Terep-járó: Ásó, kapa, gumicsizma: békamentés és mocsártúra Farmoson

Az igazi természetvédelem rendszerint abból áll, hogy az ember megragadja a kapanyelet és a kalapácsot. 2015-ben tizedik éve épül fel Farmos határában másfél kilométer hosszan a békaterelő kerítés, ami arra hivatott, hogy a szántóföldön telelő barna ásóbékákat a vödrökhöz terelje, ahonnan reggelente kiemelik és egyedszámlálás után a főúton és a síneken keresztül biztonságban a Nagy-Nádashoz szállítják őket. Ez utóbbi feladat a másfél hónapon át zajló békamentés, amiben iskolás, sőt óvodás csoportok is részt vesznek, ezért ez a tevékenység a környezetvédelmi szemléletformálásban is hasznos. A békákat ősi ösztönük hajtja minden tavaszon szaporodóhelyükhöz, a tóhoz, és ezt nem befolyásolja az a tény, hogy az ember vándorlási útvonalukra merőlegesen megépítette a 311-es főutat és a szolnoki vasútvonalat. Ezért, ha nem volna terelőkerítés és békamentés, minden évben hasznos és ártalmatlan kis kétéltűek ezrei pusztulnának el értelmetlenül az elgázolás miatt. Így viszont minden tavaszon felharsanhat a feledhetetlen békakoncert a Nagy-Nádasban...

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus

No tehát, ez a munkálkodás gumicsizmával, ásóval, kapával, nagyharanggal - na jó, az nem kell, bár hangja áthallatszott délidőben Farmosról - de főleg: elszánt jó hangulattal kezdődik. Erre szükség is volt, mivel nyirkos hűvös és csepergő, undok eső várta az önkénteseket. Most a valóban elkötelezettek áldozták fel e munka kedvéért a szabadnapjukat, így kivételesen szorgalmas és derűs társaság jött össze. Sokunk már gyakorlott kerítésépítő, így három brigádra osztva nekiveselkedtünk a kistraktorral meghúzott nyomvonal "restaurálásának", a molinócsíkok kifeszítésének, az akáckarók leverésének és a hantok visszaforgatásának.

Ez a molinódarab hirdeti a tevékenységet, meg jól lehet előtte csoportképet készíteni

Sár! Ötkilós, nyúlós agyagrögök kapaszkodnak a kapa fejébe, alig bírom megemelni... pedig a hantokat vissza kell fordítani az árokba, hogy a molinó alja ne legyen szabadon, hiszen akkor a békák átmásznának alatta. Másfél kilométer hosszú a kerítés, nem is látom a végét... Parádés izomláz terem itt holnapra, érzem.
Csepereg az eső, páratakaróba öltöznek a meztelen ágú fák, néha a Nap homályos rézkorongja átsejlik a felhőkön. Ráncigálom a kapával a nyúlós rögöket, aztán betaposom a helyükre, kis híján talpamra ragad az egész. De tudom, hogy ez értelmes munka, és a hangulat remek.

Puff! Puff! Valósággal csengenek az egykilós kalapácsok az akáckarókon, amiket példás együttműködéssel, egyszerre ver le a "békamentő brigád". Aztán ismét ásó, kapa... és következhet a következő kerítésszakasz kigöngyölése. Ezalatt a vödrös különítmény egyenletes térközönként egy-egy nagy vödröt ás le a kerítés mentén. Ezekbe a számozott vödrökbe fognak belepottyanni a kerítésen átjutni próbáló kis ásóbékák. Hopp, már itt is egy! A hanttal együtt, a földből kifordított állatka kapálózik, kézbe veszem, tenyeremben is kaparászik fura, lassú, fészkelődő mozdulataival. Csinos, fiatal hím. Megnyugodva pislog nagy, aranypettyes, függőleges pupillájú fekete macskaszemével... Óvatosan kell bánni a szerszámokkal... Időnként eláll, időnként újra rázendít az aprószemű eső.

Kerítés-építés: ez bizony fizikai munka a javából

Eső ide, sár oda, hála az összehangolt munkának nagyon hamar végzünk a feladattal, még egy tévéfelvétel is belefér. Jöhet a békamentő bónusz-program: a "Transz-Nagy-nádas átkelés", vagyis az elszántaknak való gumicsizmás mocsártúra. A társaság gyanúsan lelkes, szerintem nagy részük még nem tudja, mi vár rá. Én tavaly is voltam... Tavaly ilyenkor előrébb járt a természet, már nyíltak a ködvirágok, és gőték fekete árnyékai szaladgáltak a mocsár alján, felettünk pedig nevetett a kék ég. Most még minden szürke, és az esők miatt a vízállás is magasabb, mint a tavalyi volt. Ezt onnan tudom, hogy tavaly nem folyt be a jéghideg szmötyi a gumicsizmámba felül, most meg igen...
Nagy sóhaj, letérünk a szárazföldről, belecsobbanok az ismeretlenbe. Izgalmas! Három lépés múlva már nem látni sem a múltat, sem a jövőt - a négyméteres nád elzárja a kilátást mindenfelé. Felettem szürke tollak hangtalan örvényében nagy madár emelkedik fel a nádból: gyöngybagoly. Amott barkós cinegék zsinatolnak, lábacskájukkal markolva a függőleges, száraz nádszálakat. Rekedten suttog a száraz, sárgásbarna nádas. A sárból itt-ott már kezdenek kiemelkedni az idei év csizmagyilkos, zöld lándzsahegyei: a friss nádszálak.
Rajtunk kívül egyébként nem jár itt senki, leszámítva persze a vaddisznókat. Most is jókora csülkök nyomait követjük az iszapban... Hajtom félre a zizegő nádat, cuppogok az ingoványban. Felettem barna rétihéja imbolyog. A Nagy-nádast pár éve kotrással hozták rendbe. A cél az volt, hogy minél több víz-szegély jöjjön létre, mert ezek a leggazdagabb élőhelyek. Néhol kis, agyagos szigetfélére lábolunk ki - ide pakolták annak idején a kikotort iszapot - aztán ismét irány a mélyebb, vizenyősebb régió. Itt-ott metánt böffent az iszap. Szinte tapogatva lépek, óvatosan. A nád már mindent benőtt. Van, ahol a kotrás miatt hirtelen másfél méteresre mélyül a tó, elég egy rossz lépés... Megvan a kalandfaktor, na. Aztán kibukkanunk egy nagyobb, összefüggő víz szegélyén, régen sok ilyen, élettől hemzsegő tó hálózhatta be az Alföldet!
Valahol egy lezuhant, második világháborús repülőgép is lehet itt...
Lilikek és récék kiáltoznak felettünk, érthetetlen, jajongó madárnyelven.

Kézről kézre jár egy arasznyi kis dunai tarajosgőte. Pirosfoltos hasát mutatja a parányi "sárkányfajzat", tekereg, hogy minél nagyobbnak, ijesztőbbnek látsszon... a 2015-ös év kétéltűje, ártalmatlan, védett kis állatka. Az iszapos vízből unka figyel. Megállunk egy kis iszapszigeten bevárni egymást... a társaságban, gyanítom, az egy főre jutó diplomák aránya meghaladja az országos átlagot: sáros gumicsizmában, süppedezve a kénkőszagú iszapban a sziksók vegyi összetételét taglalják. A "ki a legsárosabb?" verseny eldönthetetlen.
Körben minden nádszál zászlót lenget, nem is olyan távolból a vasút dohogását hozza a szél.
Idén nem tudunk teljesen átkelni a nádon a víz miatt. A visszaút elég pocsék: a felkavart sár bosszút áll a molesztálásért, igencsak csizma-marasztaló magatartást vesz fel, egy ponton alólam is kicsúszik a talaj és belerögzülök térdig. Se előre, se hátra. Lovagiasan kézen fognak és kirántanak a sárból, ám egy fél pár csizma ott marad, pereméig süllyedve... kibányásszuk. Van az a pont, ahol már mindegy, mennyire sáros az ember. És a vizet se érdemes túl sűrűn kiönteni a csizmából, így legalább felmelegszik... idén vörösen lángoló naplemente helyett diszkrét, esőpettyes szürkülettel búcsúzik a nap, lelki szemeim előtt forró fürdő képe lebeg, és hogy a sáros cuccot úgy ahogy van, bevágom a mosógépbe...
De jó móka volt!