Terep-járó: Végig a Zöldön. "Tojás 30B" túra a Budai-hegységben

A Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesületének "Tojás" nevű húsvéti túráit már tavaly is nézegettem. Ha valaki azt hiszi, hogy a Budai-hegységben nem lehet összehozni "tisztességes" szinteket és távolságokat - nos, lehet, a Tojás 30B nevű útvonal-változatban 32,7 kilométer, 1020 méter szintkülönbség söpörhető be 8 órás szintidővel.

Solymárhoz közeledve kinyílik a táj

Húsvét hétfő, nagy a kihaltság a fővárosban... szinte üres a villamos, amikor fél hét tájban felkapaszkodok a Széll Kálmán tér lépcsőin. Lépcső, az lesz még ma bőven... A normafai Síház mögött felállított rajtoltató asztalnál is csak két-három túrázó töltögeti a regisztrációs lapot, no nem lesz nagy tömeg, gondolom. Ismerős is akad köztük, ami jó, mert név szerint lehet utánakiabálni, amikor rossz irányba indul a zöld sávon. Ragyog a reggeli Nap, áttetsző a levegő, messzire látni a friss-zöld lombú fák között Pest felé. Nekivágok a távnak, megnyomom a stoppert, megigazítom a nyakamban a fényképezőgép szíját - dög nehéz a masina - és indulhat a trapp. Az itiner szerint: "a túra végig a zöld sávon halad", ennyi útvonal-leírás épp elég is lenne, de azért részletezik, sőt szalagozás és útmutató nyilak is vannak... a navigáció tehát még nekem sem okozhat gondot.

Tündér-szikla

Gyönyörű a lejtő Disznófő felé, fehéren ragyog a Tündér-szikla, ismerősökkel beszélgetek az idei gomba-szezonról, a török választásokról, az út szélén felbukkanó növényekről. Hopp, egy bíboros kosbor tőlevélrózsa! Nyílnak már a gyöngyvirágok is, itt-ott mély lila bársonyos tüdőfüvek, fehér kányazsomborok, sárga bogláros szellőrózsák festik színesre az erdő alját. Forgatom a fejem, szedem a lábam, régen mintha nem erre ment volna a Zöld, itt-ott elhagyott házikók rejtőznek a sűrűben... aztán megérkezem a város széli "káderdűlőbe", nem szegény emberek lakhatnak errefelé. Kamerák, kerítések, luxusautók, új építésű és régi, patinás villák. Egy kerítés tetején önfeledt rigó dalol. Annyira önfeledt, hogy engem észre sem vesz. Felnyúlok hát, megpöckölöm a farktollait, erre feleszmél, odébb repül... hejj, rigó-apu, szerencséd hogy nem macska vagyok, figyelhetnél jobban!

Áttetszően zöldek még a lombok a Tündér-sziklánál

Jönnek a lépcsők, Gyémánt lépcső, kemény tényleg. Kukásautó kísérget, ezek a fiúk se locsolkodással töltik a napot, szegények. Örülök, amikor ismét elfogy a lábam alól az aszfalt, és hamarosan itt az Apáthy-szikla. Kicsit bámészkodok, szép a panoráma visszafelé, a megtett útra, a Tündér-szikla csak egy pici, fehér pötty a fák között. Sárga, bókoló kankalinok nyílnak mindenfelé. Átkukkantok a Kőkapun, aztán máris megint kapaszkodni kell felfelé, az Árpád-kilátóhoz. Idén jártam már itt is, sőt tulajdonképpen a teljes útvonal ismerős már, csak még egyben nem "fűztem fel" a látnivalókat... A kilátónál ellenőrzőpont vár, ez már a harmadik pecsét az itinerem hátoldalán. Kimelegedtem, a kabát mehet a hátizsákba. Tudom, hogy most pihenősebb szakasz jön, a gyönyörű Guckler Károly út. Viszont, a terített asztalra nem számítottam... zsíros kenyér, parizer, olajbogyó, sajt, aszalt gyümölcsök, csoki, keksz, többféle innivaló és jó hangulat... A sört utóbb kissé megbánom, túra végén jobb lett volna. Kezd az erdő benépesülni, sok a kocogó, terepfutó, kiránduló család. A Guckler-sziklánál újabb pecsét kerül az itinerembe, aztán tudom, hogy most vagy nyolc kilométeren át nem lesz ellenőrzőpont...
Dehogynem.
Váratlanul bukkannak fel, egy helyen fotós ugrik elém az ösvényen, nos én is leguggolok, célba veszem, ha harc, legyen harc! Fotópárbaj!
Azt mondják, volt egy meglepetéspont még a városban is, de poszáta legyek, ha láttam, a sok lépcső közepette.

Gyöngyvirág - Convallaria majalis

Kicsit holtponti rész jön, nem is értem, miért, a képek se sikerülnek. Próbálok gyíkot fényképezni, elszalad, csak a helyét sikerül. Próbálok rigót, életlen lesz a kép. Végre egy hajnalpírlepkénél megtörik az átok. Szép kék ínfüvön "legelészik", ideális fotómodell. Hosszan ballagok tökegyedül a madárdaltól harsogó, zöld, árnyas erdőben. Aztán kinyílik a táj, sárgálló repceföldnél bukkan ki az út az erdőből, előttem Solymár és a Szarkavár favázas teteje. Emlékszem, mekkorát estem itt a Pálos70-en pár éve...

A Kőkapu az Apáthy-szikla közelében

Gyönyörű a táj, habos-fehér felhők rohannak a kék égen, tintakék árnyékok szaladnak a hegyoldalakon, pitypangtól sárgállik az út széle, előttem a piros háztetők... és az ötödik ellenőrzőpont, ami egy kocsma. Ez egyben a 20 kilométeres távon indulók célja is, vidám bulihangulat, napozás, sörözés folyik a guszta solymári főtéren, hihetetlen nagy a kísértés, hogy ne menjek tovább... de persze tovább megyek, vár egy rémes, hosszú, aszfaltos emelkedő a Zsíros-hegy oldalában. Jobb híján a gótbetűs utcanévtáblákat böngészem, a német mellett svábosan is szerepel rajtuk minden. Szép, rendezett környék, tetszik. Ismét földút váltja fel az aszfaltot, szívósan kapaszkodok felfelé, akár a kék indás ínfüvek. Ibolyák nyílnak mindenfelé. Ha több időm lenne, jót botanizálnék. Legalább öt ibolyafaj lehet az út mentén, azért le-lehajolok megvizsgálni a virágok "pofaszakállát", ami hasznos határozóbélyeg. Egy fura színű példányt le is fényképezek, bár nincs sok időm makrózgatni, sajnos.
Végre fent vagyok a Zsíros-hegyen! Emlékszem, kisdiák koromban, osztálykiránduláson, aludtunk is az itteni turistaházban, aminek már csak csekélyke romjai vannak meg... újabb pecsét, iszom pár korty vizet, elő egy almát, és megyek is tovább. Valahol errefelé van az Ördöglyuk-barlang is, ahová még nem sikerült eljutnom, pedig valaha barlangásztam is... jó lenne megnézni, hol tévedt el a későbbi híres barlangkutató, Jakucs professzor... Fák, víkendházak, virágzó gyümölcsfák, ismét aszfalton lépkedek, de immár lefelé, hosszan. Egy futó kocog el mellettem, sokáig látom egyre kisebbedő alakját.

Nem látszik, hogy milyen meredek az ösvény...

Nagykovácsiba érve ismét ismerős a táj, errefelé jártam különleges hóvirág-változatokat fényképezni, nem is olyan rég... de most nem arra kanyarodik az út, hanem tovább a Zöldön, el a templom mögött, aztán balra az Apatóczky-liget felé. Ezt a részt kutattam át egyszer, egyébként teljesen feleslegesen, bíboros kosborokat remélve... Örülök, hogy most nem kell felmenni a Csergezán-kilátóhoz, fájni kezdett a térdem, holtpont ellen elrágcsálok egy koffeines gumicukrot, ami bevált már a Maratonon is. Nagyvirágú ibolyákat találok, ezzel a fajjal éppen itt találkoztam először. Szép az út, ahogy összeborulnak felette a zöld lombkoronák. Egy "képesfán" Madonna-kép, alatta zarándokok apró ajándékai, Jakab-kagyló is akad köztük, erről persze eszembe jut a híres caminós mondás, miszerint "tökmindegy, milyen hosszú a táv, az utolsó három kilométer mindig nehéz". Most már nézegetem az itinerben a táv-adatokat, mennyi is van még hátra... nem sok, de az időm is vészesen fogy. Egy erősen sántító futó iparkodik el mellettem, lent már kibontakoznak Telki háztetői és egy jegenyesor. A cél előtt - mert miért is ne - még egy kis aszfaltos emelkedő, aztán végre itt a főút és a célnak kijelölt kocsma. Hurrá, tíz perccel szintidőn belül érkeztem, jogos az oklevél és a gratuláció... A buszmegállóban komoly társasági élet alakul ki, különböző túra-élményeket elevenítünk fel, a busz késik, de végül mindenki felfér rá, ha szűkösen is. Ha ezt tudom, iszom egy sört a kocsmában. De így ezzel hazáig várni kell...