Terep-járó: Napfogyatkozás-séta a "budaörsi Svájcban", kökörcsinekkel

Amikor a "Dekába" mentem futónadrágot venni, és a lemenő nap fénye vörösre festette a Budaörs fölé magasodó kopár szirteket, elkezdtem álmodozni egy kis túrázásról... mert hiába vagyok pesti, egy sor egészen közeli táj akad, ahol eddig még nem jártam. Például itt.
Úgy gondoltam, a pénteki részleges napfogyatkozás pompásan megfigyelhető lesz majd ezekről a csúcsokról, amiket Budaörsi Kopároknak nevez a térkép.

A 240-es busz hoz el a budaörsi Templom térig, ahonnan megcélozom a szirteket. A térnek nevet adó katolikus templom mellett van egy érdekes napóra - valójában mérnöki csoda, percre pontos - már, ha nem borítja valami árnyékba, mint most. Friss, harmatos, igazi ártatlan tavaszi reggel van, érzem, hogy szép nap lesz ez a mai. A Nap még töretlenül szórja sugarait a mélykék égen, felettem ott van valahol a parányi kápolna, amit pár éve, közadakozásból építettek újjá. El is keveredek az ófalu utcáin, megkérdezek egy helyit - nem tudja megmondani, hol a felvezető lépcső... aztán megtalálom, kb. száz méterre. Úgy látszik, más sem jár a "túl közeli" helyekre... Szemügyre veszem a vadkörtefák rügyeit - görcsös markolásuk lassan levelekké nyílik, mintha megannyi kisdiák jelentkezne... megcsúszok, elkapok egy ágat... jajj, tövisek! A lábam elé nézek hát inkább, és érdemes is: borostyánlevelű veronikák apró, kék szemei nevetnek rám, felfelé pedig felbukkannak a kénsárga hegyi ternyék púposan megrakott virágzat-tányérjai. Az ég pedig ragyog, ragyog. Fent is vagyok már, a sziklák innen nem szürkék, hanem rózsás-fehérek, erek szövik át őket, szinte puhának és élőnek hatnak. Néhány kiránduló bóklászik itt fent. Munkanap ez a mai, de mégis van benne valami ünnepi. Megsimogatok egy kócos kis kutyát - megtudom, hogy Mázli a neve - beszélgetek a gazdasszonyával. A rózsás sziklák mintha gubbasztó, a kápolna nyugalmát őrző ősállatok lennének. Triász kori dolomit, kétszázmillió éves. Tengerpart volt akkoriban ez a vidék, amikor még a dínókból is a kezdetleges fajták éltek, kúsztak-másztak az időnek ezen a hajnalán. És már rájuk is ugyanez a Nap sütött.
Amott a hajdani remete barlagja, vasráccsal elzárt bejárattal... eltűnődök a néhai "istenes emberen", aki a tizenkilencedik században élete utolsó tíz évét töltötte itt, majd példáját követte a dédunokája. Megszentelt föld ez. Messze a párás távolban látszik a nagytétényi fennsík szürke beton víztornyának sziluettje, a másik oldal felé pillantva pedig a Kopárok további vonulatai: az Odvas- és a Farkas-hegy.
Szedem is a lábam, a napfogyatkozás-néző szemüveggel látom, hogy a Hold már kezd beleharapni a napkorongba. A piros sáv jelzésen haladva az Odvas-hegy dolomitröge felé haladok. Jó lenne fekete kökörcsint találni, errefelé, amint hallom, nem ritka... de nem találok egyet sem. A talaj szinte lilállik az ibolyáktól, a rügyek még kipattanás előtt vannak, szinte érezni a levegőben vibráló feszültséget. Amott egy gyönyörű tavaszi hérics, a virág sárga kelyhe akár a Nap földre hullott képmása is lehetne.
Felülök egy sziklára - leánykökörcsinek rejtőznek a tövében - fényképezgetek, figyelem a napfogyatkozást, nézem a tájat, nézem a kövér, brummogó poszméhet, élvezem, hogy időmilliomos vagyok. Ritka az a pillanat, amikor nem kell sietnem sehová...
Már határozottan érződik, hogy csökkent a nap ereje. Felhők nincsenek, ennek a fénycsökkenésnek a Hold az oka. A fénysugarak ereje megtörik, hirtelen hideg lesz a világ... furcsa, baljós fények simogatják a fehér szirteket. Hűvös szél borzongat meg, összehúzom a kabátomat. A madarak is elhallgatnak - csak egy mátyásmadár kiált rám, ércesen, hogy összerezzenek. Figyelem a Napot, talán egyharmada látszik csupán, fényes kifli az égen.
Aztán indulok tovább - egész sok kiránduló halad a hegy lábánál a turistaösvényen, vidáman lóbálják a nordic walking botokat. A Nap ereje, derűje lassan tér vissza, újra énekelni kezdenek a madarak a még lombtalan erdőben, vissza-vidámodik a világ körülöttem, és bennem is. A Farkas-hegyen még egyszer felnézek a Napra - még mindig hiányzik belőle egy jókora darab. Ismerős vidék ez, itt gyakran megfordulok ritka növényeket, rovarokat csodálni. Most is találok szép, virágzó kövér daravirágokat - tavaly mennyit kerestem ezt, hiába! Fokozottan védett, a taposásra igen érzékeny terület, de szigorúan az ösvényen maradva is feltárulnak a vidék csodái. Kár, hogy a repülős emlékműnek csak a romjai maradtak meg...
Az égbolt felettem úgy feszül, hogy szinte keresem rajta a széles szárnyú vitorlázógép által keltett karcolást.

Innen már csak egy "macskaugrás" a KFKI a piros sávon, felfelé. Két éve itt találtam életem első széleslevelű nőszőfüvét, egy piktortégla-üreg közelében, amit egészen eddig szimplán rókalyuknak hittem. Mondjuk tény, hogy lakik benne valami, látszik a friss kaparásnyom. Ahogy megyek felfelé, illatos keltikék szegélyezik utamat, van odvas- és ujjas keltike is, a téltemetők már elvirágoztak. Tavasz van...
Tavasz!
Madárdalos tavasz, ujjongó, friss, életörömtől duzzadó - és még a Napot is visszakaptuk... A KFKI buszvégállomásnál még egyszer megnézem a "szemüveggel"... egy pici még hibádzik belőle... legközelebb öt év múlva lesz nálunk részleges napfogyatkozás.