Terep-járó: Dunán innen, Dunán túl: hóvirágtúra Dunaújváros környékén

Dunán innen, Dunán túl. Jópárszor voltam már a Pentele Természetjáró Egyesület tavaszi túráján, része lett ez már a szokásaimnak - noha számomra ez hajnali háromkori ébresztőt, összesen vagy négy órányi utazgatást jelent, a helyszín pedig a festőinek nem okvetlen mondható Dunaújváros és körzete - és persze jóbarátunk, a sár. Viszont mindezzel együtt van a dolognak valami régimódi természetjárós hangulata, retró varázsa, amit én szeretek. Szóval, idén is mentem...

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Csörög a vekker, igazából le se feküdtem, egy színházi fellépést fotóztam péntek este, arra a kis időre nem volt értelme aludni. Kicihelődök a Körútra, és meglep, mekkora élet van ebben a lehetetlen időpontban. Többnyire külföldi fiatalok nyüzsögnek, mintha nyár lenne és fesztiválszezon. A Nyugati aluljárójában, úgy látszik, éjjel-nappal üzemel a Fornetti és a girosz-sütő, csak a turkáló és az újságos van zárva... Befut az éjszakai busz, ami kivisz a Népligethez, a metró még nem jár ilyenkor, mondjuk hétvégén amúgy se, felújítják...

Fehérlik az erdő a hóvirágoktól. Még sosem láttam itt ennyit. Középen az "egynyomtávos" turistaút, óvatosan kellett lépkedni

Ötkor indul a busz Pécs felé. Kényelmes ülések, ki tudja, honnan selejtezhették Nyugaton ezt a buszt, egész jó állapotban van... elhelyezkedek a sötétben, elmaradnak mögöttem Budapest éles, fehér fénypontjai. Lehunyt szemmel, félálomban száguld a busz velem, aztán a szagról tudom, hogy Százhalombattára értünk, a levegőt védjegyével látja el a kőolajfinomító. Pirkad, a lángoló kémények és acélszerkezetek látványa sci-fi filmet idéz. Az erős szél vízszintesre hajlítja a kémények tetején lobogó fáklyákat. Aztán ismét szendergek kicsit, világosodik az ég, narancsrózsaszínre festi a felhők bodros alját a láthatár alatt lévő Nap. Csodás légköroptikai jelenség: naposzlop töri át a horizontot, olyan, mint egy fordított aranyhíd a Balatonon. Aztán felbukkan maga a méregvörös napkorong, a busz pedig berobog Dunaújvárosba.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Ismerem az utat, kopognak a lépteim a kihalt reggelen a panelházak között. Dózsa moziközpont, Vasmű utca, Martinovics utca. A panelházak teteje lángolni látszik a narancsvörös reggeli napsugaraktól, előttem felmagaslik a víztorony. Szinte megbotlok egy álmos tekintetű feketerigóban, látszik, hogy ő se itta még meg a kávéját...

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

A nevezés szokás szerint gyorsan megy, az iskola előtt már ott parkol a busz, ami kivisz a rajthelyre, a mára bezárt Vízi fogadóhoz. Pontban hétkor indul is, tele túrázókkal. Elhangzik a szokásos figyelmeztetés a hóvirágok védettségével kapcsolatban, valamint egy vers, aztán kizúdulunk az út szélén. Hűvös van.
Az első ellenőrzőpontig a Szentmihályi erdőben kacskaringázik a "túrakígyó", a gyorsabbak hamar előnyre tesznek szert. Én mindenkit előre engedek, nem vagyok rohanós fajta. Pecsételek a madzaggal a fára kötött gyerekpecsételővel - az ábra egy kiskacsa - aztán ballagok tovább a hajdani bronzkori földvár sáncain.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Hóvirág, hóvirág! Fehérlik a lanka, mintha pelyhek vékony rétege borítaná... Aztán kibukkanok a kulcsi üdülősor szélén, a kutyák ugatását már messziről hallani. Szerintem ezek ma már nem üdülők, hanem kispénzűek állandó lakhelyei, legalábbis mással nem lehet magyarázni ebben az időpontban a szelindek méretű kutyákat. Szerencsére kint nincs egy sem, és máris ott vagyok a második ellenőrzőponton. A pecsét rajzolatát ezúttal nem tudom kitalálni, talán valamilyen madár. Előkotrom a szendvicsemet a hátizsákból, és komótosan rágcsálva ballagok. Tudom, hogy most legalább nyolc kilométeren át senkivel sem fogok találkozni. De most nem is hiányoznak az emberek, élvezem a csendet, a szunnyadó víkendházak látványát, a helyi macskapopuláció zavartalan jövés-menését, a harsány madárdalt. Jobb kéz felé fürgén forog egy nagy szélkerék.

Ibolya - Viola sp. Az ibolyafajok nem mindig határozhatók könnyen

Élesek a reggeli fények. Úgy látom, kevesebb telken van kint az Eladó! tábla, mint tavaly. Most is megcsodálom a "népi iparművészet" remekeit, ki hogy igyekezte kevés pénzből feldobni valahogy a portáját - akad itt fura nádfedeles ház, vitorláshajós kőburkolat, fordítva felszerelt Nagy Magyarország kerámiából, és a kedvencem: a kopaszodó Plutó kutya és Mikiegér, törött csempék mozaikjából kirakva.
Hiába, a magyar páratlanul kreatív nép!

A rácalmási pandagombóc

A tájat mindeféleképp az énekesmadarak uralják. Harsány cinegedal, énekes rigó ismételgeti kettesével variált dallamát, verebek csicseregnek. A Duna felett, a távolban lomha szárnycsapásokkal, hangtalanul repül el egy szürkegém.

Ahogy az út lekanyarodik a Duna mellé, elborul az ég. Szomorkás és hűvös lesz a táj, smaragdzölden izzik fel a sarjadó vetés, felbukkannak az első dunai csillagvirágok. Magányomban dúdolgatok, mindenféle pajzán dalocskákat, kicsit didergek a hűvös szélben, közben elrágcsálok egy nagy almát is. Örömmel látom, hogy a távolban ismét kékülni kezd az ég, a szigetre érve már bizonyára ismét sütni fog a Nap...

Mikrovilág egy kerítéslábazaton. Őszmoha és csavartfogúmoha

Bekanyarodok a rácalmási Nagy-szigetre, megsokasodik a kirándulók száma, a rövidebb távosok is itt csatlakoznak be a hídnál. Megérkezik a sár is, amire számítottam a tegnapi eső és az enyhe idő miatt. Az alján még fagyott, a tetejét meg feldúlták a fakitermelő munkagépek, tillárom haj! Oldalt viszont ott pompázik kb 1.000.000 hóvirág... semmiképp sem lépnék rájuk, ezért inkább ügyeskedve haladok a keréknyomban. Azért el lehet menni, legfeljebb nem döntök pályacsúcsot.

Szeretem ezt a házilagos mozaikot

Jól számítottam, ismét süt a Nap, kellemes az idő, gyorsan szárad a sár. Fotózgatok, és szép lassan elvergődök a sziget déli csücskéig, ahol újabb pecsét vár. Eprecskés. Fakitermelés volt itt, az út is elveszett... de azért eltévedni nem lehet, és örülök, amikor ismét járható útra találok a fák között. Hóvirág itt is akad, néhol egész nagy foltokban. Fehérlik tőlük az út széle. Annyi van, hogy nem is keresgélek ritka változatokat, csak megyek, és hagyom, hogy a fehér pettyek áradata csíkot húzzon a retinámon.

Verebek: ahogy a csőrön kifér

Csak a madárlesnél állok meg, hogy megigyam a dobozos kávémat, de itt sem időzök sokáig. Ismerős túrázók húznak el mellettem. Kicsit fáj a bokám, talán a sárban csúszkálástól, és érzem, hogy érlelődik egy vízhólyag is. Bélyegzek, egy felismerhetetlen menyétszerű állatka képe kerül az itinerre.
Ismét fakitermelés.
A hídról vetek egy pillantást a folyóra - sebesen rohan a zöldes víz, átbukik a híd alatt, száguld Dél felé. Távolabb, a víz fölé hajló öreg csomoros törzsű fűzfa alatt régi ladik imbolyog a vízen, benne mozdulatlan horgász fekete kontúrja.

Igazi horgászparadicsom lehet ez a vidék

A Vízi Sport Klub végre "emberes" pont, bár itt is valami építkezés van, a szokásos trakta és asztalokra pakolt frissítők kínálata érezhetően szűkült. Magamhoz ragadom az utolsó lekváros karikát, megkapom a bélyegzést (madárkás), aztán szedem a lábam, a további szakaszok már aszfaltosak.
Mivel egyre jobban fáj a bokám, igyekszem a figyelmemet elterelni azzal, hogy hallgatom a többi túrázó beszélgetését. Jön egy kutyás társaság, megvakargatom az agár fületövét. Elballagunk a szennyvíztelep mellett, aztán egy kerítés mögött furán nagy kutyát veszek észre. Nem, ez nem kutya. Ahhoz nagy. De akkor mi? Odacsődülünk mind a kerítéshez, az állat vagy láma, vagy vikunya, vagy guanakó, vagy mittudoménmi: valami dél-amerikai jószág, mélabús pillantású, hosszú szempillás szemekkel. Érdeklődve dugja ki a fejét a kerítésen.

A horgásztanya még téli álmát alussza

Jókedvűen ballagok tovább, csillog az aszfalt a napfényben, most oldalról látom a szigetet, ha bal kéz felé kinézek a fák között. Aztán véget ér a sziget, feltárul a nagy Duna, ritkán láttam még ilyen haragosnak: zöld, fehéren tajtékos, hullámzó - semmiképp sem csábít kenuzásra a víz. A kikötött, rozsdásodó uszályok néha tompa zajjal csattannak egymásnak vagy a kikötőnek.
Már alig van hátra egy kis táv. A nagy tölgyfal alatt ismét bélyegzés vár (mosolygó, lila napocska), innen fel, át a síneken, és már ott is vagyok a Gumimax boltnál, a domb tetején sárgán trónol a Ráctemplom barokk tömbje.

Ligeti csillagvirág - Scilla vindobonensis. Védett növény ez is

Itt is akad pár frissítő finomság, bár az ehetőek már nagyjából elfogytak, iható viszont széles választékban akad. Kapok frissen főzött kávét és bele egy csurrantásnyi olasz csokilikőrt. Hmm, nyami.
Ismét felbukkan a kutyás társaság, velük ballagok fel a lépcsőn, ismét látom a víztornyot - ezúttal a másik oldaláról - és mögötte a panelházak sorát meg a Gárdonyi iskola hátsó részét. Rohannom nincs miért, bő hat óra alatt megtettem a harminc kilométer körüli távot, a busz indulásáig is bőven van még időm. Így aztán "kutyázok" - megvakargatok mindent, ami csak hagyja magát - megkapom az emléklapot és a kitűzőt, van a célban zsíroskenyér és szilvalekváros kenyér is, meg tea.

Kacskaringós utak az ártéri ligetben

Itt múlatom az időt, aztán irány a Dózsa moziközponttal szemben lévő buszmegálló, ahol még sütkérezek kicsit a padon a járat érkezéséig. Az égen szálkás felhők, az aszfalton egy muris, faroktollait vesztett feketerigó, valahol a magasban repülőgép fehér csíkja, előttem pedig a hazaút.