Terep-járó: A Börzsöny csúcsain

Érezni, benne van a levegőben, hogy hamarosan vége csillámló tavaszunknak, noha még szinte el sem kezdődött. A járvány már megjelent hazánkban is, csak idő kérdése, hogy mikortól ajánlott önkéntes- illetve, mikortól kötelező előírt karanténba vonulva otthon maradnunk.
Ez a nap tehát ideiglenesen búcsú a csoportos természetjárástól, még akkor is, ha ez a csoport alig néhány tagból áll, és azok is eloszlanak a Börzsönyben.

Kora tavaszi színek

Nagybörzsöny... reggel van még, senki sem mozdul a faluban. Lomha füstkarikák szállnak a kéményekből, páran a parkban bíbelődnek - önkéntesek? Közmunkások? Ki tudja ezt megállapítani...
Nekivágunk hát az útnak ki Nagybörzsönyből, eleinte a kék-piros sávval jelölt széles aszfaltos úton, majd erről lekanyarodva a sárba a kék négyzet jelzésen.
Ismerős a táj, itt jártam a téli "zúzmaratúrámon". Az ösvény lassan, de kitartóan emelkedik, a fák még lombtalanul nyújtóznak az egyre kékebb ég felé, mögöttem elmaradnak a hamvas-zölden sarjadó gabonatáblák.

A Nagybörzsönyből kivezető úton

Kellemesen hullámvasutazik a széles erdészeti út, túl is szaladok a patakvölgybe jobbra levezető elágazáson. A jelzések frissek... lehet, hogy a megszokás vitt tovább, na meg a lendület. Odalentről miniatűr vízesések vidám csobogását hozza a szél.
A völgyben visszatérnek a fagyott foltok, a sár, a mozdulatlanság, a hűvös szellő - de a csurgókban, pocsolyákban igazi kristálykastélyok tündökölnek: minden gyöngy-lakosztályban egy-egy leendő béka rejlik.

Virágot bont a húsos som - Cornus mas

Pár huszáros patakugrás után ismét felfelé kanyarodik az út. Lángoló narancsvörös a fákon maradt tavalyi bükklomb, ahogy átsüt rajta a napsugár, valósággal lángra lobban az erdő alja. Egy öregúr ballag előttünk, nyakában jókora távcső. Talán egy régivágású madarász. Többször is összefutunk vele később...

Nem meredeken, de kitartóan emelkedik az út a Tilalmas-erdőben

Halvány üdezöld árnyalat dereng az ágak között: a rügyek már egérfülesek, finom zöld takarólevél öble dédelgeti még a törékeny, zsenge új faleveleket. A sárgult tavalyi fűszálak közt finom vízesésként törnek fel az új, zöld fűszálak. Itt-ott a tavaszi kankalin ráncos, bársonyos tőlevélrózsái is kigöngyölődőben vannak már. És harsány, életigenlő a madárdal!
A vöröses avarszínekkel csodálatos kontrasztot képez egy-egy színpompás kis csokor: a bársonyos tüdőfű rózsás-kék virágcsokra.

Változatos ősvilági lényeket idéznek a vulkáni sziklaformák

Felfelé ballagok, néhol elég meredeken... de sietni igazán nem kell, a többiek valahol messze lemaradtak, sebaj, bevárjuk egymást a nagyhideghegyi turistaháznál.
Ahogy egyre feljebb ballagok - előttem is messze vannak valahol a többiek - élvezem a belső csendet és a külső, millió hang szövedékéből összeálló harmonikus zengéseket. a madarak sokszólamú kórusát, amit aláfest a fakopáncs dobolása. Fenyők közt, puha tűleveleken lépdelek, hullott tobozok között. A sötét fenyők között besugarazó fénysávok foltokat hintenek a földre. Itt-ott arcát emeli az ég felé egy-egy lila ibolya.

Kellemes "hullámvasutazás" a harkálydobolástól visszhangos erdőben

Egyre több lesz a fák alatt a hóvirág is. Amikor - magánügyben - bevonulok egy farakás mögé, ritka kincset pillantok meg: egy teljesen fehér hóvirágot, amiről hiányoznak a belső lepelkör szív alakú, zöld foltjai. Galanthus nivalis lusus albus... Sose vettem volna észre, ha nem guggolok le éppen. Már több ritka növényre rábukkantam ezen a módon...

A som virágai sárgára pettyezik a tájat

A hóvirág-fotózgatás miatt meg-megállok. Annyira szeretem ezt a szerény, de végtelenül változatos kis tavaszi virágot! Az árnyékban még fehér cseppecske egy-egy virágfej, akár egy villanykörte - a naposabb foltokban száttárta szirmait. Óvatosan lépdelek, nehogy az ösvényre tévedt példányokra rálépjek.
Felbukkannak a Magas-Börzsöny jellegzetes vulkanikus sziklatornyai, a hajdani kaldéra peremén járok már. Micsoda látvány lehetett, amikor a háromezer méter magas óriás lávát okádott, izzó kődarabokat szórt mindenfelé, és az éjszakai kitörések vörös fényét a tenger tükrözte vissza...

Miniatűr vízesés

Előttem az utolsó meredek: Nagyhideghegy, a turistaházzal. Felkapaszkodok a sípályán - hát idén nem sok hó akadt - látom a hóekét, ennek se lehetett túl sok munkája ezen a télen. A csillagvirágoknak még csak a levelei hajtanak, és az erős napfény ellenére bizony a hegy méltó a nevéhez: hűvös van. Az égen finom jégtűfelhők fonadékai szállnak: fehér vattaszálak a kék háttérben.

Ahogy leülök pihenni kicsit a turistaház teraszán és süttetem az arcomat a nappal, bizony hamar fázni kezdek.
Érkeznek a többiek is szépen, beszélgetünk, előkerül a hátizsákból az uzsonna, a kulacsból a tea.

Kristálykastély: békapeték

Irány a Csóványos!
Mindig elfelejtem, milyen meredekek kötik össze a két csúcsot. Számtalan út van, népszerű kirándulóhely ez. Az alig több, mint két kilométeres távolság alaposan megizzaszt, bár hóvirág-fotózás ürügyén gyakran megállok szusszanni egy kicsit. A fák közt őrt álló óriásokként mozdulatlanul figyelnek a sziklatornyok...
Még egy utolsó meredek - emlékszem, combtőig érő hóban hogy jöttem itt le egyszer, nem is olyan régen - most felfelé kapaszkodok, kétfelől gyökerek markolják a vékonyka talajt, ami a sziklákat fedi. Megpillantom a kilátó vonalakból szerkesztett sziluettjét...

A lángvörös tavalyi lomb mellett már halványan zöldül is az erdő alja

Odafent vidám élet fogad, a különböző irányokból érkező kirándulók itt pihennek a padoknál, dübörögnek a fém lépcsőkön a toronyban, integetnek a torony tetejéről. Ragyog, ragyog a Nap. Megvakargatok egy öreg vizslát, előpecázom a hátizsák aljáról a dobozos kávémat... tökéletes nap!

Áttetsző rőtvörösek és narancssárgák... akár egy impresszionista festmény

Innen már gyakorlatilag lefelé tart az út. A Nyír-réti nyiladékban lefelé ballagva lassan kikerülök a "hóvirágzónából", virágtalan még az erdő alja. A hajdanvolt kastély néhány megmaradt, vörösre égetett téglája mementóként bukkan fel a fák alatt, ahogy elhaladok mellettük. Végig a zöld sáv jelzést követem, ez a legegyszerűbb útvonal Diósjenőig.

A távlat fantasztikus kékje ellenpontozza a tavalyi lombavar vörösét

Még egy patakugrás! Nem megy könnyen, bő a vize, nem is nagyon merek az örvénylő tajtékra nézni, ahogy egy lendülettel átugrálok a köveken.
Innen megint felfelé, érzem a fáradtságot, bár ez a túra sincs 25 kilométeres, azért szintkülönbség bőven akad benne.

Bársonyos tüdőfű - Pulmonaria mollis

A jó öreg Dugóhúzó! Itt se először járok az idén - meg egyáltalán - és bizony mindig csúszik. Hol az avar, hol a hó, hol a jég, hol a sár, esetleg ezek tetszés szerinti kombinációja miatt. Valaha fa lépcsőket építettek ide - bizony a fokok mára hiányosak. A természet visszaveszi, ami az övé.
Rigó ugrál előttem mókás, kenguru-szerű mozgással, élénk fekete göngyszemével szemmel tart, de láthatóan nem idegeskedik a jelenlétem miatt. Füttyentek neki egy "rigósat", erre megtorpan, félrebillenti okos fejét, rám néz: most mit bolondozol? Aztán gyakorlatilag vállat von és ugrál tovább...

Hamarosan már Diósjenő végtelennek látszó utcáján ballagok. Ismét hátamat simogatja a napfény, és öröm gondolni az előre lefoglalt vendéglői asztalokra...
Kis társaságunk minden tagja rendben megérkezik, asztalokra kerülnek a literes söröskorsók - én nem tudnék meginni ennyit - a radiátor előtti párnán kövér szürke macska melengeti értékes tagjait.

Vidámság, barátság, élmények, beszélgetés... a csapattagok, régi barátok gyerekei is nagyok már, a társaság tizenkilencedik éve minden tavasszal bejárja a Börzsöny csúcsait, a végén az emblematikus óriás söröskorsókkal. Jövőre legyen torta is! - veti fel valaki...

Jövőre... de addig is, ezen a tavaszon viszont jussunk túl mindannyian egészségben.
Köszönet a szervezésért és az invitálásért a Mona Liza túra megálmodóinak!