Napok óta köd ül a Kárpát-medencében, mint leves a tányérban. Egy melegfront szokatlanul enyhe, nyirkos időt hozott. Abban reménykedtem, hogy pár száz méterrel feljebb kék eget találok, és alattam fog hömpölyögni a novemberi vattacukor... nos, nem így lett, mégis gazdagabb lettem egy rendkívül hangulatos túra képeivel!
Túlöltöztem. Ez egészen biztos, már a vonaton is. Kinézve a vonatablakon még csak nincs is köd, inkább valami vigasztalan szürkeség ül mindenen. Reggel hét óra múlt, és nem tudni, felkelt-e már a Nap egyáltalán.
Kismarosnál megkísért a gondolat, hogy leszálljak, és Királyréttől felmásszak a Csóványosra vagy a Nagyhideghegyre. Masszív ködpárnák gomolyognak a hegyek derekától felfelé... de aztán mégis Nagymarosig utazok, az ilyen hirtelen módosítások nem mindig szoktak jót hozni.
Ballagok felfelé a Diófa utcán, mögöttem emelkedik a katolikus templom gótikus tornya, megnyugtatóan kongat hármat - háromnegyed nyolc van. Lassan kiérek a házak közül, amikor két kutya állja utamat. Itt a "faluszélen" már máskor is meggyűlt a bajom az agresszív, szabadon mászkáló kutyákkal, és ez most sincs másképp. Az egyik egy csivava-korcs, dülledt szemével mered rám, miközben a gyűlölettől fröcsögve, hisztériásan ugat rám. Ez még nem lenne baj, de ott van mellette a haverja is, egy legalább ötven kilós kaukázusi juhász-szerűség. Kénytelen vagyok kis lépésekkel, folyamatosan hessegetve haladni felfelé, nem rúgom föl a bokám felé kaffogó elmebeteg csivavát, nehogy a juhászkutya is beavatkozzon a mókába - egyébként nyugodtan ül, és ég felé tartott pofával, vonyítva járul hozzá az általános hangzavarhoz. Olyan nincs, hogy a két dög miatt visszaforduljak. Határozottan nézek rájuk, és jedi-trükköket vetek be. Végül sikerül átjutnom rajtuk.
Nem vagyok túl nyugodt, amikor felbukkan a következő két kutya.
Ezek gyávábbak, vagy én jöttem bele a dologba, mert már nézéssel is sikerül őket meghátrálásra bírni. Ugatnak, mint a veszedelem, és hátrálnak.
Végre!
Itt vagyok természetes élőhelyemen, az erdőben. A rozzant, bilikék Trabant már nem áll itt a fák kapujában. Remélem, valahol már mint retró élménytrabantozásra, esetleg nosztalgikus csajozó verdaként szolgál...
Sár van! Sár, sár, meg ezen kívül még egy pici... sár. Ahol járható lenne az ösvény, ott a felpuhult talajt kihasználva a vaddisznók tettek róla, hogy ne bízzam el magam. Néhol kidőlt fatörzseken mászok át - szivacsos, puha, vizes moharéteg borít mindent, a bükksarjak vízcseppeket zuhogtatnak rám.
Csendes az erdő, egyre halkul mögöttem a hisztérikus ugatás - gondolom más is jár arra, ahol én - előttem a végtelen, ködbe vesző bükkrengeteg.
Cuppogok a sárban felfelé, máris lemondok arról, hogy a Remetebarlangok felé menjek - az a rész most konkrétan járhatatlan lehet, de legalábbis balesetveszélyesen csúszós. Inkább kitartóan ballagok előre, a Szent Mihály-hegyi elágazás felé.
Itt is van. A köd, ha lehet, még sűrűbb lett, és olyan sötét van, mintha nem is nappal lenne... valamiféle tompa szürkület. Csend van, csak a vízcseppek kopogása és a köd súrlódó hangja hallatszik. Mert az arcomon érzem, hogy jár a levegő, de erről a köd nem vesz tudomást.
Békés perceket töltök azzal, hogy panorámafotót készítsek a ködbe vesző lombkoronáról a fejem felett. Egyáltalán nem könnyű a digitális vonalon tartanom a masinát, a szemembe vízcseppek hullanak, ahogy a fejem felé tartom. Hirtelen fekete falevelek indulnak meg felém, lefelé, pilinckézve, fekete-fehér film most a világ, akár egy grafikán.
A bükkavar színe alattam, akár az olvasztott bronz. Nedves, mégis zizeg, ahogy lépek. Néha kénsárgán fellobbannak a juhar levelei. Amúgy szürkébe hullik a világ. Szinte a bőrömön érzem a körülöttem nyüzsgő néma életet.
Kibukkanok az Ürmös-réten. Hirtelen minden tájékozódási pont eltűnik. Körülöttem néhány méternyi, kör alakú terület, ahol látom a zöld füvet, aztán csak a sziporkázó, hömpölygő szürke semmi. Mintha egy buborékban mennék. A Julianus barát-torony az utolsó pillanatban bontakozik ki előttem. Panoráma nyilván nincs, igaz turisták sem, így kihasználom a torony aljában a kiváló akusztikát egy kis éneklésre.
Lefelé se könnyebb, csúszik minden. Egy őrült terepfutó szalad felfelé a pokolian csúszós, saras meredeken, az első ember, akivel ma találkoztam az erdőben. Óvakodok lefelé, és mégis egy pillanat alatt kicsúszik alólam a lábam. Egy virtuóz csavarodott mozdulattal megóvom a fényképezőgépet a sárba eséstől, sőt nagyjából magamat is. Sáros kezeimet az avarba dörzsölve próbálom letisztogatni.
A sárga sáv jelzésen megyek tovább. Hirtelen hullámzani kezd körülöttem a köd, és kiszínesedik a világ. Felnézek: felettem kis kék ég-foltocska, bal felé távolabb a Nap homályos korongja sejlik át a ködön. Hirtelen szinte fellángolnak a novemberi avar színei. Bronzbarnák, sárgák, fakózöldek. A fűszálak vörösesek, a moha vadítóan smaragdzöld. Valahol messze egy fakopáncs dolgozik.
Elcsípek objektívemmel egy kései baracklevelű harangvirágot. Ezek egészen a fagyokig nyílnak. Amott egy fa törzsén a zuzmó szív alakot formáz... apró ajándékokat kapok az erdőtől. A lábaim remegnek az erőfeszítéstől és a koncentrálástól a csúszós terepen... észnél kell lenni. Aztán hirtelen, mintha egy takarót lebbentenének fel, eltűnik a köd körülöttem. Hallom Zebegény zajait, egy gépi fűrészt, a vonatot... néhány kiránduló is jön szembe. A fák között oldalra nézve látom, ahogy a köd ezüstfehéren hömpölyög alattam, a Duna felett.
Zebegényben van időm egy kávéra - jól esik a kezemet melengetni a papírpoháron - aztán megveszem a vonatjegyet, sétálok még egyet a Duna-parton. Itt barátságos kutyával találkozom, rám is ugrik. Mudi - furán kerek szemeivel rám mered, és játszani hív. A Duna felett ragyognak a fénysugarak, táncolnak a nagy víz hullámainak hátán, a hegyről birkózó óriásokként szakadnak le a köd tömör fellegei.
Jön a vonat... mennem kell, vissza, Pestre.
