Terep-járó: Történelem és medvehagyma a Gerecsében

2015. április 8., szerda

Történelem és medvehagyma a Gerecsében

1526. szeptemberében történt. A mohácsi vészt túlélő, kimerült katonák és sok ezernyi, a török elől menekülő civil zsúfolódott össze a völgyben. Semmi esélyük nem volt a tévésorozat által méltatlanul rokonszenvessé varázsolt Szulejmán pusztító, fosztogató hadaival szemben. Mégis, a magyarok napokig tartották magukat a szekerekből állított sáncok mögött, amit végül a töröknek csak ágyúkkal sikerült megbontania. Egy Dobozi Mihály nevű kisnemes lóháton menekült feleségével együtt - de a ló a kettős teher alatt zihálva, rogyadozva lemaradt, és a törökök már-már utolérték őket. Az asszony könyörgött: ölj meg, én nem akarok törökök rabnője lenni, a ló egy ember súlyával talán még elbír, te elmenekülhetsz! Mihály nem hallgatott rá - ekkor az asszony feláldozva magát, lecsúszott a ló hátáról. Dobozi visszafordította a lovat, odarúgtatott a asszonyhoz és leszúrta, majd pedig az utolsó lélegzetéig küzdött a túlerőben lévő törökök ellen, míg ő maga is el nem esett a kardcsapások alatt.
A törökök bosszúja, vérgőzös pusztítása irtózatos volt. Húsz-huszonötezer embert mészároltak le a gerecsei völgyekben ezekben a szomorú szeptemberi napokban.
A pusztamaróti emlékmű az ártatlan áldozatoknak állít emléket.

Madárdaltól hangos a tavaszi erdő - a rügyek még kipattanás előtt állnak, szinte elektromos feszültség kering az ágak körül, a fák alá áttetsző, finom zöld kendőt borít a medvehagyma, de nem csupa zöld ez: lila, rózsaszín és fehér mintákat hímeznek rá a keltikék... Béke van, pusztán valamiféle melankólia leng az emlékmű körül. Néhány ferdén álló, ódon sváb sírkő árulja csak el, hogy itt valaha parányi falucska állt, lakosai az utóbbi évtizedekben költöztek be a környékbeli városokba. Hajdani házaik helyén egy darabig úttörőtábor állt - most Sólyomfészek ifjúsági tábor felirat áll a kopottas táblán.
Társaságunk vidám, de aki fogékony a történelmi atmoszféra iránt, elcsendesedve megérezhet valamit az évszázadok emlékeiből, az esőház mellett elkanyargó kis patak csobogásában néha mintha a hajdani kardok csattanása hallatszana, és ki tudja: kiért, miért kiált felettünk a holló...
Bóklászok hát én is az emlékmű körül, az ég lassan befátyolosodik, uzsonnázunk, aztán: indulás. A kirándulás az OKT, a "Kék" vonalán halad a gerecsei tájvédelmi körzetben, pecsételőhely is van. Impozáns mennyiségű turistajelzést hordoz egy feketefenyő: épp olyan a mellmagasságban díszlő sok színes folttal, mint egy egzotikus ország tábornoka.

Fejlógatós bóklászásomnak az előző napi 30 kilométer is oka, nem hevertem ki a Dél-Börzsönyi Kilátások túrát, az izomláz minden lépésnél a combomba mar. De nem tudom nem észrevenni a fura keltikéket az emlékmű környékén. Odvas - ezt ismerem. Ujjas - ezt is. De mi lehet ez? Sejtem, hogy egy ritkább harmadik faj képviselőit látom: törpe keltikék!
Ballagunk a Kék mentén, aztán fel a Kis-Gerecse oldalában, szép fehér mészkősziklák között. Nini! Még hóvirág is akad. Megfordítom a képet - hiszen ennek szíve van, mégpedig zöld szíve (hajrá Fradi!).
A fák ezüstszürke törzse közt kivillan egy kastélyszerű épület: a hajdani érseki nyaraló.
Sűrűn megállunk, bevárni a végét, sokan összejöttünk erre a kirándulásra, éljen a Fitti Mozgó Kör! Némelyik gyerek fára mászik, mások medvehagymás recepteket cserélnek - nem is tértünk haza üres kézzel - én az út szélét szkennelem tekintetemmel, ritka növények reményében. Találok is csinos kisvirágú hunyort, galambvirágot, borzas repkényt, pettyegetett és bársonyos tüdőfüvet, bogláros szellőrózsát... a piros jelzésen jövünk visszafelé, az úton jókora sár-tócsák, kétfelől feltornyozott ezüstös bükkfatörzsek mintha ókori oszlopok lennének. Itt is pusztított a jégtörés. Az aprószemű zápor rá- rázendít a sziklafalak között. A hajdan véráztatta földön most ártatlan vadvirágok nőnek, a csatatérre zöld fátylat terít a medvehagyma, és csatakiáltások helyett vidám kiránduló társaság nevetését hordja a fák között a szél...