Terep-járó: Pálos70

Pálos70. A 74 kilométer hosszú útvonal a Gellért-hegyi Sziklakápolnától Márianosztráig tart, mintegy felfűzve a magyar alapítású Pálos rend történetében és tevékenységében fontos helyszíneket. Több, választható táv és szakasz van. A zarándoklat és a teljesítménytúra ugyan nem összemosható fogalmak, de mégis van közös pont: maga a vándorútra induló ember.
A táv, a természet, az erőpróba, ami testi és szellemi is egyben.

2012-ben a 22 kilométeres távon indultam, 2013-ban a 42 kilométeresen, 2014-ben, idén a teljes, 74 kilométeren, közben szobi szállással (vagyis az első napra kb. 65 kilométer jut, a többi, Szob-Márianosztra szakasz pedig másnap reggel várt rám).

Kellemes erdei szakasz Normafa után

Csörög a vekker - fél négy van, indulás. Hátizsákom már összekészítve vár az ajtóban, bakancsot húzok, friss vizet töltök a kulacsba, indulás. Kellemes hűvösség, októberi szombat, a város még nem ébredt fel. A villamosmegállóban alszik vagy hunyorog a város szokásos éjszakai populációja - és van, aki már munkába indul. Tudom, hogy egy hosszú nap vár rám is...
A Sziklakápolna bejáratánál némi sor, gyorsan és jól szervezetten megy a regisztráció, az itinerfüzetek kiosztása. Van, aki ismerősként köszön rám. Néhány sportos fiatal máris futva lódul neki a távnak - ők a terepfutók, akik előbb szoktak a célba érni, mint a cél... :-) Sötét van odakint, nagyon. Másfél maratonnyi táv vár. Egy pillantást vetek még a szelíd tekintetű Mária-szoborra, és egy nagy sóhajjal én is kilépek a sötétbe...

Ritkán van ilyen kis forgalom a Szabadság-hídon

Pesti létemre még sosem jártam fent a Gellért-szobornál. Letekintek a városra - finom ködpermet szitál a sötétben, fényesre festi a kövezetet, az éjjeli világítás fényei böködik a dunai felett lebegő ködöt... de szép ez a város! Gyerekkoromban csak ünnepekkor voltak kivilágítva a hidak, a Vár, a Parlament... búcsút intek a Dunának, ismét sötét lesz már, amikor újra láthatom... próbálok tájékozódni a sötétben, az első megtalálandó pont a Városmajori templom, arról tudom, hol van, egy évig dolgoztam szinte mellette, a Postavezérigazgatóságon... úgyhogy nem félek az eltévedéstől. A Vár sárgásan ragyogva lebeg a Vérmező felett, az aszfalt csillog, mintha belakkozták volna. Néhány sietős vándor árnya suhan el előttem. Útbaigazítok valakit, nagy spíler lehet a koma, fordítva tartja az itinert :-)

A Gellért-hegy lábánál

Épp pirkadni kezd, amikor a Városmajori templom árkádjaihoz érek. Egy vödörben kis kavicsok várnak - vegyek fel egyet, jelképezve a terheket, vigyem egy szakaszon... kiveszek egyet, rokonszenvesen gömbölyű, simulós, vízcsiszolta kavics. Viszem mások terheit is... Előbányászok egy ragtapaszt is - a bakancsom, ki tudja miért, nem igazán együttműködő. Kiráncigálok a hátizsákból egy némileg "farfekvéses" banánt is, nem megy könnyen. Most kell megenni, mielőtt nyereg alatt puhul. Irány a Kútvölgyi kápolna. Korai kutyasétáltatókkal találkozom, miközben rágódok a banánon - egy hatalmas, aranyszőrű golden retriever valósággal a kezem alá bújik, belemélyesztem az ujjaimat puha bundájába, idős gazdái rákérdeznek az útra, némileg elszörnyednek, amikor meghallják a választott távot.

A Kútvölgyi kápolna domborműve

Lassan világosodik, amikor megérkezem a kápolnához, segítek felszerelni egy molinót - "valaki vár rád odabent" - egy néni félliteres palackot nyom a kezembe, "szenteltvíz, gyógyvíz!" felkiáltással. Elteszem a zsákba, noha ez plusz fél kiló, van a környezetemben valaki, akinek talán segíteni fog a gyógyulásban... milyen szerencsés vagyok, hogy tudok járni!

Szép meredek aszfalt-utakon és lépcsőkön kapaszkodok felfelé, el a János Kórház kerítése mellett, közben elég sokan elhúznak mellettem. Engem általában mindenki lehagy, közismerten csiga vagyok... a ragtapasz dacára egyre gyanúsabb jelzések érkeznek a sarkam felől, közben az ébredező Nap végigsimogatja a kerítések mögött megbúvó, alaposan bekamerázott több százmilliós ingatlanokat. Eltűnődök, vajon milyen érzés lehet magas kerítések, rácsok, örökké éber biztonsági kamerák mögött lakni. Tenyeremben melengetem a kavicsot. Mindenkinek más jelenti a terheket...
Máris fent vagyok a Normafánál. Az idáig incselkedő napfény ködpaplan mögé bújik, a fűszálakon páracseppek rezegnek, valaki szemetet szed, mások kocognak... és már ott is vagyok a Szent Anna-kápolnánál, az ellenőrzőponton. Itt le lehet tenni a kavicsot. Viszonylag nehéz megválni tőle, már úgy megszoktam, hogy a kezemben van. Tanulságos... Örömteli meglepetés, amikor a fülemet eléri a "kávé" szó. Van? Van bizony :-) Forró műanyagpoharat szorongatok, miközben a pontőröket egy vadgesztenyefa terrorizálja. Óriásiakat csattannak a lehulló, kövéren csillogó gesztenyék a kempingasztalon és az itt parkoló autó tetején.
Lehet igét húzni, vagyis rövid idézetet, ami talán éppen aktuális útmutatást hordoz. Az enyém az Apostolok Cselekedeteiből való, íme:
"Nem tartozik rátok - felelte - hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg a saját hatalmában."
Tűnődve nézem a precíz időpont- és útvonal-kalkulációmat, mivel hogy kiszámoltam, mikor hol kell lennem, hogy még biztosan nyitva találjam az ellenőrzőpontokat és elérjem az utolsó kompot...

Nincs mese, néha a profi játékosokat is lecserélik meccs közben: bakancs le, terepfutócipő fel. Legalábbis terepfutócipő néven sózták rám egy outletben - igaz, terepfutni még soha senkit se láttam ilyenben, viszont az életbe' nem volt még ilyen kényelmes cipőm... valóságos megváltás. A vízhólyagra ragtapaszt teszek. Sajátos a viszonyom a vízhólyagokkal - csak azt tudom rájuk mondani, amit az egyszeri falusi polgármester, amikor a spanyolcsigákról kérdezték: "hát azok vannak."
Cipőváltás, pontosabban a bakancs megmarkolása során kellemetlenül szembesülök a ténnyel: óriási szerencsém lesz, mivel hogy rengeteg kutyát sétáltatnak erre... de egy pontőr lány kedvesen segítségemre siet egy darab háztartási papírral és némi, marmonkannából csurgatott vízzel, így kezet tudok mosni. Később az eső segít a hátizsákra gumipókolt bakancs talpát is letisztítani...

Csalánlevelű harangvirág - Campanula trachelium

Jó lendülettel, jókedvűen trappolok hát a következő pont, a budaszentlőrinci pálos kolostorrom felé. Találkozom két aranyos szobi sráccal, akik most "hazasétálnak". Az itiner itt csendes, szemlélődő sétát javasol, ehhez képest meglepően erős a zaj: a fák közé beszűrődik a közúti forgalom, és több száz osztálykiránduló tinédzser és az őket fegyelmezni próbáló pedagógusok verik fel a csendet. Némi fáziskéséssel ébredek rá, hogy itt a belső csend megteremtéséről van szó... és mosolyogva érkezem az ellenőrzőponthoz, ahol a pontőr lakonikusan összefoglalja a tennivalókat:

"pecsét, szentkép, alma!"

Betartom a sorrendet, aztán a fanyar kis almát rágcsálva viszonylag eseménytelen utam van a hosszú, kertvárosi utcákon a következő hat kilométeren egészen Máriaremetéig. Egy vizslaféle kutya szalad oda hozzám - odanyomja csontos fenekét a lábamhoz, simogatom, ívbe tekeredve, huncut szemekkel néz fel rám, gazdája elmondja, menhelyi kutya... sokáig érzem a teste melegét.

A máriaremetei bazilikánál megkapom a pecsétet az itinerbe - látom, hogy máris előttem jár a mezőny háromnegyede - aztán leülök uzsonnázni a szemerkélő esőben egy padra. Jól esik a pihenés. Ha húsz kilométeren indultam volna, most végeznék, megkapnám az oklevelet és mehetnék haza. :-)
Szép útszakasz jön, bár az ég szürke, borongós, sok a kiránduló család a kanyargós Paprikás-patak mentén, egy tisztáson bográcsban halászlé készül, már messziről érzem az illatát. Dolomitsziklák mellett visz az út, megállok szemrevételezni, az ilyen helyeken érdekes szokott lenni a növényvilág - aztán eszembe jut, hogy makro-fotózni úgyse tudnék, kedves Nikonom a múlt heti hegymászás nyomán szervízben, a - jobb híján - magammal hozott kis szappandoboznyi automata erre nem alkalmas...
Egyre jobban rázendít az eső, amikor megpillantom a solymári várat, utam következő ellenőrzőpontját. Meredek út vezet fel, és valahol gödörbe, meg gurulós kövekre lépek, kimegy alólam a talaj - próbálom megtartani az egyensúlyomat, fél kézzel letámaszkodok, de sajnos valami csúz van a vállamban, a fájdalom végignyilall rajtam, és a hátizsák is lendít egyet - feljajdulva elterülök a porban, és a világ kicsit olyan szaggatott lesz, mint amikor fut a képernyő. Pocsék lennék ostromlónak, máris a vár győzött. A gravitáció győzelmét méltatva tápászkodok fel és porolom le magam, kirázom a törmeléket az itiner-füzetből, amennyire lehet.
Fent a várnál van müzliszelet, kisebb bulihangulat és friss víz. A kempingszék alatt viharvert macska kuporog. Megsimogatom, persze. Szemerkélve esik. Az a fajta felhőréteg van felettünk, aminek se eleje, se vége, hiába nézek körül a várból, reménykedve.
Ezután jön a zuhé, valami sínek és egy építkezés, aztán a szántóföld, ahol kezdem már visszanyerni az egyensúlyomat. Még mindig mindenki lehagy, egyedül battyogok.
Igazán sajnálom, hogy nincs nálam Piroska, vagyis a fényképezőgépem, aminek nagy fényerejű, féltenyérnyi lencséjével olyan remek közeli virág-képeket lehet készíteni - rengeteg jó téma marad fényképezetlenül, van itt termetes habszegfű, imola-fajok, többféle harangvirág, törékeny kőtörőfű, aszúszegfű... szóval, kedvenc tevékenységeim egyikére, a terep-botanizálásra most nem kerülhet sor.

Aztán jön egy harcias kis meredek mászás a csobánkai Szentkútig, valaki jön mögöttem, kérdi, hol lehet a solymári vár, mert ő nem látta :-) Egy férfi pedig feladja, elmagyarázom neki az utat a Cserkészpark felé, ahová jól érte tudnak jönni kocsival, és ami egyben a 34 kilométeren indulók célja is.
Megint egyedül maradok, de az út egyik legkedvesebb része jön: a csobánkai Szentkút. Itt, úgy látszik, a Gyöngyök Útja önkéntesei látják el a szolgálatot, nagyon kedvesek. Szuper emberi találkozás, az ilyen élmények miatt érdemes útra kelni. A hivatalos mellé még egy bónusz pecsétet is ütnek az itinerembe, békásat :-) Kapok forró napközis teát és valami elképesztően finom zsíroskenyeret. Nyüzsög is itt vagy tucat vándor, sokan itt kezdik az utat, van köztük egy borász, hopp mit kap elő a hátizsákból - egy üveg vörös aszút! Nem is tudtam, hogy létezik ilyen, most olajként csurran a méltatlan műanyagpoharakba ez a fejedelmi asztalra illő nedű... ezúton is köszönöm. Koccintás, csoportkép.
De aztán tovább kell menni, ki az esőbe, meredeken felfelé...

Ködös távlatok Normafánál

Az eső alábbhagy, sőt egyszercsak észreveszem az árnyékomat az ösvényen, az erdő fái között - hátranézek, a lefelé ballagó Nap rám nevet, ferde sugarakat vet a fénye a párás levegőben. Gombák híznak az erdő alján. Egy nejlonzacskót szorongató srác húz el mellettem. Kimegyek a gerincre megnézni a panorámát - az ezüstös párából néhány szelíd pilisi hegyvonulat árnya rajzolódik ki. Gyorsítok, olvad az "előnyöm", mármint az utolsó, éjfél előtti basaharci komp elérése szempontjából, amit optimista módon kitűztem magamnak. Élvezem a lendületet, még énekelek is. Jöhet a Dum pater familias a Codex Callixtinából... aztán a Szív-szútra, szóval latinul és szanszkritul óbégatok a sűrűben, miközben lassan száll le az alkony, olvadnak el a fénysugarak a fák között.
Sötétedik, amikor beérek Klastrompusztára, pecsét - megtudom, hogy vagy negyvenen kell, hogy legyenek még mögöttem. Hihetetlen, hiszen engem még az is utolért, aki feladta...

Jó kövér kis mélypont jön Pilisszentlélek előtt. Éhes is vagyok, reszket a lábam az erőfeszítéstől. Ezt a meredek részt meg már egészen elfelejtettem, pedig tavaly is jártam itt, igaz akkor végigdumáltam az utat egy csapat aranyos fiatal sráccal. Igaz az amerikai pszichológusok felmérése: az út szubjektíve meredekebb, ha az ember egyedül van... már alig látok. Sokáig haldoklik a szürkület a felhők miatt, aztán egyszer csak lángra lobban mellettem a szurdok oldala: a lemenő nap egy percre kibukkant a felhők alól, vérvörös sugarakat hullat, de hideg tűz ez - vörös lángokként ragyognak a hideg parázs foltjai a meredeken, felettem, meg a bükkfák törzse is bíborpalástot ölt az amúgy szinte teljes sötétben... fotózhatatlan, lebilincselő látvány. Tátott szájjal bámulom a csodát, amíg ki nem huny a fény.

Épp kigyúlnak Pilisszentlélek utcáin a közvilágítás pislogó lámpafényei, amikor beérek. Pár lépés a lépcsőig, ami felvisz a kis templomhoz és mellette az iskolához, ahol meleg vacsora vár - igen, étel, fény, meleg és jó szó. Miközben a forró, sűrű gulyáslevest kanalazom, többen is befutnak. Este hét körül jár az idő. A szervezők már összepakolnak és a "seprűt" szervezik... ujjuj, és még hátra van közel húsz kilométer, a sötétben. Így hát megköszönöm a vacsorát, felkapom a hátizsákot - aztán le, mert a kabát lemaradt - szóval kilépek a sötétbe. Idős asszonyok árnyai imbolyognak az utcán - templomban voltak, szlovákul beszélgetnek - ez a csinos, völgybe szorult falucska őrzi a hagyományait. Jó utat kívánnak nekem...

A kolostorrom nincs messze, már sokszor jártam is már erre. Elbúcsúzom a "civilizációtól", az utolsó közvilágítás-fénysugártól - sárgás fénykört vet az aszfaltra - aztán bekapcsolom a fejlámpát és beveszem magam a sűrűbe. Lámpám fényében foszforeszkálva ragyognak a Pálos Túra feliratú fehér szalagok, most látom, hogy fényvisszaverős petty is van rajtuk. A kolostorrom köveire támasztva itt-ott még pislog a mécses, egyébként töksötét van, a pontőrök egy félsátorban kucorognak. A sátor tetején kaparászik az eső. Ők is már összekészülőben vannak. De kapok sütit és egy fürt finom szőlőt, meg persze pecsétet az itinerbe. Indulás tovább.
Viszonylag könnyedén lépdelek fel az Ecset-hegyi emelkedőn, pedig ez egy mumusom volt, az utolsó nagyobb emelkedő az úton. Felérve visszanézek - meglepően közelről pislognak a kolostorrom mécsesei, sápadtan, mint a félhold, dereng odalentről a pontőrök sátra. Amúgy körben a nagy sötétség, talán az ég egy árnyalattal világosabb, a távolból néha települések fénypettyei villannak fel a fatörzsek között. Lámpám fénye sugarat húz az aprószemű, ködös esőben. Néha koppan egy-egy nagyobb esőcsepp, hulló falevelek pilinckéznek át fehéren foszforeszkáló kísértetként fejlámpám fénysugarán. Egyedül vagyok.
Szedem hát a lábam, ki vagyok világítva, mint a karácsonyfa, és még énekelek is - a "Miééért kell hogy sírj, Argentíííína" az én előadásomban biztosan távoltartja a vaddisznókat.
Egy hosszú, monoton rész következik - érdekes, világosban nem tűnt fel, hogy ennyi szintkülönbség van benne - még úgy tizenhárom kilométer vár rám. Remélem, hogy nem kell az egészet egyedül végigbattyognom, noha a pontőrök odalent azt mondták, "bátor vagy". Mindenesetre világítok minden irányba, nem lenne jó lenne pont itt elvéteni az utat - a szalagozás, ahogy az előző években is, pazar, bár van, hogy sokára következnek - egyszer meg is fogadom, hogy ahány szalagot sikerül megpillantanom, annyi Miatyánk.
Mostanra már nagyon fáj a lábam, szépen összeértek benne a különféle fájdalmak - achilles, boka, stb - úgy igazán nem tudnék kiemelni egyet se közülük. Sajnos a balt határozottan húzom. Hogy lesz ebből jövő héten Maraton váltófutás?
Már nincs kedvem énekelni. Szedem a lábam, amennyire tudom.
Megcsillan a fény a távolban... örülök, hogy ezek szerint beérek valakit, és együtt mehetünk. Ám kiderül, hogy valami állat szeme villogott felém. Robaj, elrohan mellettem az erdőben... egyébként is, valósággal életre kel az erdő körülöttem. Minden mozog, sejtelmesen, ázott avar illata száll, még a sár is mintha élne a lábam alatt.
Lámpám sugara rávillan az Enyedi-keresztre - a szervezők mécsesekkel világították ki, de már nem égnek, kioltotta őket az eső - a vers, mint mindig, most is megérint... a mulandóságról tűnődök, és kerülgetem a mély keréknyomokban megülő sarat.
Egyszercsak tényleg fényt látok magam előtt - utolérek két srácot, akiknek együttesen egyetlen lámpájuk van, és ennek megfelelően meglehetősen sárosak, viszont igen jókedvűek. Felajánlom, hogy világítok nekik, de nem élnek a lehetőséggel, aztán a sötétbe vesznek mögöttem. Remélem, rendben megérkeztek ők is... Kerülgetem a méretes pocsolyákat és a sárteknőket, kevéssé szalonképes kifejezésekkel méltatva őket, amikor nem sikerül. A fák törzsére itt-ott bölcs mondásokat ragasztottak, szorgosan rájuk világítok és elolvasom őket. A Szent Jakabos meglepetés-ponttal sajnos nem sikerül találkoznom, hazamentek már.
Jóval ötven kilométer felett van már a megtett táv, a mozgásom határozottan droidos jelleget kezd ölteni.
Most mögöttem villan fel lámpák hosszú sugara - három srác ér utol, örülök, mégse kell hát egyedül sántítanom itt a sötétben. Ám csak hozzám vágnak egy jótanácsot - "tartsd a tempót!" - és elfutnak a semmiben, se szó se beszéd, se egy köszönés, vagy egy "minden rendben?", semmi. Ezután már nem a mulandóságról, hanem a lovagiasságról eresztek meg néhány elmélkedést...
Egy fára ragasztott A4-es lap felvilágosít, hogy a kompig - világosban - egy óra az út. Felébred bennem a remény, hogy talán elérem a háromnegyed tizenegyes kompot... fürgén megyek lefelé a basaharci mélyúton, ami világosban se könnyű terep, de szerencsére olcsó kínai kézi elemlámpám remekül "muzsikál" - ellentétben a lassan kihunyó fejlámpával. Hiába, egy lámpa - nem lámpa!
Basaharc sötétbe burkolózó házai, aztán a műút, aztán az utolsó szakasz... hazai pálya ez nekem, érzem az öntéshomokot a lábam alatt, a surrogó növényzetet - lámpafényben még a kórók is királynői ruhát öltenek, gyémántcseppekkel - érzem a Duna illatát, itt van a parti füzek mögött... szinte repülök, noha tényleg nagyon fáj a lábam. Jók a sűrűn kitett papírok, amiken olvashatom, hogy még hány méter, hány perc... és ahogy tavalyelőtt és tavaly, most is pont időben érkezem. Kis tábortűz lobog, körülötte enyhén zombiszerű, maguk elé meredő emberek, lehet teát inni és kapok Pálos70 feliratú csokit is, ez tavaly még nem volt, hiába, fejlődik a catering. Lepedőre vetített felirat fogad a parton: "MINDJÁRT ITT A VÉGe". A szobi túlpart fényei csillognak a fekete vízen. Duna, igen, sőt Dunakanyar, ez az otthonom. És már jön is a komp. A zombik merev lábakkal felhágnak a fedélzetre - Khárón ladikja - és jöhet az, amit a Ji Csingen keresztül tanácsolt nekem a háromezer éve halott Csou Ven herceg: "kívánatos átkelni a Nagy Vízen".
Vigasztalok pár embert a márianosztrai emelkedővel kapcsolatban - hja, könnyű nekem, én itt alszom Szobon - csak tudnám, hol! Tavaly voltak segítők, idén valahogy senkivel se találkozom a szobi parton, hol a bánatba' lehet az iskola? Egy férfi nagyon kedvesen segít - noha ő sincs jobb állapotban nálam - bepötyögi a címet, ami ott van az itinerben, és egy mobil-alkalmazás segítségével megkeresi, kis térkép világít a telefon kijelzőjén - aha, ez az, mindjárt a templom mellett a főtéren. Kicsit haldoklok még a padon, aztán bevonszolom magam az iskola kapuján, az erdei magány után egészen más világ fogad. Fény, meleg, vacsora, valaki gitározik, nagy a nyüzsgés - a szervezett zarándoklat résztvevői itt alszanak, nagy élet van, én amolyan "plusz egy fő" vagyok, de tudnak rólam. Emelet, lányok hálóterme, ami amúgy a tornaterem, mécsesfény világít, kigöngyölöm a polifoamot, lerángatom a ruhámat - elég meleg van - bevonaglok a hálózsákba és próbálok aludni.
Nem megy. Kényelmetlen, túlfáradtam, mindenütt fájok, meg horkolnak is - nem igaz, hogy a nők nem horkolnak, mert dehogynem, de rájövök, hogy ez csak azért zavar, mert irigy vagyok. Aztán mire ezt végiggondolom, valahogy csak elalszom...
...

És egészen derűsen, kipihenten és fitten ébredek másnap reggel hatkor. Mármint én derűs, kipihent és fitt vagyok, a testem meg nem. :-)
Egész jó szintidővel kijutok a mosdóba - örülni kell az apró eredményeknek is, ugye - aztán reggelinél ismerősökkel is találkozom. Örülök ennek nagyon.
Egy szerzetes fehér habitust viselő alakja is megképződik előttem a folyosón - vajon hogy illik köszönni egy szerzetesnek? Kiegyezek magamban egy szemérmes mosollyal és egy Jó reggelt-tel.
Beszélgetünk a virsli meg a napközis tea mellett az úti élményekről. Aztán nekivágok, ismét egyedül, szeretnék tíz órára eljutni a záró pecsét érdekében Márianosztrára, és jelen állapotban amilyen lassú vagyok, még a szervezett zarándoklatot is feltartanám. De, ha lassan is, elfogy az utolsó hét kilométer. A Sukola-keresztnél senki. Köves az út, lassan emelkedik, meg az eső is szemereg, titokzatos ködök gomolyognak a mezők felett, csiga mászik keresztbe előttem - szevasz, tesó! Páran szembe jönnek, ők Nosztrán aludtak, és nincs túl sok busz Szobra, a vonathoz...
Márianosztra kibontakozik a ködből, birkák bámulnak rám kerítés mögül, aztán lassan-lassan beérkezek, még kicsit várnom kell a pecsétre - most rakodnak ki a kegytemplom előtti téren - búcsús árusok is vannak, oklevelet majd postán kapok.
Üldögélek a templomban - hihetetlen csend van, mármint bennem - aztán indulás a buszmegállóba, ismerőseim is megérkeznek, busz, aztán vonat, besüt a Nap, kézről kézre jár a kókuszgolyós zacskó, igen, sikerült, teljesítettük, ki miért indult el.

Köszönöm a szervezők munkáját!