Terep-járó: Séta a pomázi Kő-hegyre

Gyakran kirándulok egyedül. De ez nem azt jelenti, hogy megveszekedett emberkerülő remete lennék, hiszen a barátaimmal is szívesen indulok útnak. Most is egy ilyen alkalom kínálkozott. Az idei Mikulás-túránkat a Pomáz felett emelkedő Kő-hegyre szerveztük, visszafelé felkerestük a Vasas-szakadékot is, végül Szentendrére értünk. Az alig több, mint tíz kilométeres séta tartalmaz kilátópontot, palacsintát és forró teát (a turistaházban), geológiai érdekességeket (Gomba-szikla, Vasas-szakadék), egy lassan eltűnő krátertavat, bükkös és tölgyes erdőket, sőt maga a Kő-hegy néhány botanikai érdekességet is, bár ezek decemberben természetesen nem mutatkoztak.

Szemmel tart az erdő... Bükk - Fagus sylvatica

Olyan semmilyen reggel van. Nem esik, de nem is süt a Nap, az eget vaskos felhők borítják. Nincs hideg, de nincs meleg sem, az a bizonyos kabát alá bújó kellemetlen érzet uralkodik, ami ellen nem lehet rendesen felöltözni. De kirándulni ez az időjárás is alkalmatos - mert hogy arra mindenfajta időben érdemes elindulni!

A reggeli napfény áttör a felhőkön Békásmegyer felett

Egész ügyesen tudok már jegyet venni az automatából, és - láss csudát - működik is az aprópénz-bedobásos opció. Persze le kell vakarnom néhány szédelegve mozgó kéregetőt, akik néhány szivacslappal és hálózsákkal helyre kis tanyát is vernének az állomás sarkában, ha egy kékegyenruhás ember "erről ne is álmodjatok!" kiabálással el nem űzné őket. Narkósok, nyomorultak. Ha jobbra nézek, a híd alól épp jól rálátok a Parlamentre. Aki autóval jár, egy egész más Budapestet lát!

Nem is várom ki a szentendrei HÉV-et, épp jön a békásmegyeri, majd ott átszállok. A tíz perc kellemesen telik: nézegetem a sínek közt kapirgáló, fontoskodva lépkedő dolmányos varjakat. Olyanok, mintha valami századelős, elbizakodott tisztviselők lennének, szinte csak a szivarzseb és az óralánc hiányzik róluk. A napfény éles sugarakkal épp áttör a felhők között, adventi fénykoszorút áraszt a békásmegyeri panelházak fölé.

Pomáz. Kemény vidék lehet ez :-)

Pomázon találkozom a többiekkel. Pont heten vagyunk, jó társaság. A lassan emelkedő utakon szépen kiballagunk a településről, el a hatalmasnak tűnő iskola mellett, aztán a mostanában kiépülő kertes házas negyed jön, végül itt az erdő.
Még sose mentem fel a Kő-hegyre innen, sőt igazából én a Kő-hegyről lejönni szoktam, Szentendre felé. Úgyhogy ez a zöld sávval jelzett út újdonság. Hallom, a meredeken valaha egyfajta lépcsőt is építettek, most már ebből nem sok látszik. Az idő borongós, csak néha villan fel egy-egy megmaradt fényeskabátos, színes bogyó az ágvégeken. Kezd melegem lenni. Nem csoda, hogy a beszélgetés az ultrafutásra, és az emberfeletti sportteljesítményekre terelődik. A hét emberből háromról biztosan tudom, hogy maratont is futott már...

Smaragd sziget

Hát, meredeknek elég meredek, de szerencsére nem csúszik. Akciósan vett túrabakancsom remekül fogja az avarlepte talajt, így biztos a lépés feljebb és feljebb. Aztán szintbe fordul az ösvény, és immár ráismerek a turistaház (menedékház) felé kanyarodó, forgalmas útra. Csipkebogyó-bokrok szegélyezik, és tudom, hogy nem is olyan rég még réti szegfűket, őszi kikericseket, aranyfürt őszirózsákat fényképeztem itt. Most okker, barna, drapp minden, a virágokra csak kóróik emlékeztetnek.
Megállunk a kilátóponton - a zászlót friss szél lengeti, igencsak foszladozott már - előttünk meglepően tiszta panoráma tárul fel. A fiúk élénken vitatják, hogy mit is láthatunk. A Megyeri híd kettős A-betűje kiemelkedik a háztetők közül, amott távolabb az Omszki-tó fényesebb foltja. A vastag felhők alatt, a horizonton narancs sávban ragyog a fény. A fákon már csak ottragadt, barna levél akad egy-egy, de a rügyek már élettől duzzadva várják a tavaszt.
Kezdek fázni. Lefényképezem a különleges formájú Gomba-sziklát - Napóleon kalapjának is nevezik - ezt a képek alapján nagyobbnak képzelné az ember, a valóságban itt húzódik meg éppen a kilátópont alatt.

A korhadó fán is tenyészik a moha

Innen nincs messze a menedékház, ami Czibulka Jánosról kapta a nevét. Hej, a turizmus hőskora, azok a húszas-harmincas évekbeli, pödrött bajszos urak, jelvényekkel kidíszített fa botjaik, havasi gyopáros kalapjaik! A lelkesedésük, amitől hajtva a tervező és az építőmester is térítésmentesen dolgozott a házon... ma már nehéz elképzelni. A menedékház ma is üzemel, hangulatos hely. Egyszer egy esküvőbe botlottam itt, de szerencsére nem lett belőle zártkörű vadászház vagy "outdoor tréningcentrum". Most csend van. És, palacsinta is van. Leülünk - kellemes a kályhameleg - kitöltünk egy klímaváltozás témájú kvízt, a húsz kérdésből tizenháromra tudom is a választ, amit aztán grafikonokkal indokol a kirándulás szervezője. Én nem kvízt, hanem mézeskalácsot hoztam, bárki lenyelheti a békát (mert béka forma is akad) - de valahogy mégis a csillag és a rénszarvas fogy el először. Aztán előkerül a Mikulás sapkája és egy adag szaloncukor...
Valósággal átölel nemcsak a kályhameleg, hanem a barátság érzése is.

Kilátás a Kő-hegyről a budai hegyek felé

Indulni kell, ha el akarjuk érni a buszt Szentendre határában. De azért sietni nem kell. Esik. Szerencsére nem nagyon, és abba is hagyja, fénylő vízgyöngyöket hagyva a tölgyek lehullott, barna levelein. Ismét kicsomagolom a fényképezőgépet, kicsit le is maradok. Elhaladunk a kiszáradóban lévő zsombékos tavacska mellett, nem látszik rajta, hogy igazi ritkaság: hajdani vulkáni kráterben ül a kevéske mocsaras víz, ez tehát igazi krátertó. Valaha itt, ahol most erdő borítja a felszínt, élénk szőlőművelés folyt, és néhány ősöreg, félvad gyümölcsfa is akad. Ezek értéke mostanában megnőtt, mivel az ősi fajták ellenállóak a növénybetegségek ellen, genetikailag értékesek.

Közel van a Vasas-szakadék, ez a - feltehetően - tektonikus eredetű hasadékrendszer, amiből persze csak egy kis rész látszik a felszín felett. De ez, ami látszik, látványos is. Meredek andezittufa falak közt keskeny sikátor nyílik, a végében nem túl hívogató barlangnyílás sötétlik. A sziklafalon vegyes méretű vulkanikus törmelék árulkodik a hajdani kitörésekről.

Gomba-szikla

Eláll a csepergő eső, utunkat a Cseresnyés-árokban folytatjuk. Smaragdzölden villóznak a mohalepte sziklák a barnás avartengerben. A lábon álló holtfákon hatalmas taplók fehérlenek. Nézelődök, fotótémákat keresgélek. Most már biztosan elérjük azt a buszt.
Kicsit világosabb is az ég, és amikor kibukkanunk a Szentendre feletti műútra, még kék foltok is ragyognak a felhőtengerben. A busz pontosan érkezik - emlékszem, az ősszel itt egy órácskát kellett várnom, mert kimaradt egy járat - de most itt van, pár megálló, és a HÉV végállomáson segíthetjük egymást jegyet venni a nem túl egyszerűre sikerült jegyautomatából. A szerelvényen meleg van, érzem, hogy milyen jól esik leülni is, pedig ez nem volt éppenséggel sem hosszú, sem nehéz séta.

December van. Nincsenek már messze a havat hozó felhők sem.