Terep-járó: Ébredező vízivilág: gumicsizmás túra a szikesen

Első ránézésre, ha az ember mondjuk a Pestről Szolnok felé tartó vonat ablakán kibámul, ez a tápiósági vidék nem különösebben csábít kirándulásra. Lapos síkjait nem törik meg merész hegyvonulatok közé rejtőző bájos tavak, nincsenek errefelé középkori várak sem. Sülysáp, Tápiószecső, Szentmártonkáta: ezek a neveknek a kiejtése próbára tenné a külföldieket. A táj valójában egyáltalán nem sík: keresztül-kasul kanyarognak rajta, a hajdani vízi világra emlékeztetve, a kisebb-nagyobb folyóágak meanderező ágai, a szikesen pedig pár centi magasságkülönbség is számít. Különösen jól látszik ez most, hóolvadás után!

Ezekben a hol sekély, kicsit mélyebb vizekben tanyázik a pettyes gőte és a dunai tarajosgőte

Az úgy volt, hogy szombaton építjük a békaterelő kerítést Farmoson. A hirtelen melegedés miatt ezt a szokásos "csapatépítő" munka helyett előre kellett hozni szerda-csütörtökre, ám még mindig itt volt a szombati munkanap... és a lehetőség, hogy szakvezetéssel bejárhassuk a védett, sőt fokozottan védett részeit a tájnak. Jó alkalom ez a vízrendszer működésének megismerésére is, amit persze nem gondoltam át eléggé, de egy pár kölcsön kapott gumicsizma segítségével szó szerint átlábolhatóvá vált a probléma. Így történt, hogy végül - természetőr szakvezetőnkkel együtt - öt elszánt ember vágott neki a kb. 15 kilométeresre ígért farmosi sétának.

A vízszint mérése sok mindent elárul

A kurtára legelt szikes gyep a kristálytiszta olvadékvíz alatt olyan, mint valami akvárium növényzete. Bokáig érő vízben ballagok, gumicsizmám talpa alatt rugalmas a talaj, sár itt-ott akad, ahol valamilyen jármű kereke felszaggatta a füvet. Parányi légbuborékok emelkednek fel a vízben, és ha közelebbről megnézem, aprócska lények - ugróvillások - is mocorognak benne. Körben szinte végtelen a táj, a horizontot fasorok szegélyezik, távolabbra pillantva a délelőtti napfény barnás-szikkadt kaszálókat és friss-zöld gabonavetéseket cirógat. A víz a tocsogókban nem teljesen áll, megvan a saját áramlása, a saját titokzatos élete. Fejem felett valahol láthatatlan bíbicek jajonganak. Természetvédelem alatt álló vidék ez, a hajdani végtelen vízi világ meggyötört kis szilánkja, mindazonáltal kincseket rejtő táj. Örülök, amikor egy ponton bimbózó tavaszi héricseket fedezek fel. Még mindig van itt mit felfedezni!

A hajdani, szinte járhatatlan mocsarak vizeit a múlt század közepén lecsapolták - kezdetben még némileg ésszerűen, végül a tervgazdálkodás szellemének és a nagy munkagépek teljesítményének megfelelően "véglegesen". A pákászok, halászok, piócás emberek és a kis, szárazabb réteken legeltető juhászok tanyáinak helyét szántóföldek és traktorok vették át, és már csak a régi térképek és dűlőnevek tanúskodnak a hajdani tájhasználatról. A halban és vízimadarakban bővelkedő kisebb-nagyobb morotvák és csendes vízfolyások nyomát maradványaiban őrzi a táj, de talán az Öreg-Hajta még megfiatalítható! Hiszen a hajdani vízmedrek hol tárolhatnák az éltető vizet aszály idején, hol levezetnék a fölös vizet - helyzettől függően. És, nem mellesleg, otthont adhatnának egy sereg élőlénynek. Hiszen még most is a megmaradt egy-egy vízfoltban hemzseg az élet.

Tavaszi hérics - Adonis vernalis

A vízszint mérésére colstok szolgál, még ez az egyszerű eszköz is elég ahhoz, hogy kiderüljön: pár centi szintkülönbség is éppen elég ahhoz, hogy a víz szépen áramoljon a nádszegélyes csatornákban. Egy helyen jó ötven centis különbséget találunk a mért adatokban: ez túl sok, itt valahol eldugult áteresznek kell lennie! Délutánra meg is lesz, de addig még sokat bolyongunk a kis területe ellenére igencsak változatos tájon. Barna rétihéja az ott? Elő a távcsövet! Igen, a horizonton elbillegő nagy madár "személyazonosságát" sikerült igazolni. Egy kiszáradt hagyásfa tetején varjú ül. Átkelünk egy-egy kiszáradt medren, jóval nagyobb vízfolyás építhette, mint amik manapság járnak erre - talán az Ős-Zagyva, vagy valamelyik "mellékfolyója"... a hajdani meder alján most fák és szederindák kusza összevisszasága. Fejünk felett zeng a széncinegék diadalittas tavaszi kórusa.

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus

Opsz... béka! Egy kis belvizes tavacska mellett megyünk el éppen, elkapom a lomhán ugráló, nem túl sportos alkatú békát. Barna ásóbéka bizony, az idei szezon egyik első példánya. Visszateszem a sarjadó vetésbe, körbefényképezzük, aztán megpillantjuk a következőt, és a következőt... Mind hím és elég kicsik. Úgy látszik, náluk a fiatal srácok ébrednek a legkorábban.

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus

Ereje lett a Napnak. Nehéz elhinnem, hogy alig egy hete lábszárközépig érő porhóban gázoltam, jó huszonöt fokkal lett melegebb egyetlen hét alatt. Az öreg, tavalyi nádak tövében egy-egy piszkosfehér hófoltocska van még. Kigombolom a kabátomat, amikor megállunk egy régi, évszázados határkőnél, három falu határán. Felirata mára elmosódott, vésése lekopott. Ezek a helyek mindig érdekesek egy botanikusnak: a mezsgyék, pont a határviták miatt, sokszor megműveletlenek maradtak és megőrizték az eredeti növényfajokat. Ötven méterre tőlünk nyúl-pár kergetőzik eszeveszetten. Észre se vesznek bennünket, annyira hajtja őket a Tavasz családalapító kergesége, csak úgy porzik a lábuk nyomán a belvizes pocsolya. Távolabb három őz szökell kecsesen.

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus

Felmászunk egy kisebb mesterséges magaslatra, a halom tetejéről jól belátni a tájat, a hajdani és a mesterséges medrek hálózatát. Egyik irányban a hívogató, sarjadó vízi világ, a másik irányban a már most száraz "agrársivatag" terül el. Szolnok felé nézve az égen kavargó seregély-felhő, valósággal mint a füst, kavarog. Csodálatos látvány ez az örvénylő, mégis összehangolt mozgás, amivel a több száz, vagy akár több ezer madár kering! Még hogy nincs itt élet... hiszen amerre csak nézek - kölcsön kérem néha a távcsövet is - valamilyen élőlény kerül a szemem elé. Mi is lehet az a fehér folt ott? A kukker közel hozza: nagy kócsag. Egy másik rövid megállónál - itt a talajvíz szintjének megmérése az érdekes - egér surran a száraz fő között, és finom, arany-barna fácántollakat remegtet a szellő. Néhai kos csavaros szarvakkal ékes koponyája fekszik a kaszálatlan partfal száraz, lelapult füvén, bolyhos barkáktól duzzadnak a gallyak. A száraz nád csak surrog, és magasba emeli szöszmöszkoszorús fejeit.

Ezek az öreg hagyásfák madarak szállásai

Az "agrársivatagon" kellemetlen áthaladni még most is, bele se merek gondolni, milyen lehet itt, amikor augusztusban, negyven fokban vibrál a levegő. Egy jelentéktelennek tűnő kis belvizes pocsolyáról kiderül, hogy egy csapat vándorló gólya éjszakázott benne, köztük a jeladóval ellátott példány. Még ezek a tócsák is fontos állomáshelyek lehetnek! Egy lyukba fényes fekete tücsök farol be, amikor észrevesz minket, és ijesztő "zakatolással" repül fel egy fácán a nádból. A nádas széli fák sűrű gallyai között fenyőrigó billeg, látszólag felelőtlen tavaszi könnyedséggel, de azért közben szemmel tart. Távolabb, a vakondtúrásokkal pettyezett szántón egész sereg társa keresgél. Készülnek már hazafelé, Északra.

Koskoponya

Egy különösen sáros szántóföldi átkelés után átkelünk egy hajdani, kiszáradt morotván, mögötte kusza fákból és cserjékből álló zöld "oázis". Bemegyünk a sűrűbe, ahol omlatag földsáncok jelzik a hajdani vályogfalú tanya helyét. Még azonosítható az épületek helye. Ez a jó a vályogban: ha a ház élete lejár, az anyaföld visszaöleli magához a falakat, melyek "földből vétettek"... Csak óvatosan, kútnak is kell itt lennie valahol! Meg is lesz a kút, egész jó állapotban van, mellette ősöreg, soktörzsű zöld juhar, egy pillanatra megjelenik szemeim előtt a hajdani élet: a tanya, amit szinte körbeölel a víz, a rekedten susogó nádas... a zsinatoló aprójószág, távolabb a juhakol, és itt középen a kút, amire fiatal fa vet árnyékot... Talán az a málladozó vödör és romjaiban is impozáns méretű zománcozott lavór, ott a susnyásban, a hajdani tanya tartozéka lehetett. Amíg ábrándozom és képzeletem életre kelti a tanyát, a kút talajvízszint-mérésre kerül. Ezek a fontos adatok szépen gyűlnek egy kis kockás noteszbe.

Fenyőrigó - Turdus pilaris

Homokkal elegyedő sár, ez van itt mindenütt, igazi öntéstalaj. Sarjad már a vetés benne, de a járás igazán nem könnyű rajta. A három őz, mintha kíváncsian kacérkodnának velünk megint megvillantja fehér hátsóját a horizonton. Jön egy telefon: alkalmasint dolgos kezekre van szükség, homokzsákoláshoz, a Disznótúrási-tónál! Miért is ne? Megyünk is, egy darabon autóval, csatlakozik egy csapat biológus egyetemi hallgató - ők gőtéket fogtak a Bivalyos-szigetnél - aztán kiderül, hogy a bajt mire odaértünk, már el is hárították.

Szinte robbannak a színek, ahogy visszaérünk a szikesre. A délutáni nap narancssárgára színezte a száraz, rőt füvet, az ég elmondhatatlanul szép mélykékje tükröződik a kis tóvilágban, fehér felhők úsznak méltóságteljesen, körben maga a végtelen... Sajátos hangulatot adnak a tájnak a mindenfelé szerteszét megtalálható, fehérlő birkacsontok. Találunk egy fél róka-állkapcsot is.
Ismét meglátjuk a kis békákat, amik komikus ugrásokkal igyekeznek, ki tudja hová. Leguggolok lefényképezni egyet, a kétéltű egyenesen felém ugrál, végül bele az objektívbe, alig tudom elhessegetni... Felettünk réti sas vitorlázik tova. Épp délelőtt kérdeztem, hogy van-e errefelé, és tessék!

A három őz, ami szinte "kacérkodott" velünk (Capreolus capreolus)

Egy távoli, mélyebb tavacska felől megszólal a számomra oly kedves púúú! púúú! hang, az unkák kórusának első, hangjukat próbálgató énekesei. Sóvirág sokágú kórói meredeznek mindenfelé, a távolból valamiféle vadludak hangját hallani. Szinte hangtalanul zakatol el a horizonton a vonat.
Mivel homokzsákolni végül is nem kell, lett egy kis idő alkonyatig megismerkedni a tavacska kétéltű-világával. Tarajos és pettyes gőték, és nem is kevés! Komikus tekergőzéssel haladnak az iszapos vízben, egy ügyes és határozott mozdulattal elcsíphetőek. Nekem is sikerül, persze aztán sértetlenül elengedjük őket. A dunai tarajosgőték hasa narancspiros foltokkal ékes, hátuk fekete, igazán látványos pici állatok. Hanem igaz ami igaz, piócában is bővelkedik a kis, sáros tavacska, partján a három jellegzetes fűzfával. Szinte az utolsó alkonyi fénynél meglátok még egy pici zöld levelibékát is. A sötétedő égre tintaszín felhők kúsznak, a vízen megkettőződve tükröződnek... egy pillanatra olyan érzésem lesz, mintha a szavannán járnék.

A víz valóban maga az élet!