Első ránézésre, ha az ember mondjuk a Pestről Szolnok felé tartó vonat ablakán kibámul, ez a tápiósági vidék nem különösebben csábít kirándulásra. Lapos síkjait nem törik meg merész hegyvonulatok közé rejtőző bájos tavak, nincsenek errefelé középkori várak sem. Sülysáp, Tápiószecső, Szentmártonkáta: ezek a neveknek a kiejtése próbára tenné a külföldieket. A táj valójában egyáltalán nem sík: keresztül-kasul kanyarognak rajta, a hajdani vízi világra emlékeztetve, a kisebb-nagyobb folyóágak meanderező ágai, a szikesen pedig pár centi magasságkülönbség is számít. Különösen jól látszik ez most, hóolvadás után!
 |
| Ezekben a hol sekély, kicsit mélyebb vizekben tanyázik a pettyes gőte és a dunai tarajosgőte |
Az úgy volt, hogy szombaton építjük a békaterelő kerítést Farmoson. A hirtelen melegedés miatt ezt a szokásos "csapatépítő" munka helyett előre kellett hozni szerda-csütörtökre, ám még mindig itt volt a szombati munkanap... és a lehetőség, hogy szakvezetéssel bejárhassuk a védett, sőt fokozottan védett részeit a tájnak. Jó alkalom ez a vízrendszer működésének megismerésére is, amit persze nem gondoltam át eléggé, de egy pár kölcsön kapott gumicsizma segítségével szó szerint átlábolhatóvá vált a probléma. Így történt, hogy végül - természetőr szakvezetőnkkel együtt - öt elszánt ember vágott neki a kb. 15 kilométeresre ígért farmosi sétának.
 |
| A vízszint mérése sok mindent elárul |
A kurtára legelt szikes gyep a kristálytiszta olvadékvíz alatt olyan, mint valami akvárium növényzete. Bokáig érő vízben ballagok, gumicsizmám talpa alatt rugalmas a talaj, sár itt-ott akad, ahol valamilyen jármű kereke felszaggatta a füvet. Parányi légbuborékok emelkednek fel a vízben, és ha közelebbről megnézem, aprócska lények - ugróvillások - is mocorognak benne. Körben szinte végtelen a táj, a horizontot fasorok szegélyezik, távolabbra pillantva a délelőtti napfény barnás-szikkadt kaszálókat és friss-zöld gabonavetéseket cirógat. A víz a tocsogókban nem teljesen áll, megvan a saját áramlása, a saját titokzatos élete. Fejem felett valahol láthatatlan bíbicek jajonganak. Természetvédelem alatt álló vidék ez, a hajdani végtelen vízi világ meggyötört kis szilánkja, mindazonáltal kincseket rejtő táj. Örülök, amikor egy ponton bimbózó tavaszi héricseket fedezek fel. Még mindig van itt mit felfedezni!
A hajdani, szinte járhatatlan mocsarak vizeit a múlt század közepén lecsapolták - kezdetben még némileg ésszerűen, végül a tervgazdálkodás szellemének és a nagy munkagépek teljesítményének megfelelően "véglegesen". A pákászok, halászok, piócás emberek és a kis, szárazabb réteken legeltető juhászok tanyáinak helyét szántóföldek és traktorok vették át, és már csak a régi térképek és dűlőnevek tanúskodnak a hajdani tájhasználatról. A halban és vízimadarakban bővelkedő kisebb-nagyobb morotvák és csendes vízfolyások nyomát maradványaiban őrzi a táj, de talán az Öreg-Hajta még megfiatalítható! Hiszen a hajdani vízmedrek hol tárolhatnák az éltető vizet aszály idején, hol levezetnék a fölös vizet - helyzettől függően. És, nem mellesleg, otthont adhatnának egy sereg élőlénynek. Hiszen még most is a megmaradt egy-egy vízfoltban hemzseg az élet.
 |
| Tavaszi hérics - Adonis vernalis |
A vízszint mérésére colstok szolgál, még ez az egyszerű eszköz is elég ahhoz, hogy kiderüljön: pár centi szintkülönbség is éppen elég ahhoz, hogy a víz szépen áramoljon a nádszegélyes csatornákban. Egy helyen jó ötven centis különbséget találunk a mért adatokban: ez túl sok, itt valahol eldugult áteresznek kell lennie! Délutánra meg is lesz, de addig még sokat bolyongunk a kis területe ellenére igencsak változatos tájon. Barna rétihéja az ott? Elő a távcsövet! Igen, a horizonton elbillegő nagy madár "személyazonosságát" sikerült igazolni. Egy kiszáradt hagyásfa tetején varjú ül. Átkelünk egy-egy kiszáradt medren, jóval nagyobb vízfolyás építhette, mint amik manapság járnak erre - talán az Ős-Zagyva, vagy valamelyik "mellékfolyója"... a hajdani meder alján most fák és szederindák kusza összevisszasága. Fejünk felett zeng a széncinegék diadalittas tavaszi kórusa.
 |
| Barna ásóbéka - Pelobates fuscus |
Opsz... béka! Egy kis belvizes tavacska mellett megyünk el éppen, elkapom a lomhán ugráló, nem túl sportos alkatú békát. Barna ásóbéka bizony, az idei szezon egyik első példánya. Visszateszem a sarjadó vetésbe, körbefényképezzük, aztán megpillantjuk a következőt, és a következőt... Mind hím és elég kicsik. Úgy látszik, náluk a fiatal srácok ébrednek a legkorábban.
 |
| Barna ásóbéka - Pelobates fuscus |
Ereje lett a Napnak. Nehéz elhinnem, hogy alig egy hete lábszárközépig érő porhóban gázoltam, jó huszonöt fokkal lett melegebb egyetlen hét alatt. Az öreg, tavalyi nádak tövében egy-egy piszkosfehér hófoltocska van még. Kigombolom a kabátomat, amikor megállunk egy régi, évszázados határkőnél, három falu határán. Felirata mára elmosódott, vésése lekopott. Ezek a helyek mindig érdekesek egy botanikusnak: a mezsgyék, pont a határviták miatt, sokszor megműveletlenek maradtak és megőrizték az eredeti növényfajokat. Ötven méterre tőlünk nyúl-pár kergetőzik eszeveszetten. Észre se vesznek bennünket, annyira hajtja őket a Tavasz családalapító kergesége, csak úgy porzik a lábuk nyomán a belvizes pocsolya. Távolabb három őz szökell kecsesen.
 |
| Barna ásóbéka - Pelobates fuscus |
Felmászunk egy kisebb mesterséges magaslatra, a halom tetejéről jól belátni a tájat, a hajdani és a mesterséges medrek hálózatát. Egyik irányban a hívogató, sarjadó vízi világ, a másik irányban a már most száraz "agrársivatag" terül el. Szolnok felé nézve az égen kavargó seregély-felhő, valósággal mint a füst, kavarog. Csodálatos látvány ez az örvénylő, mégis összehangolt mozgás, amivel a több száz, vagy akár több ezer madár kering! Még hogy nincs itt élet... hiszen amerre csak nézek - kölcsön kérem néha a távcsövet is - valamilyen élőlény kerül a szemem elé. Mi is lehet az a fehér folt ott? A kukker közel hozza: nagy kócsag. Egy másik rövid megállónál - itt a talajvíz szintjének megmérése az érdekes - egér surran a száraz fő között, és finom, arany-barna fácántollakat remegtet a szellő. Néhai kos csavaros szarvakkal ékes koponyája fekszik a kaszálatlan partfal száraz, lelapult füvén, bolyhos barkáktól duzzadnak a gallyak. A száraz nád csak surrog, és magasba emeli szöszmöszkoszorús fejeit.
 |
| Ezek az öreg hagyásfák madarak szállásai |
Az "agrársivatagon" kellemetlen áthaladni még most is, bele se merek gondolni, milyen lehet itt, amikor augusztusban, negyven fokban vibrál a levegő. Egy jelentéktelennek tűnő kis belvizes pocsolyáról kiderül, hogy egy csapat vándorló gólya éjszakázott benne, köztük a jeladóval ellátott példány. Még ezek a tócsák is fontos állomáshelyek lehetnek! Egy lyukba fényes fekete tücsök farol be, amikor észrevesz minket, és ijesztő "zakatolással" repül fel egy fácán a nádból. A nádas széli fák sűrű gallyai között fenyőrigó billeg, látszólag felelőtlen tavaszi könnyedséggel, de azért közben szemmel tart. Távolabb, a vakondtúrásokkal pettyezett szántón egész sereg társa keresgél. Készülnek már hazafelé, Északra.
 |
| Koskoponya |
Egy különösen sáros szántóföldi átkelés után átkelünk egy hajdani, kiszáradt morotván, mögötte kusza fákból és cserjékből álló zöld "oázis". Bemegyünk a sűrűbe, ahol omlatag földsáncok jelzik a hajdani vályogfalú tanya helyét. Még azonosítható az épületek helye. Ez a jó a vályogban: ha a ház élete lejár, az anyaföld visszaöleli magához a falakat, melyek "földből vétettek"... Csak óvatosan, kútnak is kell itt lennie valahol! Meg is lesz a kút, egész jó állapotban van, mellette ősöreg, soktörzsű zöld juhar, egy pillanatra megjelenik szemeim előtt a hajdani élet: a tanya, amit szinte körbeölel a víz, a rekedten susogó nádas... a zsinatoló aprójószág, távolabb a juhakol, és itt középen a kút, amire fiatal fa vet árnyékot... Talán az a málladozó vödör és romjaiban is impozáns méretű zománcozott lavór, ott a susnyásban, a hajdani tanya tartozéka lehetett. Amíg ábrándozom és képzeletem életre kelti a tanyát, a kút talajvízszint-mérésre kerül. Ezek a fontos adatok szépen gyűlnek egy kis kockás noteszbe.
 |
| Fenyőrigó - Turdus pilaris |
Homokkal elegyedő sár, ez van itt mindenütt, igazi öntéstalaj. Sarjad már a vetés benne, de a járás igazán nem könnyű rajta. A három őz, mintha kíváncsian kacérkodnának velünk megint megvillantja fehér hátsóját a horizonton. Jön egy telefon: alkalmasint dolgos kezekre van szükség, homokzsákoláshoz, a Disznótúrási-tónál! Miért is ne? Megyünk is, egy darabon autóval, csatlakozik egy csapat biológus egyetemi hallgató - ők gőtéket fogtak a Bivalyos-szigetnél - aztán kiderül, hogy a bajt mire odaértünk, már el is hárították.
Szinte robbannak a színek, ahogy visszaérünk a szikesre. A délutáni nap narancssárgára színezte a száraz, rőt füvet, az ég elmondhatatlanul szép mélykékje tükröződik a kis tóvilágban, fehér felhők úsznak méltóságteljesen, körben maga a végtelen... Sajátos hangulatot adnak a tájnak a mindenfelé szerteszét megtalálható, fehérlő birkacsontok. Találunk egy fél róka-állkapcsot is.
Ismét meglátjuk a kis békákat, amik komikus ugrásokkal igyekeznek, ki tudja hová. Leguggolok lefényképezni egyet, a kétéltű egyenesen felém ugrál, végül bele az objektívbe, alig tudom elhessegetni... Felettünk réti sas vitorlázik tova. Épp délelőtt kérdeztem, hogy van-e errefelé, és tessék!
 |
| A három őz, ami szinte "kacérkodott" velünk (Capreolus capreolus) |
Egy távoli, mélyebb tavacska felől megszólal a számomra oly kedves púúú! púúú! hang, az unkák kórusának első, hangjukat próbálgató énekesei. Sóvirág sokágú kórói meredeznek mindenfelé, a távolból valamiféle vadludak hangját hallani. Szinte hangtalanul zakatol el a horizonton a vonat.
Mivel homokzsákolni végül is nem kell, lett egy kis idő alkonyatig megismerkedni a tavacska kétéltű-világával. Tarajos és pettyes gőték, és nem is kevés! Komikus tekergőzéssel haladnak az iszapos vízben, egy ügyes és határozott mozdulattal elcsíphetőek. Nekem is sikerül, persze aztán sértetlenül elengedjük őket. A dunai tarajosgőték hasa narancspiros foltokkal ékes, hátuk fekete, igazán látványos pici állatok. Hanem igaz ami igaz, piócában is bővelkedik a kis, sáros tavacska, partján a három jellegzetes fűzfával. Szinte az utolsó alkonyi fénynél meglátok még egy pici zöld levelibékát is. A sötétedő égre tintaszín felhők kúsznak, a vízen megkettőződve tükröződnek... egy pillanatra olyan érzésem lesz, mintha a szavannán járnék.
A víz valóban maga az élet!
 |
| Barna ásóbéka - Pelobates fuscus. A következő pillanatban beleugrott a teleobjektívbe |
 |
| Mezei nyúl - Lepus europaeus |
 |
| Zöld levelibéka - Hyla arborea. Mintha valami hangszeren játszana éppen, olyan "átszellemült" |
 |
| Zöld levelibéka - Hyla arborea |
 |
| Seregélyek - Sturnus vulgaris |
 |
| A hajdani tanya vályogfalaiból ennyi maradt |
 |
| Rejtélyes lábnyom a vakondtúrásban |
 |
| Birkacsontváz |
 |
| Újra a szikesen |
 |
| Növényi "boszorkánygyűrű" |
 |
| Végtelennek tűnő puszta... |
 |
| A szikes puszta délutáni színei |
 |
| Selyemkóró - Asclepias syriaca |
 |
| A leveli vitéz kardot ragadott... |
 |
| Elférnek egymás mellett. (Talán borz nyoma ez a bakancsé mellett) |
 |
| Gőte-keresgélés |
