Terep-járó: A budaörsi Csíki-hegyek februári szépségei

2016. február 13., szombat

A budaörsi Csíki-hegyek februári szépségei

Aki a "régi Egyesen" halad, a háztetők és bevásárlóközpontok felett-mögött kopár sziklák sorát láthatja. Ezek a jellegzetes dolomitszirtek sajátos, nagyon sérülékeny élővilágnak adnak otthont (a hegyek egy része fokozottan védett terület!), és kényelmes, jól jelzett túraútvonal is átvezet rajtuk. Eredetileg hóvirágok látványára vágytam - mondanom sem kell, eggyel se találkoztam - viszont más, apró fotótémák azért bőven akadtak.

Kilátás a Huszonnégyökrös-hegyről

Busszal battyogok ki Budaörsre a kelenföldi vasútállomásról. Most nem szállok le a Kő-hegynél, egészen a Törökugratóig vitetem magamat. Innen aztán jöhet felfelé a sárga sáv jelzés! Hamar ki lehet érni a "palotanegyedből" - látszik, hogy valaha szőlőtermő vidék volt ez - van néhány fura, épülő ház, az építészek önmegvalósítanak, ugye. Addig bámészkodok, amíg az erdőbe nem érek, fenyvesbe, persze nem őshonos ez, Trianon után telepítették errefelé a feketefenyőket... göcsörtös, széltépte, megviselt, vékony törzsek, látszik, hogy nem fenyőknek való vidék ez. A Huszonnégyökrös-hegy ormán, a fehér dolomitsziklák között kivillan a kékes távlat. A vaddisznók ide is eljutottak, szomorúan látom a sziklákig feltépett hegytetőt, a túrásokban kivillanó apró nőszirom-rizómákat, már amit meghagytak belőlük.
Megeszem az uzsonnámat - elég hideg szél fúj itt fent - aztán tempós kocogásba kezdek a sárga sáv jelzésen. Nem vagyok ezzel egyedül, a tavaszt ígérő, csalóka február sok kirándulót, terepfutót kicsalogatott, és persze most is sok a kutya. Nincs bajom a kutyákkal, most is legfeljebb összeszőrözik a nadrágszáramat. A napsütötte oldalon simogat a meleg, az árnyékos részeken jegeces a föld, puha lépés esik a fenyőtűkön, szinte hangtalanul haladok, hallgatom a harsány madárdalt... mintha madárdalból lenne a világ, noha magukat a szárnyasokat nemigen látni. Meglepődöm, hogy máris a Sorrento van előttem - ellenőrizni is kell a térképen, nem tévesztettem-e utat valahol, ennyire gyors nem lehettem - pedig de, ez már az. Megcsodálom a sziklákat - nem bújik még semmi, a mohák viszont smaragdzöldek, valósággal pompáznak. Elballagok a Vitorlázó-emlékműhöz is a murvás, fehér úton, nézelődök, apró csodákat fedezek fel. A fehér sziklák között apró, sárga pettyek: nyílik az elpusztíthatatlan homoki pimpó! Mellette bíbor cseppek: kövirózsák, még a téli kabátjukban, húsos, apró varjúhájak, ezüstös fényű, szinte szálkás Szent István-szegfű tövek, bársonyos ökörfarkkóró-tőlevélrózsák, egy-egy zöldellő fodorka-páfrány... Vannak itt színek, csak le kell hajolni hozzájuk. A széltépte vadrózsa- és sóskaborbolya-bokrokon narancsszín, aszalódó termések, meg valami fekete bogyók, mint megannyi parányi vas tekegolyó... van mit nézni.
A piros sáv jelzésen jövök fel, kimelegedek, nézegetek egy apró, de annál szőrösebb hernyócskát, amint sütkérezik egy tölgyfalevélen... álmatag poszméh repül el előttem dülöngélve, szinte morcos dünnyögéssel. Emlékszem, láttam errefelé télikéket is, de most nem találom őket. Lehajolok egy tő kapotnyakhoz, hátha virágzik már - elég korán kezdi - bimbókat találok a húsos, zöld levelek alatt. Mindezekkel múlatva az időt még mindig elég gyorsan érek fel a 22-es busz végállomásához, a KFKI-hoz, jól esik fent leülni egy padra, a Nap felé fordítani az arcomat, tölteni egy kicsit a napelemeimet... jön a tavasz, ez már biztos, a madarak is megmondták.