Ismét kiérek a napfényesebb zónába, érezhetően melegebb van. Elegyes, vékony törzsű fákból álló erdőrész ez, a csertölgy csörgősre száradt tavalyi lombján vörösnarancs fényekben ragyog át a Nap. A távolban a hegyoldal kéksége dereng... mennyire szép!

Kiérek a széles dózerútra, ami egyben megyehatár is, ezen ballagok tovább Prédikálószék felé. Most már akad egy-két ember, főleg futók. Van, aki kutyával kocog. Köszönünk egymásnak, ahogy kell. Fent a kilátóban is táboroznak páran. Megcsodálom a panorámát - még mindig ott lapul a köd a mélyben, remélem, hogy sikerül "utolérnem" mielőtt feloszlik. Szeretem a ködzóna határát, gyönyörű fényeket lehet elcsípni ott... Nem is időzök sokat a magyar történelem horror-mangaképregény stílusú ábrázolásaival dekorált kilátóban. Kis uzsonna, pár korty a termoszból, és indulok is lefelé a nemrég kijelzett lovasúton.  Nem tudom, járnak-e itt lovasok, soha nem láttam egyet sem, de még lócitromot vagy patkónyomot sem. Hosszú, kanyargó, lassan lejtő út ez a hegyoldalban, hol itt, hol ott villan fel némi panoráma a visegrádi Fellegvárra.

Néha szemembe villan a napfény, aztán a következő kanyarban ismét kékes, télies fények ömlenek el az úton. Nem unalmas. Páragyöngyök ragyognak egy ódon pókhálón, napfény ragyog át a száraz fűcsomókon felettem, a hegyoldalon, valahol a távolban holló kering az égen. Egyedül ballagok.

A Kecskeláb-régen ragyog a napfény. Itt le is térek a jelzett útról, és inkább az erdészeti utakon járok, segít a műholdas navigáció - nem mintha könnyű lenne itt eltévedni - rövidebb ez Dömös felé. Már messziről hallom a fűrésztelep hangjait. Az erdőbe beszökött borostyán jelzi, hogy nincs messze a település.

Kiérve az aszfaltútra elérem a ködzóna határát. Elsápad fölöttem a Nap, ködbe takaróznak a háztetők, intenzív fűtés-szag ül a házak között. Végigballagok az úton a Duna felé, nem látszik a túlpart, masszív ködfüggöny takarja a Szent Mihály-hegyet. Negyedórám van a busz érkezéséig... fel-alá sétálgatok a megállóban, a templomtorony a ködbe bök, ami hullámozni kezd, és hirtelen kikékül az ég felettem. Meglepetésemre atalanta-lepke pilinckézik el mellettem - januárban nem gyakori látvány - és inni próbál egy tűzcsapból. Kulacsomból pár cseppet öntök neki... az édes tea nincs ellenére. Aztán már érkezik is a sárga busz, és békés utam van Szentendréig. Bekuckózva egy sarokba még az sem gond, hogy egy teljes osztálykirándulás nyüzsgő gyereknépe árasztja el a buszt, egy nem túl szomjas, viszont jókedvű helyi lakos meg énekel és mindenkit kannás borral kínálgat... egyfajta keretes szerkezetet képez az élmény a reggellel.

Az biztos, hogy a sok buszozás és vonatozás sajátos élményekkel gazdagítja a természetjárásaimat... de jó nap volt ez!

Börzsöny Kapuja: túra a januári tavaszban

 Amikor pár évvel ezelőtt részt vettem a VIDE túráján, mindent hó borított, illetve jó jeges-csúszós szakaszok is akadtak. Most, 2023-ban közel tíz fok, tavaszias szellő várható egy esős éjszaka után...

Kilátás a Dunakanyarra Magyarkút felett

 Csörög a vekker, az ágyam mellett, de egy perccel korábban már magam is kezdtem ébredezni, szóval igazán nem olyan "hard landing" az ébredés, mint általában... odakint még töretlen az éjszaka hatalma, aztán szállni kezd a kávé és a rántotta kellemes illata. A bérházban mindenki alszik még. A hátizsákot már előző este összepakoltam, nincs más tennivalóm vele, mint hátamra kapni és kilépni vele a januári pesti éjszakába.

Lassan szürkül, meglepően sok kiránduló gyülekezik a Nyugatiban. Egy társaság lelkesen rám köszön, azt hiszik, hozzájuk tartozom, pár perc, mire tisztázom, hogy nem, a csapat vizsláját ez határozottan csalódottá teszi... megvakargatom a bársonyos bőrlebenyeket a nyakán, megpaskolom a fenekét, aztán irány az emeletes dunakanyari zónázó.

Január hetedike van, és a kertekben már virágzik a hóvirág

Szépen világosodik, ahogy száguld a vonat velem. Tényleg száguld, százhússzal robog Vácig megállás nélkül. Rózsaszín árnyak színezik az égboltot, Sződligetnél csodás, finom páracsipke lebeg a mezők felett. Fenséges!

Finom pára lebeg a Duna felett

Verőcén szállok le. Megnéztem a térképen, hogy a rajthely, vagyis a Géza fejedelem iskola tornacsarnoka. De igazából elég a vonatból kicsődülő túrázókat követnem. Sokan jöttek vonattal erre a túrára. A szürke verőcei utcán kopognak a bakancsok és a túrabotok, meglebben a faágra kötött szalag - egyértelmű, merre kell indulnom, miután megkaptam az itinert.

Szőrös szeretetbomba közelít...

A tornacsarnokban és előtte nagy a nyüzsi. Hatalmas kondérokban készül már a gulyásleves, amire előre fel lehetett iratkozni a nevezéskor. Én is megkapom az "ebédjegyet", az útvonal-leírást és rögtön neki is vágok... na jó, egy pici rajtpálinka még belefér. Szívesen kínálnak vele.

Holló. Nem várt meg.

Nekivágok az útnak. Jó hangulatú, tiszta reggel, élesedő fényekkel. Egy darabig Verőce utcáin haladok, aztán felfelé kanyarodik az út, áthalad a sínek alatt, és innen már a piros háromszög turistajelzés vezet. Kimelegedek az emelkedőn. Az ébredező nap aranysugarakkal cirógatja meg a fák tetejét, itt lent még álmos a homály. Pár terepfutó szalad el mellettem. Az út immár Verőce felett vezet, a fák közül kivillannak a piros háztetők és a kéményekből tekeredő füstgomoly. Valahol a távolban, a Duna túlpartján ott magasodnak a Visegrádi-hegység vonulatai.

A magyarkúti ellenőrzőpont körül zajlik az élet

Az első ellenőrzőponton matricák vannak kikészítve, beragasztok egyet az itiner megfelelő négyzetébe, közben egy tömzsi boxer szagolgatja a nadrágom szárát - gondolom, érzi rajta a Nyugati pályaudvar vizslájának szagát. Sejtem, hogy lesz még ezen a gatyaszáron kutyaszőr bőven, érkezik egy fürge kis fekete tacskó és egy méla tekintetű, elegáns skótjuhász is.

Csertölgy vöröses, tavalyi lombjai

Gyönyörű panoráma tárul fel előttem! A reggeli fények szinte vízszintesen sütnek a túlparti hegyek felett, a Duna feletti pára kék sávként dereng. Narancsvörös és bíborbarna színekben ragyognak fel a csertölgy tavalyi levelei.

Szalagozott úton haladok, hajdani, letűnt világ díszletei között. Aranyoskút határában járok, az erdőben, a fák között a hajdani víkendes élet emlékei: omladozó, elhagyott Erdért-faházak enyésznek. Van, ahol már csak a betonalapozás látszik, és egy-egy kerítésmaradvány. Pedig valaha, a hatvanas-hetvenes években itt emberek töltötték a szabadidejüket, összejártak grillezni, horgászfelszerelést tartottak a ház melletti fa bódékban... aki nem akart SZOT üdülőbe menni, és megtehette, vett magának egy zsebkendőnyi telket, és egy előregyártott elemekből lévő kis faházat. Most úgy körbenövik a fák az omladozó épületeket, mint a kambodzsai dzsungel Angkor romjait... na jó, kicsiben.

A mulandóságon elmélkedve ballagok a lassan lejtő erdészeti úton. Talpam alá megérkezik a sár, egyre többször kell pocsolyákat kerülgetnem. Az egyik ilyen pocsolyakerülés során bokám köré csavarodik egy alattomos drótmaradvány és beletenyerelek-beletérdelek a szötymőbe. A fényképezőgépemnek nem esett baja - még csak sáros se lett, van gyakorlatom az efféle esésekben... viszont beletenyereltem valami szúrósba. Lenyalogatom a tenyeremről a vért meg a sarat, aztán ballagok tovább a többi túrázó nyomában.

Igazi puha "mohazokni" óvja a hidegtől a fákat

Kaszálórét nyílik ki előttem, jó rajta átballagni, hosszú sorban látom a kirándulókat, valóságos túrakígyó, mégsincs tömeg-érzetem. Több ismerős is akad közöttük. A Nap szikrázva nevet felettem.

Aranyló tölgylombok. Majd a frissen sarjadó zöld levelek fogják "lelökni" ezeket

Magyarkúton, az Irma-forrásnál van a második ellenőrzőpont. Igazából etető- és itatópont, mert van forralt bor és tea is, na meg az elmaradhatatlan csokis keksz szelet. Megállok itt én is reggelizni - vidám élet zajlik a kis fa pavilon körül, ahol a pontőrök tanyáznak. Tudom, hogy innen emelkedő jön, kicsit rápihenek a dologra.

Valóban, a kék sáv jelzésű út - matematikai nyelven szólva - szigorúan monotonul emelkedő. Nem ez a baj vele, hanem a sár. Immár kikerülhetetlen, koloncosan tapadós fajta, nem győzöm emlékeztetni magamat a tavalyi Lokomotív túrára, ahol ugyanitt sokkal rosszabb volt a helyzet, mert még esett is, egyre mélyebbé téve a sarat. Most legalább nem bokáig süllyedek minden lépésnél, mint akkor, viszont mínusz öt centi biztos megvan minden lépésnél a visszacsúszkálás miatt. Mit mondjak: kimelegszem a küzdésben, viszont remek dolog hallgatni régi ismerősöm, túratársam gombákról szóló professzionális kiselőadását. Legutóbb, amikor találkoztunk, mindent megtudtam a begöngyöltszélű cölöpgombáról és a fogóhifákról, most a bryofil (mohákhoz kötődő életmódú) gombák vannak terítéken.

Addig "gombászunk", amíg egyszercsak felérünk a Nagy-Kő-hegyre, a Lokó pihenőhöz. Szikrázóan kék az ég, az árnyékok csíkokat rajzolnak a még csupasz erdei talajra. Csodálatos, puha zöld mohazoknit visel minden fatörzs. Itt is matricát ragasztok, aztán visszafelé indulok az erdei ösvényen. 

Ez az út egyik legszebb része, és látszik, hogy itt nem járnak erdészeti járművek: az ösvény meredeksége ellenére egyáltalán nem sáros, nem csúszik. Jó puha, stabil lépést ad a talaj. Mesés, fátyolos panoráma nyílik fel jobb kéz felé, még a visegrádi várhegy jellegzetes sziluettje is felsejlik az ezüstös párában. Mint egy finom, japán festmény! Girbegurba, szélcibálta tölgyek kapaszkodnak a meredek hegyoldalon, hollók repülnek civakodó korrogással a fejem felett.

Kilátás a Lokó-pihenőről

A meredek ösvényen ismét elmerülök az erdőben - az ágak finom szövevénye kékes csipkét rajzol elém - aztán sajnos megint egy sáros erdészeti út jön, egészen a szokolyai vasútállomásig.

Itt is ellenőrzőpont van, ezúttal "emberes", és kitéve aszalt gyümölcs - mennyire szeretem az aszalt gyümölcsöket! Próbálok nem túl pofátlanul belemarkolni a szárított kajszibarackba - áttetsző, sárga, akár a Nap - aztán ballagok tovább. A patak mentén haladó ösvényen járok, régi ismerősöm ez a vidék is. Még sose jártam itt nyáron! Mindig hóban, vagy sárban... most elbűvöl a szurdokba bevilágító, kékes fény, az árnyékok játéka a juhar termésein. És: megjelentek a madarak! Csapatnyi őszapó cincog és balettozik az ágakon... széncinege cserregi riasztódalát. Ez aránylag hosszú szakasz, megnyújtom a lépteimet, kicsit gyorsítok.

Magyarkútról szalagozás irányít fel a szántóföldek felé. Egerészölyv kering a fejem felett. Ragyog a Nap, az ölyvet követve hunyorogva nézek fel az égre. A következő ellenőrzőpont megint matricás, a helynek Újtársa a neve... eltűnődök azon, hogy valaha itt, a szántóföldek helyén a Társa nevű falu állt, még 13. századi kőtemploma is volt, aztán jöttek a tatárok... és legkésőbb a török végső pusztításáig ugyanúgy írmagja sem maradt, mint sok más börzsönyi falunak.

Girbegurba tölgyek kapaszkodnak a Nagy-Kő-hegyen

Derékszögű kanyar az ellenőrzőpontul szolgáló cölöpnél, innen már nyílegyenesen Verőce felé halad az út. Az éjszakai eső nyomán áll a víz a mélyebb részeken. Csalom-irtás, Csattogó-völgy... mivel éhes vagyok, az út lejt és nem is nagyon sáros, kicsit belekocogok. Borostyánindák kapaszkodnak a fákra. Megnézem őket, mert az adatok szerint él errefelé a Hedera crebrescens is, de ezek tipikus Hedera helixek... tavaly még minden borostyánra azt hittem, ugyanaz a faj, egyébként 2017-ben írták le Magyarországról a budai borostyánt, a crebrescens-t.

A hajdani vulkán kitöréseiről ezek a forróságtól még "frissen" összecementálódott andezitagglomerátum-tömegek mesélnek

A Nap már délutánias meleg fényekkel ragyog, amikor végigcsattogok az utolsó matrica-ragasztás után Verőce utcáin. Megcsodálom a Kálváriadombot - egy kerítés mögül egy kutya olyan sóvárgó tekintettel néz utánam, hogy az szívszakasztó, jönne ő is kirándulni, ha tehetné...

A célban, az iskola visszahangzó sportcsarnokában megkapom az oklevelet és választhatok kitűzőt is. Az egész túra során itt láthatom az egyetlen hópelyhet: a kitűző ábráján... Többen már kanalazzák a levest, én is csatlakozom hozzájuk. Nagyon finom, jól is esik, bár éhen pusztulásra ezen a túrán a szervezők jóvoltából amúgy sem lehet panaszkodni. Egy müzliszelet - elfeledve - meg is maradt a kabátzsebem mélyén. Az iskolaudvaron ülök, eszem a levest, egy hihetetlen külsejű zenegépből Johny Cash felvételek szólnak... tökéletes.

Egy órát üldögélek, mert hová is sietnék?

Aztán más dolgom nincs is, mint ma immár negyedszer végigballagni az úton a vasútállomásig, ahol - mintegy befejezésként - megpillantom a Hedera crebrescenst, a budai borostyánt is.

Csodálatos nap volt!

Szokolya, vasútállomás

Majdhogynem szív alakot formáz ez a kis mohacsomócska

Kidőlt fák a Les-völgyben

Gallyak kékes csipkéje...

Újtársa

A Csalom-irtás sudár, fiatal csertölgyei

Perzsa veronika - Veronica persica

"Ó, ha én is veletek mehetnék..."

Alkonyi fények a verőcei vasútállomáson