Terep-járó: Végig a sárga úton: Dobogókőtől Szentendréig

Szép, hosszú, nagyobb kanyaroktól mentes út, a "lusta kirándulónak" való, finom lejtéssel Dobogókőtől Lajosforráson át egészen Szentendréig... még a jelzésváltásokra se kell figyelnem, végig a sárga sáv mentén vezet sétám útvonala. Egy böjtelői napsugaras vasárnapra épp alkalmatos pilisi kirándulásnak ígérkezett ez.

Kilátás Dobogókőről

Napsugaras, hűvös reggel, a pocsolyákon jéghártya, a pesti galambok fázós gombóccá zsugorodva kapaszkodnak a bérházak szürke erkélyein. A Duna felett könnyű páraréteg lebeg. Korán érkezek a pomázi buszállomásra - de hol a kirándulni vágyók népes tömege, akik miatt siettem? Hosszan várok a dobogókői buszra, szorongatok egy műanyagpoharat, a helyi Szomi-Hami Büfé elmaradhatatlan kávéjával. Nem unalmas a várakozás, egy nénivel elegyedek szóba - mit mondjak, nem igazán kormánypárti, "fiatal takonypócok, mit tudhatnak ezek", no ezt még ebben a megközelítésben nem hallottam...
Aztán persze megérkezik a kirándulni vágyók sokasága, a busz végébe ülök... találgatják, az ott odafent mészkő, avagy hó? Nem szólok közbe, bár valaha geológus akartam lenni, Dobogókőn bajosan találni mészkövet...

Bizony, az ott fent hó, mégpedig jó tizenöt-húsz centis, hangosan roppanós, kifejezetten kristálycukor jellegű. Ultramarin-kék felettem az ég, szinte lila árnyékcsíkok rajzolódnak a vadnyomokkal tarkított hóra, a kirándulók pillanatok alatt "felszívódnak". Én még kicsit elidőzök a kilátónál, aztán nézegetem a lustán kanyargó füstcsíkokat - bográcsokban fő a sokféle étel a vendéglők, bódék előtt - lassan kékre fagy a kezem, aztán az ár-érték arányon elgondolkodva egy rántott húsos szendvicset veszek. Ez pazar. Frissen sült, még ropogós-meleg rántott hús, mellette hagyma és majonézes saláta is kerül a jókora buciba... melegíti a kezem, ahogy élvezettel, kicsiket harapok belőle, és lassan ballagok lefelé a mindenféle jelzéssel tarkított fatörzsek között. A többi jelzés szépen mind le fog térni valahol, én maradok a sárga sávon...
Terepfutók szökellnek el mellettem, én bizony ennyire csúszós lejtőn nem mernék futni, de hát ők tudják... próbálom meglesni, van-e valami hó-stopli a cipőjükön, de már el is inaltak a kanyarban.
Békés az utam lefelé, fotózgatok, nézelődök... egyszer csak megcsap a végtelenség, az időn kívüliség kozmikus csendje. Megállok, fülelek... tudom, hogy rádióhullámok ezrei szelik át a levegőt, de mégis, mintha még rádiócsend is lenne, a téli erdő hallgat. Aztán egy lila kis árnyék penderül a lábam elé, és felettem egy apró madárka igazi farsangi lendülettel dalolni kezd... és életre kel az erdő, milliónyi neszével.
Megvidámodik a lelkem, trappolok lefelé, egészen addig, míg a kék Mária út-jelzéssel fonódó sárga sáv be nem parancsol a dzsungelbe. A jégtörés miatt lezuhant ágaktól gyakorlatilag járhatatlan az ösvény. Kicsit erőlködök a mély hóban, kerülgetem az ágakat... de aztán kimászom a párhuzamos "régi sárgára", a szekérútra, amit már megtisztított az erdészet. Hatalmas munkát végezhettek, mindenfelé ott sorakoznak a kidőlt fákból felszeletelt, gúlába rakott törzsek, ágak.

Fel-le liftez ez a szekérút, a hó helyét imitt-amott már a lefagyott jég veszi át. Odalent vígan csörög a Bükkös-patak, végig fog kísérni ma engem, egészen a torkolatáig, a Dunáig... belőle írtam a szakdolgozatomat. Nem mindennapi patak ez. Medrében drágaköveket dédelget - szép búzavirágkék zafírt, málnapiros gránátköveket, gyémántként ragyogó hegyikristályt... persze, mielőtt a kincskeresők megrohannák a helyet, elárulom: mindez mikroszkopikus méretű.
Az olvadékvíz néhol korrektül ráfagyott az útra - cefetül csúszik. Több kiránduló szerelmespárral, családdal is találkozom. Egyszer csak szembejön egy anyuka és három csemete - totyogóstól a kiscsoportos méretig - kezükben ágból vágott bot, arcukon a komoly túrázóktól elvárható elszánt optimizmus. A negyedik csemete az apuka hátijából szemléli a világot. "Így kell ezt" - mondja apuka, és igaza is van.

A hó ellenére viszonylag meleg van. Furcsa ez a kontraszt, még hihetőbbnek tűnik, hogy nem is havon, hanem kristálycukorban gázolok. Váltakoznak a jeges és a havas szakaszok, míg végül a Tölgyikrek csomópontjánál megérkezik a sár is. Lajosforrásnál alig van hó, viszont akad pár bográcsozó, kiránduló. Mennyire hiányzik innen a nyitott turistaház! Hiszen még most is milyen élet van itt.
Hamar továbbmegyek - délután egy óra van, és a Nap sugarai máris kezdenek ferdén vágódni a fatörzsek közé. Az erdőalji barna avart foltos kontyvirág üdezöld levéltekercsei ütik át. Innen lefelé már csak egy-egy hófolt emlékeztet a télre. Remek, kiváló útviszonyok, végre - természetes tehát, hogy eltévedtem. Sajnos valóban, egy nem túl szerencsésen felfestett jelzés miatt tértem rá a nyiladékra, vissza kell kapaszkodnom. A tanösvény jelzés is újdonság a térképemhez képest. Közben szépen bedarálok egy zacskó fahéjas mandulát, vigasztalásul.
A Kő-hegyi turistaházhoz vezető ösvény már ismerősöm. Nagyon érdekes rész ez botanikailag... de most még ebből semmi sem látszik, a kis tavat is jég borítja, érdekesen festenek a belőle kiálló "lábasfák". Valaha, úgy háromezer évvel ezelőtt, itt földsáncokkal védett kis brozkori település volt. Az "urnasíros temetkezés" népe élt itt... persze itt is magas hőfokú ellenséges tűz pusztított el mindent, ahogy a Börzsönyben. Nevük se maradt...
A történelmi elmélkedés után irány a turistaház. Vidám élet van benne és körülötte. "Ötvenesével sütjük a palacsintát", mondják, én beérem egy nagy pohár házi szörppel. Finom. De indulnom kell, februárban azért még tél van, hamar sötétedik. Lefelé tart az utam továbbra is a sárgán, igazi löszmélyút, ami azért rossz, mert kitölti a tükörjég. Érdekes figurákat mutatok be, még szerencse, hogy senki sem látja... és nem is hallja.
Kinyílik az erdő, hajdani szőlők között halad az utam, lejjebb egy ház, mintha egyenesen Toszkánából csöppentették volna ide, távolabb már Szentendre épületei, a számtalan templomtorony a kobaltkék ég felé bök. Kikötött, nagy kecske mekeg rám élesen, a hasán látom, hogy hamarosan anyai örömök elé néz.
Aranyfényű, kis sárga lángsugarak törik át az avart - kinyíltak az első salátaboglárkák! Néhány nap, és aranylani fog tőlük az út széle...
Jámborul ballagok be Szentendrére, még teszek itt egy kis kört, megnézem a jól ismert belvárost, most is nyüzsögnek a külföldiek, zajlik az élet... a Duna visszatükrözi az alkonyati eget, odaát a Szentendrei-sziget partmenti füzesei bronzosan tükrözik a Nap utolsó sugarait. Sétálók, szerelmespárok mindenfelé... megkezdődött a "szezon", na.
A madarak is tudják már, hogy jón a tavasz...