Ezt a túrát idén 9. alkalommal szervezi meg a Lokomotív Turista Egyesület. A helyszín: kedves Börzsönyöm, a választott távom pedig a 20 kilométer, tekintettel a holnapi Káli-medencei 30 kilométerre. Hogy kinek az emlékére rendezik meg ezt a túrát? Horváth József közel 100 éve született, 1952-ben ő járta végig elsőként az Országos Kéktúra útvonalát. Életét a vasútnak, a természetjárásnak, a börzsönyi turistajelzések gondozásának szentelte. A rajt és a cél egyben a szokolyai Lokomotív kulcsosház - egészen biztos, hogy ő itt is sokszor megfordult.
Borongós a reggel, de a tépett, rohanó felhők között itt-ott kék ablakok nyílnak. Egészen biztató... a tegnapi eső után párállik a föld, mindenen harmatcseppek rezegnek. Amikor a váci átszállás után Szokolya felé zakatol velem a kis piros szerelvény, már süt is a Nap. Az utastársak különféle túrákra igyekeznek, tele van a vonatocska, vidám és valósággal expedíciós a hangulat. A szokolyai vasútállomás láthatólag nincs éppen közel magához Szokolyához, gyakorlatilag rögtön az erdőben találom magamat. Nincs is itt más, csak a peron és a kulcsosház, ami előtt már áll is az asztalka és néhány szervező, akiktől hamarosan meg is kapom az itinert a rajtpecséttel. Befizetem az 500 forintos nevezési díjat (bizony, ez barátinak mondható manapság), és már indulok is a piros kereszt jelzésű úton.
Sár.
Sár.
Sár.
Egy oszlopon egy elhagyott bukósisak nézi a pocsolyákat. Hát, nem kevés eső eshetett itt... Csúszkálok, igyekszem kikerülni a nagyobb pocsolyákat, bakancsomra sárcsimbókok kapaszkodnak. Beszélgetek egy túratárssal, a zöld lombok között meredeken tűznek a fénysugarak, a párás levegőben szinte táncol minden fény-nyaláb. Hol fel, hol le, eleinte párhuzamosan a sínekkel, aztán feljebb... ennek örülök, mert a sár köztudottan lent szeret tartózkodni, hátha javul a terep.
Biztos a puha talaj - na meg a beszélgetés - az oka annak, hogy nem hallom meg, nem veszem észre az őzbakot. Mondanom sem kell, a fényképezőgép be sincs kapcsolva, a bak pedig nem várja ki... koronás fejével még visszanéz a gyöngyözve párálló rét túloldaláról, aztán egy kecses ugrással eltűnik a sűrűben. Ó, bosszúság!
A Róka-hegy gerincére felérve tényleg nyoma vész a sárnak. Sőt, műútra bukkanok ki. Előttem-mögöttem terepfutók. Valami egészen mesés a táj, a fák közötti nyiladékokban messzire látni, egészen a zöld réteken túl kéklő dimbes-dombokig... rétek, kaszálók, tanyák, lovak. Mindenre gyémántport hintett az éjszaka, csillog a harmat minden fűszálacska végén. A gesztenyebarna lovacskák mindenesetre együttműködőbb fotóalanyok, mint az őzbak volt. Szinkronban mozogva, lassan lépked a két paci, egyszerre hajtják le a fejüket a hersegően zöld fűhöz, és egyszerre emelik fel. Egy szem autó halad el a nem éppen forgalmas aszfalton, amikor beérek a faluba.
Csinos falu Nógrád, a látképet a vár csonka falmaradványa uralja, ami olyan, mint egy stoppos ég felé bökött hüvelykujja. Az első ellenőrzőpont a Csurgó forrásnál van. Valószínűtlenség-érzésem fokozódik. Gyönyörűen foglalt forrás, a víz kristálytiszta, a márványtábla hibátlan, vannak padok, és gondos kezek láthatóan gondját viselik a helynek - virágok, tisztaság, harmónia. Szinte meg se lepne, ha manók surrannának el ezen a mesebeli helyen. Előttem a mező nagyon zöld, az ég nagyon kék, a felhők nagyon fehérek, a pitypangok nagyon sárgák. Mintha festve lenne az egész. A felhők árnyéka lilán folyik végig a zöldkabátos hegyoldalakon, mint a kiöntött tinta.
Bal felől a Kálvária, csinos kis kápolna bújik meg a fák között... jobb kéz felé pedig kisvártatva parányi, kerítéssel körbevett zsidó temető. Megdőlt, olvashatatlanná kopott, félköríves faragású sírjelek, magasra sarjadt friss fű. Itt-ott a sírkövekre tett kövek mutatják, hogy mégse teljesen elfeledett a hely.
Szőlős-mező, Béla-rét... a Nap ragyog, kampós végű szálas felhők csíkozzák az eget, mögöttem lassan elmarad a nógrádi várhegy sötét sziluettje a csonka várral. Aztán ismét erdő, itt-ott alkalmi tavacskák. Egy helyet közelebbről is megnézek: a békalencsés felszínt kígyóvonalban táncoltatja valami, közelít a mozgás, remélem, hogy a sikló végül kiemeli a fejét egy exponálásnyi időre... de nem, a bestye kígyó rejtve marad. Öreg, fekete kérgű fák szövevénye dőlt bele a vízbe. Most épp sehol egy túrázó, szinte a fejem mellett száll le egy kiszáradt fára egy fakopáncs. Kettőt-hármat koppint, aztán észrevesz és huss! Ezt se sikerült lefényképeznem... Na, talán a virágokat. Egyre több, csodálatosan kék indás ínfű szegélyezi a zöld sáv jelzésű út szélét. Köztük csillagként világítanak az olocsán csillaghúr fehér virágai, itt-ott a tavaszi lednek valóserűtlenül lila virágai is felbukkannak. Ballagok, próbálom értelmezni a szöveges itinert (hejj, "ezer szónál is többet ér egy kép", bizony már-már ott tartok, hogy előkotrom a hátizsákból a jó öreg Cartographiát, én vizuális típus lévén jobban boldogulok egy akármilyen egyszerű térképvázlattal, mint egy szöveges leírással...) De bolyongásaim nem hiábavalók. Ahogy kigondolom, hogy "de jó lenne albínó indás ínfüvet találni", hopp, már itt is van. A színhiányos, vagy fura kifejlődésű vadvirágokat valósággal "gyűjtöm", persze csak fénykép formájában. A sötétkék helyett fehér színű virágfürt szinte világít a fák sűrűjében.
Rétre bukkanok ki - már tudom, hol vagyok, és ismét megsokasodnak a túratársak. Nini, milyen élénk lila folt, mint a karbunkulus kő, szinte villódzik a rövidre kaszált réten. Agárkosbor! Átugrok az árkon, fotózgatom a parányi orchideát... van ám több is, szépek, nem ártott nekik a múlt heti havazás...
A múlt heti havazás! Hihetetlen, hogy alig egy hete volt, hogy majd' fél méteres hó esett... a növényvilág, néhány letört gallyat leszámítva, szemmel láthatóan "meg se érezte" a kényszerpihenőt a nedves, nehéz hópaplan alatt.
Ez a tájék ismerős, tudom, hogy közeledünk Királyréthez, mégis majdnem eltévesztem a kicsit eldugott, jobbra lefelé forduló ösvényt. Szemmel láthatóan mások is, van, aki felfelé megy a háromszög jelzésen (persze a királyréti várhegy megtekintése "fakultatív lehetőség"), mások nyílegyenesen mennek tovább a szekérúton Szokolya felé... No de megvan, leereszkedek a hajdani vasércbánya-tárlók mentén, a szurdokfalakat vasoxid-rétegek mintázzák, a zugok megóvásra érdemes denevér-rejtekek errefelé. Lent fehér tajtékot vetve ugrál kőről kőre a patak. Sajnos, szalamandrát nem látok, pedig fotóztam már itt, és bizonyos, hogy a tegnapi langyos eső kicsalogatta őket. Királyrét gyakorta a túráim kezdő- vagy végpontja, most furcsa érzés, hogy a féltávon túl vagyok egy kicsivel. Stopperemre pillantok, és nem hiszek a szememnek... alig több, mint két órája gyalogolok, ezek szerint szokatlanul gyorsan. Innentől lehet andalogni, fotózgatni... a pecsételés után vissza kell kapaszkodni a "szalamandrás" meredeken, utána már nem probléma a navigáció: végig a piros sáv jelzésen, a Hegypó-árokban, a patak mentén. Sőt, néha nem is csak mentén, hanem rajta keresztül is. Kőről kőre ugrálva néha át kell kelni rajta, de jól megy ma ez is. Kellemes a lejtő, nagyon zöld minden. A napfény néha eltűnik, homályossá válik minden, mint egy zöld üvegablakú smaragd katedrálisban.
A Széles-mezőre kibukkanva rokon lélekre találok: fényképezőgép, hosszú haj, lelkes tekintet. Felhívjuk egymás figyelmét az agárkosborokra - "találtam egy fehéret is, arra", mondja az asszony, "hátha találok pókbangót..." Megbeszéljük, hogy a pocsolyákban ebihalak vannak, és megmutatja, milyen pazar halo-jelenséget fotózott az imént. A Napot fényes, gyöngyházfényű gyűrű veszi körbe, ahogy a fénye megtörik a finom szálú jégtűfelhőkön... Én még az erdőben lehettem, amikor felbukkant az "égi jel", ami egyébként ugyanazt jelenti, mint amit a halcsontváz-forma cirruszok, amiket Nógrádnál láttam az égen: hidegfront közeleg.
Egy túratárs beleteszi a bogarat a fülembe: "el szeretném érni a 13 órai vonatot" - ez annyira korai, hogy a túratervezéskor figyelmen kívül is hagytam, viszont az is igaz, hogy órákat kéne várni a következőre... úgyhogy sietősre veszem a dolgot ismét, bár annyira azért nem, hogy kiderítsem, hány óra is van most.
Megnézem a pocsolyákat: tényleg nagy élet van bennük, sok-sok ebihal, akár a fürgén kígyózó kis ostorral felszerelt, fekete borsószemek, cikáznak a sáros vízben. Barna varangyok. A víz tetején molnárpoloskák szaladnak nyomtalanul, néha friss szélfuvallat borzongása fut végig a víz felszínén. Furcsa, hogy most viszonylag hosszan egyedül ballagok a csendes, zöld katedrálisban, a lombok alatt, a piros sáv jelzést követve. Szinte váratlanul, hirtelen bukkannak fel a sínek. Itt a sárga bukósisak is az oszlop tetején, és balra, távolabb ott a Lokomotív kulcsosház... a cél.
A célban számomra váratlan vendégvárás: igazi, tűzön főtt paradicsomleves (belefőtt jókora hagymával), zsíroskenyér, "napközis" tea, piknik hangulat.
De ami a lényeg: jó szó, kedvesség, gondoskodás fogad. Szívesen látottnak érzem magam, ami külön öröm. A 13 órai vonatig - hihetetlen, de háromnegyed órám van még, mindenre van idő bőven. Egy őstermelő különféle mézeket árul, kóstolni is lehet. Akkora szerettel, sőt szenvedéllyel beszél a méhészetről, a mézről, hogy vásárolok is tőle. Ez biztosan valódi méz, különlegesen finom is.
Aztán kicsődülünk a peronra, jön a "piroska" vonat, Vácott pedig tökéletes időzítéssel csípem el a zónázót.
Hű, de jó nap volt!
A nógrádi Kálvária |
Szőlős-mező |
Színhiányos ("albínó") indás ínfű - Ajuga reptans |
Indás ínfű és olocsán csillaghúr (Stellaria holostea) |
Agárkosbor - Anacamptis (régebben Orchis) morio. Védett faj, orchideaféle |
A patak Királyrétnél |
Indás ínfű - Ajuga reptans |
A hóolvadás után megmaradt számtalan kis tavacska egyike |
Hegypó-árok |
A Lokomotív T. E. emlékköve |
Olocsán csillaghúr - Stellaria holostea |
Ha már a Lokomotív T.E. szervezte a túrát, legyen egy kép a lokomotívról is... |