Terep-járó: Ébredő természet, nyíló vadvirágok Normafánál

2016. február 14., vasárnap

Ébredő természet, nyíló vadvirágok Normafánál

A szombati vacogós, havasesős, szivacsos recergésben nem mentem sehova (leszámítva persze 10 kilométer futást), vasárnapra viszont kitisztult az ég, és kaptam a hátizsákom, irány a Normafa! Elbóklászom a Széchenyi-hegyre... kopár még, az ázott füvek csapzottan lapulnak a földre. Intenzív földillat száll, az antennák éles kontúrral rajzolódnak ki a kék ég hátterében. Amott, Nyugat felől, masszív felhőréteg közelít, igyekszem kihasználni a jó fényeket. Van némi sár is, de ez nem zavar: virágok híján a rügyekre "fanyalodom". Elámulok, hogy ha közelről megnézem őket, mennyiféle rügy van! Lakkozott kínaivörös, tompa fényű hamuszürke, rózsaszínes kis csinos, szőrmegalléros hetyke, és mancsforma, szőrös mattbarna... vannak fényezett és bársonyos, csillogó és hamuszín rügyek, egy a közös bennük: pattanásig feszült mind, ahogy magukba zárják az idei zöld életet. De akadnak már bimbók is. Kerekded, asszonyos formájuk megkülönbözteti őket a levélrügyektől. Hopp, egy sombokron már fel is pattantak a bimbók! Nem bírt tovább várni... az ötletes "széltében-hosszában" nyitószerkezet már nyílik szét, négyzetes, valósággal "ipari" nyílásában szorosan elrendezett kénsárga golyóbisok: megannyi virágbimbó lapul.
Valósággal harsognak a madarak. A bokrok törékeny ágai között mindenfelől szárnysurrogás és éles csivitelés hallatszik. Egy széncinegét hosszan figyelek: vékony lábacskáival egy ág végén áll, és éles hangon "szíííppeg", tátott csőréből finom párapamacs-lélegzet csap ki... hejj, hogy ezek a pillanatok szinte fotózhatatlanok! Jön a masszív csőrű meggyvágó, az igazi keménylegény, fémesen csillogó, szigorú, apró szemeivel valami ehetőt keresgél, jön a finom árnyalatú zöldike, és persze az elmaradhatatlan feketerigó, aki hihetetlen zajjal kapirgál a bokrok alatt, két éneklés szünetében.

A Normafa felé ballagok, egyre több az ember, tele a parkoló... a Nap még süt, de egyre fátyolosabban, kürtőskalács illata vegyül a nedves avaréval, a réteses előtt hosszú sor, számtalan ember kisgyerekkel, babakocsival, kutyákkal... sáros terepfutók és napfürdőző idősek, andalgó szerelmesek (Valentin-nap van!), egyszóval: nagy élet folyik itt.
Elsétálok az Erzsébet-kilátóhoz, egy kevésbé forgalmas ösvény mellett sárga folt ötlik a szemembe a fák között: egy több négyzetméternyi téltemető-szőnyeg! Örömmel nézegetem, fényképezem őket. Amott - meglepetés! - szélfű emelgeti a hullámos szélű tavalyi tölgyleveleket, megjelent az első virág a pettyegetett tüdőfű még megviselt, tavalyi tőlevélrózsájának közepén, és egy fa tövében megpillantom idei első ibolyámat is. Kicsi is, nyamvadt is, de mégiscsak ibolya, tavaszhírnök...
A madarak meg csak dalolnak, dalolnak.
A kilátónál egy egész kiránduló osztály nyüzsög, szelfizik. Nem is maradok itt sokáig, elindulok lefelé, a Szépjuhászné felé. No, itt a meredek ösvényen már senki sincs. Találok egy mutáns téltemető-virágot, szinte minden kirándulásomon akad egy-egy ilyen. A szokásos hat helyett hét "szirma", vagyis inkább módosult csészelevele van. Egy korhadó fa alatt élénk, míniumvörös színfolt nevet rám: mint egy nagy száj, egy csészegomba. Méghogy nincsenek színek a sáros, kopár, februári erdőben! Zavartalanul csodálhatom a hóvirágokat is. Többségük még bimbós, kis fehér rakéták repülnek az ég felé enyhén ívelt, zöld pályájukon, mások már kinyílva "csilingelnek". A belső pártákon fejjel lefelé álló, kicsiny zöld szívek. A sárban nem túl nagy öröm letérdelni-lehasalni fotózni, de megéri: a hóvirágokon harmatcseppek csillognak, íme a makulátlan, fehér tisztaság, ami a legkoszosabb sárból nő ki. Amíg filozofálok és a növényi szépséget csodálom, felettem a harsogó madárdallal, egyre jobban beborul az ég... épp elérem a buszt, amikor cseperegni kezd az eső.