Összes oldalmegjelenítés

2019. július 29., hétfő

Kőről kőre a Balaton-felvidéken: présházak, tanúhegyek, bazaltorgonák

Pénteken derült ki, hogy van egy szabad hely az autóban. Vagyis, bekerültem a "négyszeres csúcstámadó" csapatba, tekintettel arra, hogy a Kőről kőre a Balaton-felvidéken túra harminc kilométeres távja négy hegyre is felvisz. Badacsony, Gulács, Szent György-hegy, és végül a szigligeti Hálás-tető a Kamon-kővel. Ezek a hegyek statisztikailag nem magasak, mégis összejön több, mint 1200 méter szintkülönbség, főleg a rövid, ám meredek hegylábi kaptatóknak köszönhetően.
Szent György-hegy. A tetején lévő bazaltpáncél megóvta a felszínt, ami körülötte lekopott az évmilliók során. Így a tanúhegy a hajdani felszín tanúja.
 Diák koromban jártam erre utoljára. Jó negyed évszázaddal ezelőtt egy évfolyamtársammal végig vadkempingeztük a vidéket, barátságos szőlősgazdákkal ismerkedtünk meg (legalábbis, senki sem lőtt ránk, annál többen viszont megkínáltak egy kis saját pince-terméssel), várromok közt aludtunk... Utolsó vakációs nyaram lehetett ez.
Ezekkel az olvasókönyv méretű új táblákkal sokfelé lehet már találkozni
Most nem sok időm van a nosztalgiázásra. Ébresztő hajnali négykor - úgy igazán le se feküdtem, a honlapommal foglalkoztam, és elment az idő. Már minden össze van készítve a hátizsákba, négykor telefonon ébresztem az egyik túratársat, aki fél ötre értem jön a Nyugatihoz.
Simogatóan enyhe a pirkadat. Már látni a házak körvonalai felett sápadó pesti eget, az autólámpák fénye megfakul. A félhomályban sárga ragadozóként surrannak a cirkáló taxik. Túratárs jön, irány a budaörsi IKEA parkoló, ahol lovat - vagyis kocsit - váltunk, immár négyen vagyunk, teljes a csapat.

Valljuk be, 180-al száguldani az autópályán egy böhöm nagy, a szerelőszalagról alig pár hónapja legördült Jeep extrakényelmes bőrülésén - ez bizony nem éppen az a kimondott Intercity érzés, de még a váci zónázó élménye se ér fel hozzá! Egy kávé-cigi-girosz megállót beleszámítva is extragyorsan érünk Badacsonytördemicre.
Visszanézve Badacsonytördemic háztetői felé
 A rajthely a vasútállomáson van, cseperegni kezd az eső, viszont örömömre nincs kulcsra zárva az egyébként elhagyatottnak tűnő állomás vécéje. Ezek igenis közérzetjavító dolgok... Gyakorlatilag adminisztráció nélkül kézhez kapom az itinert, itt úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, örülök is, mert színes fénymásolt térképes, vizuális alkatként ezzel jobban boldogulok, mint a szöveges leírással. Ez a túra a szervezők filozófiájának megfelelően puritán stílusú, a teljesítménytúraként a teljesítményről szól. Vagyis, mindenhová fel kell mászni, ami felmászható, nincs élő pont, sem különösebb szalagozás, sem ellátmány, szóval nem a kényeztetős fajta. A terepből adódóan a lényege: felmászni egy bazi meredek hegyre, a tetején megválaszolni egy kérdést (pl. a csúcskő számát beírni az igazolólap megfelelő rubrikájába), le a meredeken, majd az izzó aszfalt szélén ballagva átbóklászni a következő hegyhez, ahol a dolog kezdődik elölről.
Bujdosók Lépcsője. 464 bazalt lépcsőfok. Szerintem erre egész életemben emlékezni fogok.
 Nekivágunk. A vasútállomás után eleinte lassan, szinte sunyi módon lassan emelkedik az út a kék sáv jelzést követve. Pár méterrel túl is szaladok a bal felőli elágazáson, ahol a Bujdosók lépcsője kezdődik. Fényképezőgépemet igyekszem óvni az épphogy, de csepergő esőtől, a levegő párás, tüdőm akár a szivacs.
Túratársaim bezzeg nevetgélve, trécselve szökellnek felfelé, míg én majdnem megpusztulva szedem a lábam utánuk. A bazalt lépcsőfokok egyenetlenek, és azt is el tudom képzelni róluk, hogy hogy csúszhatnak télen. Combom és vádlim szinte izzik, ahogy magabiztosságot színlelve igyekszem felfelé. 464 lépcsőfok, néhol ugyan vannak pihenők, de ez nem az a fajta túra, ahol az ember megáll szusszanni egyet...
Mire felérek, meggyőződésem, hogy inkább lefutok egy félmaratont sík terepen, mint hogy ezt az átkozott lépcsőt még egyszer...
 Felérve még a testépítő, csupa izom srác is leül lihegni egy picit, én persze nem, mert utol szeretném érni gazellalábú társaimat, akik éppen valami 200 kilométeres teljesítménytúrás élményeikkel szórakoztatják egymást. Ezek tutira földönkívüliek.

A Ranolder-keresztnél van az első igazolópont, megválaszolom a kérdést, közben a tollam hegye átböki a papírt, elnézek a Balaton felé... az idő párás, a túlpartot nem is látni, akár tenger is hömpölyöghetne odalent.
Kis kitérőt teszünk a tördemici kilátóhely felé, érdemes is, Észak felé lehet innen messzire ellátni. A távolban ott tömörlik a Szent György-hegy asztalforma tömbje, ma még oda is elballagunk, kicsit közelebb a Gulács csúcsa bök az ég felé. Nedves föld és érett széna erős illatai szállnak, mélyen a tüdőmbe szívom ezt a nyers, természetes illatot. Aztán megyünk is tovább, a Kisfaludy-kilátóhoz, ami egy pókháló hiperbola, kecses fa szerkezet. Likacsos vörös sziklák, törmelékek hevernek mindenfelé, lejjebb aztán ismét jön az éles szegélyű, csengve-pengve mozduló sötétszürke bazalt.
A Ranolder-keresztnél
 Kihasználom, hogy nem kell a fülemen is levegőt vennem, mint felfelé, és előkotrom a hátizsákból a reggelimet: zsömlét és tíz deka vegetáriánus "parizert". Nem könnyű mutatványra vállalkoztam. A lejtő meredek, a bazaltdarabok csúsznak, a fényképezőgépemet védeni kell az esőcseppektől, egyik kezemben a zsömle, másikban a "parizer"... (nem teszem bele a zsömlébe, szétázna). Mégis, mire leérünk, sikerül sérülés nélkül megejtenem a reggelizést.
Kellemes séta jön a szőlők és a csinos kis présházak között, az eső elállt, az ég még borongós a cafatos szürke felhőktől, de már itt-ott kimosolyog egy kis kékség. Túratársaim megint elhúznak, a fatörzs combú testépítő is búcsút int és elkocog a távolba, én meg olykor lefényképezek valami apró érdekességet - szőlőindát, kék katángot, fehér seprencét, sárga bakszakállat...
A Kisfaludy-kilátó
 A Gulácsra szépen ívelő ösvény visz fel. Kétfelől hervadozó, de azért még eléggé szúrós-csípős aljnövényzet terjeng. Leginkább csalán, de akad itt minden - csak bökjön. Most nem bánom a hosszú szárú nadrágot! A hőség miatt lehullott akáclevelek fanyar illata száll, itt-ott kidőlt fatörzseken kell átmászni. De nem kellemetlen az út meredeksége, főleg az elátkozott lépcsővel összehasonlítva. Balra lefelé meredek, jobbra felfelé, kicsit mint a Spartacus-ösvény. Van, ahol bazalt kőfolyás keresztezi, itt jó vigyázni a lépéssel. Lehajolok egy miniatűr műalkotásért: szajkótoll, tengerkék sávjai szinte vibrálnak. Amott a kőfolyásban egy szabályos szív alakú darab. Gyíkok zizzennek a kövek között, száradóban lévő bunkós hagyma fejeit ringatja a szellő. Kezd árnyékom lenni, a Nap fénye sandán sütni kezd az elvékonyodó felhőkön át.
Tanúhegyek. Bal oldalon a Szent György-hegy, tőle jobbra a hegyes csúcsú Gulács,  mögötte jobbra az a kis szúrós a Tóti-hegy, ami a Káli túráról ismerős pont
 Túratársnőm már lefelé jön a csúcsról, de a fiúk még fent vannak. Beírom a választ az itiner megfelelő rubrikájába, és pár percre én is leülök egy kőre, elkortyolom a magammal hozott dobozos kávét, királyi pillanat.
Lefelé együtt megyünk, sőt meglesz mindenki, megcsodáljuk a sáros Sér-kutat - az eredeti forrásfoglalás omladozik, de lejjebb egy elég ronda vascsőből kristálytiszta, jéghideg víz folyik. Mennyei érzés megmeríteni benne a kezeimet!
Felemelek az ösvényről egy szép gyászcincért, hosszú csápjait emelgeti, hamvas szürkéskék hátán jellegzetes, négyzetforma fekete foltok. Védett, ritka faj. Óvatosan leteszem az ösvény mellé, a növényzet közé.
Esősávok a Szent György-hegy felett
 Szép, szinte csigavonalban ívelő út visz le a hegyről, immár a zöld sáv jelzést követjük. Lent, a Gulács alatt hatalmas kiterjedésű major tehenekkel-lovakkal, és aminek különösen örülök: bőven termő, leszedetlen szilvafákkal. Marokra szedek egy kis, még fanyar hamvas-lila szilvát, meg színes kis "fosókákat" is, finom érettek. Egy ló kandikál rám a sűrűből, elmélázva rágcsál egy marék szénát. Bezzeg a kutyák annál idegesebbek! Az égen jellegzetes felhők bongyorodnak: altocumulus castellanusok. Zivatar-előrejelző felhő ez, főleg délelőtt, azt mutatja, hogy labilis a légkör... ebből még "akármi is lehet", persze nem rögtön, hanem órák múlva. De akkor mi már nem leszünk itt... (Szerk. megj.: a zivatar estére érkezett meg.)
Itt szólóból van a világ. Présházak a Badacsony oldalában
 Nemesgulácsra beérve a műút túloldalán vegyesboltocska rejlik, ami a lényeg, hogy hűtött sör is van. Leülünk egy kerítés tövében, pár perc pihenő...

A Nemesgulács-Kisapáti közös vasútállomás padjai rejtik a következő helyes választ, a Nap már igencsak kezd sütni a fejünk felett, nedves párafelhők szállnak fel a földekről.
Generációváltás. Közönséges bakszakáll - Tragopogon orientalis
 Ismét felfelé a szőlősorok között, egyre meredekebben a hegy szoknyáján. Már teljes erőből süt a Nap, és konkrétan a szemembe csurog az izzadtság. Ez elég ritkán fordul elő, mert nem vagyok izzadós. De most ebben a fülledt időben... örülök, amikor felbukkan a Kaán Károly-turistaház épülete, ahol Országos Kéktúra bélyegzőt kell keresni. Itt egy padon, árnyékban ismét pár perc pihenő, el tudtam volna még itt lenni, a többiek már indulnak is, alighogy elkortyolom az aloe vera-kivonatomat.
Ennyi szőlőtőke, mint errefelé, a világon nincs, itt még az is megkívánja a fröccsöt, aki egyébként soha nem iszik... enyhe undorral dobom ki a szemetesbe az aloe verás palackot. Még van pisimeleg zöld teám, brrr.
Apró madár ugrál az ösvényen, nem fél. Úgy másfél méterre állok tőle, de csak nem repül el, tán csak nem beteg? Dehogy, ugrik ide, ugrik oda, felcsíp dolgokat a földről, aztán kelletlenül felrepül a fejem fölé egy ágra és onnan nézeget rám fényes szemeivel. Erdei pinty, fiatal tojó, talán még nem sokat tud az élet dolgairól...
Indatánc
 A turistaház mögött kezdődik a meredek fel, a híres bazaltorgonákhoz. Tényleg döbbenetes látvány. A repedezett bazaltoszlopok, mint egymásra helyezett pénzérme-tornyok sorakoznak egymás mellett, közöttük szívós fa gyökerei kapaszkodnak, valahol itt víznek is kell lennie a mélyben... a masszív bazalttornyok között pici, törékeny kereklevelű harangvirágokat táncoltat az enyhe szellő. Egészen különleges, lenyűgöző látvány!

A csúcsra is fel kell menni, természetesen, leírni a csúcskövön lévő számot. Ahogy kilépek a fák közül, mintha kemenceajtót nyitottak volna rám, hőség csap meg. Száradó széna sárgállik, kevéske párába vesző panoráma nyílik itt-ott. De örülök, amikor ismét a fák közé kanyarodik az út! Szép rész jön, erre emlékszem huszonöt év távlatából. Nini, a sárgára festett parasztbarokk présház, mennyivel nagyobb és fényesebb formában élt az emlékeimben... duci tornác-oszlopai hűs sötétséget dajkálnak, finom hűvös lehet a vastag, hallgatag falak mögött.
És az Oroszlánfejű kút! Az oroszlán ugyan bármi lehet, sárkánytól vízilóig, de szájából mégis úgy folyik a víz hűs sugara, mint diák koromban, és a kőmedence is megvan... ebbe bizony annak idején belecsobbantunk... most apró halak úszkálnak benne.
Kék és sárga: katáng és bakszakáll
 A nevezetes Tarányi-présház most állványzat mögött várja az újjászületést, előre tekintve pedig ott a szép Lengyel-kápolna, szerencsés módon épp nyitva, a gondnok egy esküvő virág-maradványait távolítja el. Az biztos, hogy szép és romantikus helyszín. Fényesen csillan az aranyozás a barokk oltáron, a homlokzat homokkő szobrait marja az idő. Próbálom azonosítani a szereplőket, de nem könnyű. Szent Antalt könnyű felismerni. Az ott, a fejszével (alabárddal?), talán Szent Jakab apostol lehet...

A templom előtt dúslombú fa, hívogató árnyékkal, társaim ott tanyáznak alatta, de persze rögtön indulunk. Messzire ellátni, és nyilvánvaló, hogy a következő hegyig, Szigligetig az út maga lesz a pokol. Semmi árnyék!
Nehéz hát otthagyni a fát és nekiindulni...
A Badacsonyt és a Gulácsot a kék sáv jelzés köti össze
 Huhh, ez még annál is rosszabb, mint amit vártam. Teljes erőből zuhog rám a nap ereje, az aszfaltút szélén kell ballagni, a végtelenből a végtelenbe, a szigligeti vár csipkés kontúrja lebeg a láthatáron és sehogyse közeledik.
Egy elgázolt borz szinte ép teteme is fekszik az út szélén, kikerülöm. Még ez is. Szegény állat!
Ha balra nézek, nedves mezőség terül el a Gulács felé, a nádak bugalándzsát szegezve menetelnek a várrom felé, tövükben hihetetlenül rózsaszín réti füzény, mintha pink festéket zúdítottak volna foltokban a rétre. Valahonnan tavi béka recsegő hangja harsan. Én meg csak menetelek, menetelek. Nagyon várom már a térképen jelölt jobbkanyart, ahonnan kerékpárúton mehetek - hátha ott árnyék is lesz, és nem közvetlenül mellettem zúgnak el az autók...
Egynyári seprence - Erigeron annuus
 A kerékpárút csalódást okoz. Árnyék itt sincs igazán, vannak viszont biciklis seregek, akik elől nem győzök félrehúzódni a susnyásba, az egyik még így is beszól - pedig ez jelzett turistaút, nekem épp annyi jogom van itt lenni, mint neki.
Az autóút szélén, egy borászat hirdetőtábláján egerészölyv ül, de olyan mozdulatlanul, hogy nem vagyok biztos benne, nem szobor-e. A műkő oroszlánok, nejlonnal borított jurták és fa turulmadarak világában minden elképzelhető.
Tövises lepényfa - Gleditsia triacanthos. Észak-amerikai eredetű díszfa, de miért pont ez ne szökne ki a természetbe...
 A zöld sáv jelzés szépen felkanyarodik a szigligeti várrom felé, ami most már ki van építve és belépődíjas. Az idegenforgalom háttéripara is láthatóan jól megél itt, társaim már a fagylaltot fogyasztják az árnyékban ülve. Benyelem a langyos zöld teát, érzékelhetően megkönnyebbült a hátizsákom. Amott permetkapu, jól esik alá állni pár másodpercre. Újabb OKT bélyegzés, a várat kikerülve haladunk el a nádfedeles, szép fehérre meszelt porták mellett.
És persze ismét jön a felfelé, ezúttal egy kissé szurdokszerű mélyúton, ahol a legutóbbi esők jó sok hordalékot sodorhattak le. Korhadt, kérgevesztett fadarabok halmai, vigyázni kell velük, mert rálépve óriásit lehet perecelni rajtuk - eszembe jut a kéttenyérnyi lila folt, amit a Pilisben szedtem össze egy ilyen eset alkalmával.
Egy különösen hangulatos présház a Gulács "szoknyáján"
 Ez a Kamon-kő is egy kissé elátkozott hely. Csúfolódunk is rajta, hogy Kamon baby, let's go party. Rengeteg az ösvény, és mintha mind tanösvény lenne, millió jelzett és jelzetlen, de mindenképp zegzugos elágazás. Mindenesetre az utolsó ellenőrzőpontot - kis segítséggel - megtalálom, itt kódot kell felírni. A kódlap a Balaton iszaposodását ismertető tanösvény-táblára van celluxozva. Minduntalan kirándulók bukkannak fel a semmiből és tűnnek el a semmibe, váratlanul bukkannak fel előttem, és nagy része láthatóan nem tudja, hol van. Két terepfutót követek, sajnos nem teljesen volt jó ötlet, de legalább időben rájövünk... vissza, még egy kanyar a házak között, és ismét megvan a kék sáv jelzés, ami átvezet a badacsonytördemici állomásra, a célba.
Hervadó, de attól még szúrós aljnövényzet közepette vezet fel az út a Gulácsra...
 Még pár kilométer, nem annyira vészesen tűző napon. Tetszik, hogy a kapuk elé becsületkasszás módon tették ki a terményeket. Szépen fel van címkézve megannyi cukkini, bezacskózott őszibarack, mi mennyi, és ott a pénznek a dunsztosüveg is. Szinte kísértésbe esek egy kis vásárlásra, olyan csinosak a helybentermett zöldségek és gyümölcsök, de hát a hátizsákban mégse lenne jó dolga a zsenge, főzeléknek való töknek... Azért nagyot nyelek, és szedem a lábam tovább, mert társaimat szem elől veszítettem, és biztosra veszem, hogy már jóval előttem járnak, alkalmasint a célban is lehetnek - és én nem szeretem, ha rám kell várni.
Bazalt szív
 Balra az Antal-hegy, jobbra nádas-mocsaras, öreg fűzfákkal. Illatuk otthonomat idézi, susogásuk is. Már nincs sok hátra!
Az ott már Badacsonytördemic, a vasúti átjáró.
Az állomásra épp beérkezik egy Pest felé tartó vonat, meg is áll, hátizsákos túrázók csapata száll fel rá. De hát én kocsival jöttem, kocsival megyek. Meglepetésemre az állomáson még nincsenek itt a többiek. Mint kiderült, egyszerűen tettek némi nem tervezett kitérőt, kicsit hosszabb lett az útjuk. Míg megérkeznek, megeszek két banánt és módom van átöltözni a vasúti vécében, igyekszem semmihez nem hozzáérni... ruháimat kiaggatom száradni egy csapjavesztett műkő ivókútra, egyszer el is viszi a szél, de hát mire valók a kövek?
Oklevelet és szép fém kitűzőt kapok, pedig úgy volt, hogy csak az előnevezők kapnak biztosan, nem is számítottam rá.

Amikor mind a négyen megleszünk, nincs más hátra, mint kirázni a darazsakat a száradó holmiból (gondolom, a só vonzotta őket), átszellőztetni a kocsit és megcélozni a falusi kisboltot némi hideg frissítőért.
Aztán ismét jöhet a páratlan biztonság-érzéssel járó száguldás, csak a kapolcsi fesztivál miatt kell belassítani, Művészetek Völgye - sátrak mindenfelé, egy kék hajú nő, rengeteg parkoló autó - aztán ismét szabad a pálya előttünk.

Huhh, érzem a combomban a kilométereket, de legfőképp az Elátkozott Lépcsőt... De memóriakártyán, no meg emlékeimben elhoztam a szív alakú bazaltdarabot, a kis lüke erdei pintyet, a kék és sárga vadvirágokat, a szőlők végtelen sorát.

És ha máshol nem, hát otthon inni fogok egy fröccsöt!
Bazaltorgonák a Gulácson

Pöttyösmajor egyik lovacskája

Altocumulus castellanus felhő vitorlázik el a nemesgulási temető felett

Behálózva. Érik a szeder termése

Kisütött a Nap, megváltoztak a fények... út a Szent György-hegyre

A Szent György-hegy híres bazaltorgonái

Bazaltorgonák, Szent György-hegy

Erdei pinty - Fringilla coelebs. Védett faj

Sárga hagyma - Allium flavum

Ékes vasvirág - Xeranthemum annuum

Ez az igazi Balaton-felvidéki táj...

Szépen karbantartott présház a hegyoldalban

A felújítás alatt lévő, szinte kastély méretű Tarányi-pince

Lengyel-kápolna. Egy kis barokk ékszerdoboz


Az utolsó árnyékot adó fa a "halálszakasz" előtt

Távolban a Gulács

Szent György-hegy

Gyékény és réti füzény

Egy különlegesség: szúrós csodabogyó - Ruscus aculeatus. Mediterrán jellegű örökzöld évelő - errefelé van elterjedésének északi határa. Eddig csak a Mecsekben találkoztam vele. Védett faj

2019. július 23., kedd

Alföldi harmincas: Fáy-túra Gombán

A Tápiómenti Tömegsport Alapítvány túráján már többször részt vettem. Az útvonalat többször módosították, ezúttal is ez volt a helyzet. Idén kimaradt Magfalva, a kereszt és az a bizonyos végtelen aszfaltút, volt viszont helyette  jó sok napégette préri, szövevényes dűlőutak, igazi pusztai hangulat. Habár Gomba elvileg a Gödöllői-dombságban van, a terep itt épphogy dimbes-dombos, a talaj pedig legfőképpen homok. Ezzel együtt igen változatos, a patakok és horgásztavak miatt a vízparti élővilágnak is otthont adó vidék ez.
Az alföldi túráknak is megvan a maguk varázsa. Végtelen távlatok Gomba határában
 Kedvetlenül ébredek - fárasztó hét áll mögöttem. Jó korán kimegyek a Nyugatiba, okultam a Csemő Virágünnepe túrából, amikor még épp láthattam a kigördülő szerelvény végét... ezúttal alig állnak sorba a népek, van háromnegyed órám a vonat indulásáig, ami azért jó, mert van időm enni valamit a pályaudvaron, sőt még egy "óratervet" is megírok a már bent álló szerelvényre beülve.
A vonat elindul, aztán hosszan áll a nyílt pályán. Vágányzár van, mint megtudtam. Már épp arra gondolok, hogy ezt a túrát is "el kell engednem", amikor kiderül, hogy Monoron a busz bevárja a jókorát késő vonatot. Így még épp a rajtidő végén, gyakorlatilag utolsóként el tudok startolni, kezemben az itinerként szolgáló A4-es lappal. Egy ember filmezi a tájházban kialakított rajtközpontot, jókora profi kamerával. Zavaromban elejtem az itinert, és futkosok a szélfútta papír után keresztbe-kasul, remélem ezt a részt kivágták a filmből...
Rajt után... az első kilométer Gombát elhagyva
 A faluból ezúttal a tájház mögött kell kisétálni, a hajdani kúria parkját épp hozzák rendbe, a legmélyebb ponton pici, békalencsés tavacska is van, partján pólé veronikákkal és egy kövér tavibékával. A tó partján egerészölyv evezőtollat találok, az öreg fák sűrűjéből követelőző, éles kismadár-hangok sivítanak...
Pókhálós bojtorján - Arctium tomentosum
 Utam bekanyarodik a patakvölgybe. Szeretem ezt a részt, tavaly itt széleslevelű nőszőfüveket is találtam, nem számítottam erre az orchideafélére ezen a vidéken. Középhegységi, árnyas erdei utak szélén... de itt, az embermagas susnyásban? És, igen, idén is megvannak, egész sok. Közelről nézve egyértelműen orchideának is látszanak a pici, alig centiméteres virágok... Épp a növény sajátos megporzásbiológiáján tűnődök, amikor egy vitába csöppenek a vadkender felhasználhatóságát illetően, aztán az ezügyben elég járatosnak tűnő túratárs lehagy, és ismét békésen ballaghatok. Mondjuk akkora vadkendereket, mint itt, ritkán látni.
A fű harmattól nedves, élvezem, hogy visz a lábam előre. Nem mindig volt ez így.
Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine. Védett orchideaféleség
 A műútra kibukkanva ott van előttem a farkasdi csárda, pár autó is parkol előtte, az ellnőrzőpont viszont kicsit beljebb, a horgásztónál lesz. De addig túl kell jutni a csárda puliján, ami acsarogva kaffog a bokám után, és gyanúsan sündörög utánam. Hátrafordulok, és - ki tudja, miért - spanyolul szólok rá: te quedas aqui! (Itt maradsz!) - a mondat úgy hat rá, mint egy Harry Potter-varázsige. Fülét-farkát behúzva söpör vissza az útszéli akácosba... egész addig, míg felbukkan egy kocogó, akit újfent üldözőbe vehet.
Réti füzény - Lythrum salicaria. Magas talajvíz-szintű helyeken, vagy kifejezetten vízpartokon él
 A tó hangulatos. A büfé nyitva van, iszom is egy sört, és megsimogatom a tetovált eladólány kosorrú, lógó fülű házinyulát, ami törpenyúl létére elég méretes, színeit tekintve pedig tökéletesen olyan, mint egy németjuhász. Egyébként németjuhász is van, láthatóan jól kijön a nyúllal. Meg, van még egy szelíd varjú is.
Nem rohanok, élvezem a csendet, békét ezen a szombati délelőttön. A tükörsima víz fölé horgászok görnyednek. Némelyik stég dacol a gravitáció törvényeivel, ilyet is ritkán látni. Tanúja vagyok, ahogy egy horgásznak kapása van: szinte forr a víz, persze hogy megállok megnézni, mit fogott. Nos, a küzdelem eredményeképpen egy alig arasznyi törpeharcsa van a horog végén, ez állítólag "jó nagy", hm... A horgász közelről is megmutatja, sőt kézbe is vehetem, két oldalsó úszója kimered és szúr, gondolom azért, hogy ezt a halat ne lehessen keresztbe' lenyelni, de ami azt illeti, hosszába' sem...
Út a farkasdi halastó felé
 Az út belevezet a susnyásba a tó partján, az itiner állítja, hogy erre kell menni, és valóban. Az egyetlen érdekes dolog a feltűnően sok négylevelű lóhere, amikből szedek is, lepréselni, ajándékba...
Aztán learatott gabona táblájának szélén, szúrós tarlón ballagok, csúsztatva a lábamat, mert ez bizony átbök a cipőtalpon is akár... Innentől egyetlen túratárssal sem találkozom, pedig majd' 25 kilométer még hátravan.
Felsőfarkasd igazi egyutcás falu, töméntelen kutyával, szerencsére kerítés mögött mind. Az egyenes aszfaltúton egyetlen autó sem halad át, a közepén sétálhatok. A falucska végén, a buszfordulóban van kitéve a következő kód-tábla, amit be kell másolni az ellenőrzőlapra, aztán ismét be a susnyásba. Felbukkan az út jellemző motívuma, a homok. Bal kéz felé gigantikus homokbánya krátere nyílik meg, ekkorát még nem láttam. Féltenyérnyi szerecsenlepkék pilinckéznek el mellettem, mint fekete gyász-zsebkendők.
A farkasdi csárda egyik melléképületének homlokzat-dísze
 Tűz a Nap, egyenesen a fejem tetejére. Sehol senki, csak a végtelen préri. Kicsit aggaszt, hogy jó irányba megyek-e egyáltalán, de örömömre a homokbánya végénél meglátom a jelzést, és stimmel a szöveges leírás is, hogy itt balra el. Dűlőút, dűlőút, amíg a szem ellát, vibrál felette a levegő, léptem nyomán száll a por, finom por lepi be a cipőmet-nadrágomat is Előttem lábnyomok, az előttem haladó túrázókéi. Nincs sok. Egy monumentális surranó különösen jellegzetes, legalább 45-ös lehet, négyzetrács-szerű talprecékkel.
Akkor kezdek el gyanakodni, amikor meglátom visszafelé is ezeket a lábnyomokat. Nem hiszek a látványnak, megyek még előre - előttem két méterre megugrik egy őz, látszik, hogy nem szoktak erre emberek mászkálni, kiderül, hogy igazából nekem se kéne.
Eltévedtem.
Hol a fenében lehetek?
Elő a műholdas navigációt!
Na ettől nem lettem okosabb. A készülék szépen megjelenít engem, mint pulzáló pontot egy nagy sárgás-zöld semmi közepén. Egyszerűen nincsenek viszonyítási pontok, csak a dűlőutak kusza hálózata, amit bezzeg hiánytalanul hoz a készülék. Azt pedig, hogy valahol a Föld bolygón vagyok, már eddig is tudtam... Oké, ahol csődöt mond a modern technika, ott jöjjön az ősi módszer! Kövessük a lábnyomokat! Immár saját nyomaim is elindulnak visszafelé, és látom, hogy hol tévesztettem el egy elágazást. Ez lenne a "második, Tetepusztára bevezető dűlőút", hát magamtól rá nem jöttem volna. Úgy ötven méter múlva már látom a jelzést egy fára tűzve. Innentől egyszerű a tájékozódás, megfelelőek a laminált kis papírok a piros csíkkal.
Tükröződés.
 Jönnek a kis dimbes-dombok, kanyar jobbra, kanyar balra. Minden árnyékfoltért hálás vagyok, és sokszor meg is állok inni valami langyosat a hátizsákból. A táj hol ismerős, hol nem. A patakban most nem folyik víz, átugrok a kis medren. A harmadik ellenőrzőpont is táblakód, ezután meglepően kellemes két kilométer jön az árnyékban, fák alatt. Hol itt, hol ott pillantom meg az ismerős lábnyomokat, egészen a település széléig. Egy duci, rücskös barna kis test hipertér-ugrást hajt végre előttem, egy varangytól ez szép teljesítmény!
A negyedik ellenőrzőpont pecsételős lenne, de nem találom meg a pecsétet, hát jobb híján lefényképezem az itinerben említett helyet. Vár utca-Kölcsey sarok. Már majdnem 20 kilométert megtettem. A "várhegy" fölém magasodik, valaha tényleg volt vár a tetején, igaz vagy háromezer évvel ezelőtt, a bronzkorban.
Stég azoknak, akik szerint a horgászat unalmas.
 Végre egy "élő" pont! Kapok szőlőcukrot és vizet is, no meg jó szót, megtudom, hogy valószínűleg én haladok a mezőny végén, bár néhány ember nem jelentkezett le, talán feladták? Én persze nem tudom, mi megy végbe a hátam mögött, így nem tudom megmondani, hová lettek. Az egyik néni a férjem hollétéről kérdez, hát megmondanám, ha lenne férjem... nevetünk.
Milyen sokat számít néhány kedves emberi szó! Nekilódulok az utolsó szakasznak, ez már ismerős. Kukoricás sorai, a "kukorica hajakat" lengeti a szél, olyan, mint egy rock-koncerten a csápolók, aztán napraforgótábla jön. Még a por is izzik a lábam alatt, felettem feszül a kék égbolt, rajta méltóságteljesen úszó fehér felhő-flottával. Végtelen szabadság!
Fűzfák a farkasdi halastó partján
 Ismét patakvölgy, pontosabban egy széles teknőben elhelyezkedő rét jön. Látszik, hogy a talajvíz-szint magas lehet, mert minden zöld, és rengeteg a virág. Itt letűzött zászlók segítik a navigálást. Az enyhén szikesedő talajra utal a sziki cickafark lehetetlen rózsaszínje. Örömömre eperherét is találok, nem éppen gyakori faj. Szép szál szürke aszatok, sárga bakszakállak, legalább öt here faj, gyönyörű, fajokban gazdag rét ez!
A gombai horgásztó szélén kicsit bolyongok, ezúttal a kódtáblát nem találom meg, de két furgonos fickó segít, alighanem ők is szervezők. Ismét leballagok a tóhoz, lefényképezem a tükröződéseket, és visszaemlékszem arra a pár évvel ezelőtti zivatarra, ami éppen itt kapott el... ami azt illeti, két ilyen esetre is emlékszem. Most izzófehéres felettem az égbolt, a madarak hallgatnak, csak a törpeharcsák fekete örvényei kavarognak a tóban. A túlparton csinos, panorámás házikók, vonzó környék lehet annak, aki szeret horgászni. A tó szélén sárga libapimpó, békabuzogány, gyékény, halványlila vízi menta, fehér ziliz, rózsaszín füzike, megannyi vízinövény virul. A sűrűből barna gyíkocska les rám óvatos, fényes szemével.
Dupla mázli
 A tavat elhagyva már nyílegyenes az utam be Gombára, szó szerint toronyiránt. Felmagaslik előttem a református és a katolikus templom tornya, még pár lépés, és ismét itt állok a fehérre meszelt Tájház muskátliszegélyes udvarán.
Dinnye, szódavíz, szörp, sós ropogtatnivaló, zsíroskenyér hagymával a kínálat... Fél órám van még a busz indulásáig, hát beszélgetek, mosolygunk, milyen volt? Persze, emlékezetes, minden túra hangulata más és más, és amit átéltem, már itt él bennem, ennyivel több lettem...

Simogattam nyulat, kutyát, fogtam kézbe törpeharcsát, szedtem négylevelű lóherét, szedtem vadszilvát, találkoztam őzzel, gyíkkal ezen a szokatlanul "magányos" túrán, a mezőny végén ballagva. Fotóztam, botanizáltam, ami érdekesnek tűnt, azt megnéztem közelről. Új fajokkal gazdagítottam a "digitális herbáriumomat", vagyis a növény-fotógyűjteményemet Szemlélődtem, megfigyeltem a dolgokat, követtem a nyomokat - talán belül is, befelé...
Felsőfarkasd. Ha farkast nem is, kutyát bőven lehet itt látni

Cseresznyeszilva - Prunus cerasifera. Bármilyen szép is a hivatalos neve, azért csak fosókának nevezi mindenki

Vízi menta - Mentha aquatica

Rajtpóz...

Turistajelzésre emlékeztető "szalagozás" jelezte a helyes irányt. Mindig megörültem, amikor megláttam a megnyugtató kis laminált papírokat valahol

Már csak a hátulját tudtam lefényképezni. Őz - Capreolus capreolus

Nagy bakszakáll - Tragopogon dubius

A hőségben a birkák is a legsötétebb árnyékba bújtak

Erről a szakaszról írja az itiner, hogy "a dombtetőn haladj folyamatosan délkeleti, 123 fokos irányba..."

Lasszó vadkomló módra - Humulus lupulus

Szörnyecske

Érik a termés... veresgyűrű som - Cornus sanguinea

Gomba, Vár utca. Itt kellett volna lenni egy bélyegzőnek. Ez a bizonyítófotó, hogy itt jártam :-)

Megvan, hová lesznek a táblák

Kék és arany. Lehet ballagni a felhőkkel együtt a végtelenben

Végtelen távlatok a learatott gabonásban. Az itiner erről a szakaszról írja, hogy "haladj a magányos fa irányába"- ott van az

Szinte még a por is izzott a hőségben...

Készül a "frizura" kukoricáék lányánál

"Kukorica baba" - Zea mays

Rendhagyó szirmok. Napraforgó - Helianthus annuus

Mindig ez lesz a hezitálásból. :-) Napraforgó - Helianthus annuus

Napraforgó "bajusszal" (Helianthus annuus)

Rákanyarodva a "célegyenesre" vissza, Gomba felé

Gombai horgásztó


Törpeharcsa-felhők a gombai horgásztóban (Amelurus nebulosus)

Orvosi ziliz - Althaea officinalis

Ágas békabuzogány - Sparganium erectum

Fürge gyík. A neve pont annyira találó, mint a vízisiklóé. A vízisikló nem vízben él, és a fürge gyík sem túl fürge. Ez is hagyta magát fényképezni

Cseresznyeszilva - Prunus cerasifera

Borzas füzike - Epilobium hirsutum