Terep-járó: Téli Sóút - Tápiószelétől Szolnokig

Nézegettem a Neten lévő írásokat... hóvihar, jégeső, fogaknak csikorgatása, mindez egy harminc kilométernél is hosszabb, síkvidéki, monoton távon... hm, megtetszett. Az elmúlt napokban itt-ott az országban komoly havazás volt, kamionstop stb, úgyhogy előástam az ágy alól a masszívabbik bakancsomat, le is impregnáltam szépen, dupla pulcsi, stb. Ehhez képest ragyogó napfény, és szinte langyos szellő táncolt az alföldi táj felett...

A Tápió hídja után rákanyarodunk az ősi Sóútra

Korán kellett ébredni, hogy elérjem a vonatot Tápiószelére. Puha álom takarja még Újlipótvárost, vagy húsz percet várok a trolira, irány a Keleti. Ahogy a szokásos ropit rágcsálva kibámulok az éjszakába a vonat ablakán, az ég előbb tompa ibolyaszín, majd vöröses árnyalatot ölt a horizonton, pár felhő olvadozik rajta, mint az ibolyaszín tejszínhab. Felbukkan a lángvörös napkorong - látom már, hogy szép napunk lesz... Farmosnál eszembe jutnak a békamentések. Most még opálszín jégtükör borítja a pocsolyákat, de a föld mélyén már bizonyosan megmoccant ezernyi élet, és két-három hét múlva szó szerint lába kel a rögöknek, ahogy felszínre fúrja magát az itt élő sok ezer barna ásóbéka.
Tápiószelére érve kisebb sereg hátizsákos egyén foszlik le a vonatról, nem kell egyebet tennem, mint a nyomukba szegődni a végeláthatatlanul hosszú, nyílegyenes Rákóczi úton. Ezt a távot szerintem hozzáadom a túrához. A rajtpontként szolgáló művelődési ház meglep. Belső tere a magasba ívelő csúcsíves tetőzettel akár egy templomé is lehetne. Az asztaloknál gyorsan zajlik a jelentkezési lapok kitöltése, pecsét, indulás...

Szeretem a történelmi utakat. Valahogy átitatódnak sok-sok emberi történettel, törekvéssel, ahogy öröklődnek egyik generációról másikra. Ki hinné például Párizs híres sugárútjáról, a Champes Elysée-ről, hogy valaha mamutvándorlási útvonal volt, és a bozontos óriásokat követő kőbaltás ősemberek járták ki? Még ma is előkerülnek mamutcsontok és kőszerszámok, valahányszor megbolygatják a felszínt a luxusüzletek körül. A Sóút nem ennyire régi, bár sok száz éves ez is. Nyílegyenesen tart nyugat felé, akárcsak a Camino, bár ez nem spirituális, hanem ősi kereskedelmi útvonal, az erdélyi bányákból kinyert sót Szolnokig hozták a Tiszán, majd szekerekre rakodva vitték tovább Pest felé, ahogy ezt az itinerből megtudom. Valaha sűrűn álltak csárdák, fogadók is a forgalmas út mentén, és ezekből az időkből maradt a számos útmenti kereszt is.

Nézegetem az itinert... minimalista fénymásolt térkép, élénksárga filctollal meghúzták rajta a vonalat, no hát itt biztosan nem fogok eltévedni... Útitársam is akad, az első tíz kilométeren rengeteget megtudok a rádióamatőrök életéről, a napsugarak légköri ionizáló hatásának és a vételi viszonyoknak az összefüggéseiről stb., Néha hümmögéssel veszek részt a társalgásban. Szabadon nyargal a szél a puszta felett, meglehetősen hideg van. Meseszép fagyott pocsolyákat kerülgetek, mindegyik egy- egy egyedi grafikai alkotás, amott a végtelenig terített zöld takaró: vakítóan élénkzöld a friss búzavetés. Örülök, hogy a fagy miatt nincs nagy szmötyi, persze fog ez változni, érzem.
Őzcsapat huppog át előttem a vetésben, persze későn veszem észre őket, mert a pocsolyákat csodáltam, minek van az ilyennél teleobjektíves fényképezőgép?
Az első ellenőrzőpontnál, ami egy gyönyörűen felújított kőkereszt tövében parkoló autó, narancsot nyújtanak felém és persze kapunk pecsétet. Az égbolt szinte szemfájdítóan kék. A második pont a baljós nevű Pokoltanya, ahol nagyon kedves pihenőhelyet építettek ki, szépen idesüt a nap, hát le is ülök reggelizni a padhoz. Még kis tábortűz is lángol, lehet melegedni. Lehunyt szemhéjamon táncol a februári nap. Desszertnek igazi retró télifagyit kapok, legalább harminc éve nem ettem ilyet. Búcsút intek rádióamatőr barátomnak, és pihenek kicsit... nagyon jól esik. A következő ellenőrzőpontig nyílegyenes aszfalton szedem a lábam, mögöttem elmaradva a dobermanos társaság - mennyivel kedvesebb jelenség a doberman, ha csonkítatlanul loboghat a füle, meg is simogatom az izmos jószág fényes fekete hátát - előttem imbolyog a távoli horizonton két túrázó árnyképe, sehogy se tudok közelebb kerülni hozzájuk, de tartom a lépést. Amikor így egyedül járom az utamat, elkerülhetetlen egyfajta meditatív állapot, vagyis gondolkodni kezdek az életemről, ami elég baj, mert nosztalgiázom is, vagyis elég élénk emlékek tudnak felbukkanni... később képtelen vagyok visszaidézni, hogy ugyan min nevettem, és mi ríkatott meg? Éneklek is, mert most lehet, senkit sem zavar... Ezen a töredezett aszfaltúton autó is alig halad. Távolabb tanyák, látok napelemeket és szélkereket is. Verebek ugrálnak pirregő szárnyakkal az útszéli bokrokban.

A Rózsás nevű ellenőrzőpont környékén történhetett meg az az eset, amikor Mária Terézia sóval felhintett úton szánozott, nyáron... ezt is az itinerben olvasom. Most a sót a szalonna képviseli, amit az útszéli tűzön sütnek, és egy elmés zsírkinyerő prés segítségével, amilyet még sohase láttam, készül a zsíros kenyér. Hagyma is van, meg jó füstös, kondérban főtt tea. Mindez igen jól esik, utam felénél járhatok.
Megint földúton haladhatok, az egyre kevésbé együttműködő bakancsom irányából kellemetlen jelzések érkeznek... érik a vízhólyag, ráadásul a föld felső része felolvadt, kellemetlenül csúszik itt-ott. Ismét beszédes útitársam akad, hümmöghetek kedvemre. A negyedik ellenőrzőpont újra egy kereszt, ezúttal egy beírandó kérdés tartozik hozzá, de meglepően hamar elérkezik az épülő autópálya dágványos szakasza is, így az elmélkedésnek vége szakad - figyelni kell, hová lépek. Jó kis dágvány. Fejem felett ölyv kiált, kétoldalt borzas nádszálak hajlonganak. A horizonton felbukkannak Szolnok szürke épületei és a víztorony sziluettje. Az már ott a cél.
A Máriácska emlékhelynél bakancsot váltok, szerencsére hoztam tartalékot, innentől sokkal jobb tempóban tudok haladni a nyílegyenes, mondhatni radírral húzott földúton. Az utolsó ellenőrzőpontnál túrórudit kapunk. Nekem bejönnek az ilyen etetős túrák. Jaj a lábam... Az út a sínek mellett megy, majd egy derékszögű kanyarral elérkezik a célegyenes - immár négyen ballagunk az aszfalton a célt jelentő Víg Bakter söröző irányába. Ez nevéhez illően úgyszólván a peron végénél található, és az itt állomásozó szervezők kézfogással, és "hős vagy!" felkiáltásokkal fogadnak. Valamint virslivel és mustárral, amire remekül csúszik a barna sör. Jó nap volt...

Köszönet érte a szervezőknek!