Terep-járó: Fel a Nagy-Gallára! Börzsönyi túra ködben, napsütésben

Fel a Nagy-Gallára! Ez egy természetbarát találkozó neve - annyiban hasonlít egy teljesítménytúrához, hogy itt is van van nevezési díj, alma, kitűző és emléklap, de abban különbözik, hogy az útvonal tetszőleges, és a cél középen van :-) Jelen esetben, ahogy a név is mutatja, a börzsönyi Nagy-Galla csúcsán.

Ipoly-part

Sötétség! Sehogy se akar pirkadni! Megnézem a neten, miért - a műholdképen felhő sehol, masszív ködfelhő takarja az ország nagy részét, de különösen azt a területet, ahová igyekszem. Ballagok is hát a Nyugatiba - itt sincs valami nagy élet vasárnap hajnalban - sorbanállás nélkül veszem meg a jegyet Szobra. Aztán bámulok ki a vonatablakon - csüggesztő szürkeség minden irányban. Vácott egy távolabbi sínpáron szép, "retró" Nohab mozdony áll, tudom, hogy a valóságban élénk piros, még ebben a semmilyen fényben is feltűnő a színe.
A csoda Nagymarosnál történik: a visegrádi Fellegvár kibontakozik a foszladozó felhők közül, a Duna felett méltóságteljesen úszik egy ezüstszürke felhőkígyó, a Nap homályos ezüstkorongként átsejlik a ködön, aztán egy pillanatra kibukkan, sejtelmes, aranyos ragyogásba öltöztetve a ködöt. Ígéretes látvány... aztán ismét összezár a köd, és a jó öreg csepergős szürkeségben érkezem meg a szobi végállomásra. Jó sok kiránduló száll le, idősek is, Kemencére tartanak. Az én célom sokkal közelebbi: Ipolydamásd, busszal öt percre van. A sofőr már ismerősként köszön...

Bivalyok és szürkemarhák - félelmetes egy csapat

Az ipolydamásdi templomnál leszállok, ballagok szépen a műút mellett a kék kereszt jelzésen... felettem Damásd vára - ebből se maradt sok - alattam az Ipoly, csendes vizére sárga leveleket hullatnak a füzek. Megnézem hát közelebbről a hívogató partot, az út is erre visz - hopp, villanypásztor mögött feltűnik egy bivaly-gulya, húsz-harminc állat, sőt szürkemarhák is vannak!
A bivaly félelmetes egy állat. Kíváncsian közelednek - dübörög a léptük, és a három cérnaszálból álló villanypásztor nem tűnik valami megbízhatónak, ha egy ilyen, mozdonyhoz hasonlatos monstrum nekiindul... ráadásul a bikák alapvetően jámbor szarvasmarha-nézésével szemben ezek az ősállatok fókuszálnak, az apró véreres szemükkel, egyenesen RÁM, na szóval diszkréten hátrálok.

Ősz az Ipoly mentén

A turistaút végre elkanyarodik a műúttól, jobbra fel - mesevilág. Oszladozik a tépett köd - hátam mögött felhangzik, ahogy összeöklel két bivaly, olyan a hang, mintha fakockákat ütnének össze... homlokpajzsuk tompán csattan. Körülöttem csendes a táj, a köd elnyeli a hangokat. Kis rétre bukkanok ki - csodavilág! Pókhálók reszketnek minden bokron: ringó bölcső és lebbenő menyasszonyi fátyol, megannyi gyémántcseppekkel díszített pókháló. De ravatal is - az elejtett rovarzsákmány is gyémántravatalon nyugszik... Nagyon bánom, hogy a fényképezőgépem szervizben van - még mindig! - és csak egy kis tartalék-automata masina van nálam, amivel lehetetlen valamirevaló makrókat készíteni.

A közönséges pókháló gyémántfátyollá változik...

Fénysugarak törik át a párát, misztikus ösvényen járok, egyedül - úgy látszik, ezt az útvonalat, legalábbis ebben az időpontban senki sem választotta rajtam kívül. Tökéletes a béke. Minduntalan felbukkannak az újonnan felfestett turistajelzések - jó, hogy a Neten megírta valaki, hol vannak változtatások, és az is jó, hogy öreg térképemet aktualizáltam, átírtam itt-ott... igazán bőséges a jelzésfestés mértéke. De, szerintem, inkább több legyen, mint kevesebb, főleg amíg az új, a szétdúlt erdészeti útvonalakat elkerülő turistautak "bejáródnak". Most néhol nekem jut a bejáratás szerepe :-)
A Cikó-hegynél már kék felettem az ég. Felmászok egy ígéretes magaslesre - alatta komoly vaddisznótúrások - nézegetem a távlatot, az ezüsttengerbe vesző börzsönyi hegyeket.
A Galla-tisztásnál már fizikailag látom a célt, a kis, szinte szúrós tetejű hegyecskét, sőt a tetején örömködő, színes ruhás túrázókat is. Ők is látnak engem, a napfény élesen megcsillan egy távcső lencséjén. A Nagy-Galla ebből a szögből nézve kicsit olyan, mintha a visegrádi Várhegy miniatűr változata lenne, persze vár nincs rajta - bár szinte minden börzsönyi csúcson van valamilyen vár - egyszerűen túl kicsi az alapterület a tetején.
Jó meredek, ám rövid kaptató visz föl - mögöttem is zihál valaki - a napfény már ragyog, egészen meleg van. Odafent, a félszobányi kis hegytetőn sereg ember, valaki almát nyújt felém, más a szörpöt kínálgatja, a harmadik csokit választat velem - hja, a turista szereti az édességet. (A turista szereti a sört is. Szerk. megj.)
Egymás után jönnek-mennek a kirándulók, kedves gesztus, hogy fonalra fűzött kerámia falevelet is kapunk emlékül, jobban tetszik, mint a megszokott műanyag kitűző.
Gyönyörű a panoráma! Leülök bámészkodni egy kis, kényelmetlen sziklára - nem sok választék van ezekből. A köd úgy száll, mintha filmforgatás lenne, hömpölyög el alattunk, csodálatos látvány. Kabátot végre le, napozom kicsit, arcomat a fény felé fordítva... gyönyörű hely. Aztán felcihelődök, köszönetet mondok, és indulok - most jön a "le a Nagy-Galláról" rész, ami szintén nem könnyű, főleg hogy csúszik is a meredek.

Tudom, hogy innentől teljesen átírták a régi térképen szereplő jelzéseket, így jegyzeteimre hagyatkozom, a Piribék-tisztáson élesen jobbra, aztán a friss kék-zöld sávon cikcakkozok előre. Sikerül egy eltévedt fiút irányba állítanom a Nagy-Galla felé, aztán egy idősekből álló kiránduló csoporttal találkozom: négy nevetős hölgy és egy, a kakas szerepét betöltő úriember. Váltig állítják, hogy én megyek rossz irányba, aztán konszenzusra jutunk (mivel, nálam van térkép, bizonyítani tudom igazamat) - elszörnyednek, amikor mondom, hogy a célom Ipolytölgyes ("messze van") - hiszen, ha tudnák, hogy két hete 68 kilométert mentem egy nap alatt... ez az egész mai séta alig húsz kilométer lehet.

Mondjuk, én is alásaccoltam kicsit a távolságot a Koppány-nyeregig, de eltévedni lehetetlen - minden második fatörzsön ott a szép, élénk kék sáv. Kicsit pihenek a Széles-hegyen - ide eddig nem vezetett jelzett turistaút - amolyan letáborozásra csábító hely, aztán szép szurdokok következnek, patakugrással, ezüstszürke bükkfatörzsekkel. Örülök a Fekete-mocsár felbukkanásának, jól azonosítható és jelzésfüggetlen navigációs pont, és pihenőpad is van mellette. De itt nem pihenek, inkább szedem a lábam tovább a Kis-Koppány felé. A Koppány-nyereg több turistaút csomópontja, és itt is van pad, itt tartom meg hát az ebédszünetet. Szajkókiáltás száll felettem, él az erdő, hangtalanul pilinckéz lefelé egy-egy őszi falevél. Teleszívom a tüdőm az őszi, enyésző lombok illatával. De azért van itt virág is: másodvirágzó ínfüvek élénk kékje felesel az égbolt színével, lila harangvirágok bókolnak az ösvény mellett, egy-egy szeplős szegfű élénkrózsaszínje pettyezi az avar-barnát. Amott távolabb néhány, senkinek sem kellő, öreg, nagy gomba.
Jó volt rápihenni a Kis-Koppányra, piros sávval jelzett emelkedő visz fel a kopár, többi közül kiemelkedő kis gömbölyödő csúcsra, amiről nekem egy koponya íve jut eszembe. A napégette sziklagyep most is bővelkedik virágokban: egyre jobban sajnálom kedves fényképezőgépem hiányát... mennyi fotótéma! Kénsárgán ragyog a festő pipitérek foltja, az aggófű csipkés tányérjai, fehéren a cickafark, sápadtabb sárgán egy-egy törpenövésű ökörfarkkóró. A szélben hajként lengedeznek a száraz fűszálak.
Túlságosan is szolgaian követem egy göcsörtös tölgy oldalára felfestett piros sáv irányjelzését - egyenesen a bozótosba, mentségemre szolgáljon, hogy nem én vagyok itt az első, szépen kitaposott ösvény vezet - a semmibe. Pár lépés után eltűnik a csapás, bolyongok én is - visszamászok a tölgyfáig, tényleg erre mutat a nyíl, megint nekivágok, most mélyebbre ásva magamat a tüskebozót szövevényébe... mert ez aztán tüskebozót a javából, szeder és fekete ribizli áthatolhatatlan indatengere, szúr is cefetül, ahogy próbálom magamat átdolgozni rajta... ehh, átkozott... tüskévé változott is minden, tüske lett az ágból, a levelekből... egyébként nagyon dekoratív tüskék, világos zöld az alapjuk pirosba hajló a kampós végük, mintegy megelőlegezve a vért. Mögöttem összecsap az embernél magasabb indatenger, már azt se tudom, honnan jöttem... de visszaverekszem magam az emlegetett tölgyfáig, és tágabbra veszem az "előre" fogalmát, legyező alakban pásztázva a bozótost, hol kínálkozik az átjárás. Meg is van - ezt előbb is észrevehettem volna.

Innen békés, madárdalos utam van, szelíden lejt a szekérút a Gömbölyű-kő felé. Élvezem a tempót, lábam előtt szelídgesztenye-burkok... kivétel nélkül üresek, gesztenyét egyet sem lelek, sok az éhes száj az erdőben...
Az úton, a keréknyomokban pocsolyák - két napja is esett - kerülgetem, néha persze belecsúszik a lábam, egy ilyen esetben szokatlanul nagy a csobbanás - utánanézek a dolognak, bizony az enyémmel együtt három pár láb csobbant a vízbe, méltatlankodó erdei béka mered rám a vízből.
A jelzés piros négyzetre vált, aztán tágas rétre lyukadok ki, szemembe villan a ragyogó kora délutáni napfény. Hát innen merre tovább? Itt a piros, hol a piros? Két szóba jöhető úton is elsétálok - jobbra, ahogy kanyarodik a szekérút, semmi - ferdén le egy másik keréknyomban, szintén semmi, mármint jelzés, mert más látnivaló azért akad: egy róka. Fényképezésre persze esélyem sincs. Az út mentén elszáradt gyapjas aszatok buksiját simogatja a szél. Az égbolt szinte ibolyaszínű. Végül a két lehetőség közül a harmadik bizonyul igaznak, meredeken le, egyenesen Nyugatnak, szembe a Nappal, a legkevésbé "kijárt" úton, amit elsőre észre se vettem. Pedig, ahogy meggyőződök róla, korrektül jelezve van az irány. Mondjuk itt már amúgy se tévedtem volna el... Ismét találkozom a rókával. Fiatal állat lehet, szőre ragyog. Alighanem egerekre vadászik - mókásan magasakat ugrik, előremeresztett két mellső mancsával ér földet, dús farka lobog utána. Láthatóan még a levegőben is képes kormányozni magát. Úgy lenyűgözi a vadászat, hogy engem észre sem vesz, holott alig ötven méterre állhatok tőle, takarás nélkül. Végre szimatot kap - felkapja az orrát, aztán amikor meglát, néhány komikusan nagy ugrással elinal.

Kisteherautónyi rothadó almát is kiszórtak itt, gondolom vaddisznó-csaléteknek, mert magasles is áll nem messze - jelenleg egymillió pillangó lakmározik az almatengeren, legtöbbjük atalanta-lepke - gyönyörű, és védett faj. Fel se röppennek. A messziről kiszagolható, rothadó, erjedő alma bizonyára amolyan "lepkecsárda" szerepet tölthet be.

Szedem a lábam lefelé az elhanyagolt kaszálón - néhol derékig ér a "gaz", itt is lenne mit fotózni - itt-ott a jelzés is felbukkan, ilyen terepen nemigen van mire felfesteni, ezért egy helyen gondosan táblát is ütöttek a földbe, rajta a piros négyzettel. Egészen közel lehetek már a faluhoz, mert hallom a harangszót. És valóban - ahogy leérek, egy széles földúton jobbra kanyarodva felbukkannak az ipolytölgyesi présházak, hangulatos hely nagyon. Élet is van itt, gereblyézés, avarégetés - néhány szép, régi présházon persze ott az "Eladó!" sőt, az "áron alul eladó" felirat.
Aztán jön a műút, ami egyenesen bevezet a faluba, az úttest közepén a falusi békét megtestesítve macska heverész. Csodálkozom, hogy bevár engem - a falusi cirmosok tudnak egyet-mást az életről, ennek itt ritka jó dolga lehetett eddig - merthogy odajön hozzám, teljes bizalommal van, ujjaim hosszú, puha bundáját simogatják - nem közönséges macska ám, perzsavér is lehet benne, nagyon szelíd. Mivel bőven van időm a busz érkezéséig, játszom a macskával, sőt még egy pohárka sörre is jut idő az itteni, erre szakosodott üzemegységben - ádáz kártyapartit akaszt meg felbukkanásom a söntésben - aztán üldögélek a megállóban, hátamat melengeti a lemenő nap, és teljes a béke...
Szép nap volt!