Terep-járó: Csákvár, Gánt, Oroszlány: "hétkosboros" orchidea-túra a Vértesben

Hogyan is lehetne jobban kipihenni egy 12 órás munkanapot, mint egy szép hosszú, közel harminc kilométeres "virágvadász" sétával? A Múzeumok Majálisának színes, nyüzsgő közönsége, a színpad felől jövő hangosságok túlkiabálása, a sátrunk körüli általános hemzsegés egyszer majd mind-mind megszépülő emlék lesz, de most még testem-lelkem vágyja a csendet, szabadságot és egyedüllétet. Erre pedig a Vértes igencsak alkalmas hely. A kiválasztott 28 kilométeres útvonalon alig van szintkülönbség, az ember a homokos talajú, pihentető utakon ballagva akár alföldi erdőben is érezheti magát, ráadásul most van a kosbor-szezon, vagyis a természet izgalmas orchidea-fajokkal kecsegtet... Így aztán vasárnap már fél nyolckor a csákvári buszon ültem.

Fehér madársisak - Cephalanthera damasonium

Ígéretes a reggel. A busz tán ha félig van csak, a forgalom csekély, járgányunk falja a kilométereket, már kint is vagyunk az autópályán. A buszvezető felett rózsafüzér lengedezik egy plusz rózsakvarc angyalkával, a sofőr ujjain pedig halálfejes gyűrűk. Bámészkodok ki az ablakon, csodálatos az utat szegélyező "gyomflóra". Ültetni se lehetne szebbet. Piros pipacsok, lila zsályák, fehér margaréták és pipitérek, liláskék kígyószisz csokrai... hopp, mi ez? Utánakapom a fejem a tovatűnő látványnak, amindenit, albínó kígyószisz a kékek között... no hát ezt sem fogom lefotózni, pedig ritkaság.
Csákváron iszom egy jó erős kávét, aztán nekivágok a kilométereknek. Meleg van, a városszéli kertek felől frissen nyírt fű illata száll. A kilencórás harangszó már a városka szélén ér, az autóút szélén ballagok Gánt felé, amikor autó fékez mellettem, kérdik, hol a tanösvény? Csak rámutatok a parkolójára... (Én is mindig öt centire a céltól szoktam nekiállni kérdezősködni.) A parkolóban csillogó autók és egy népes cserkészcsapat.
A műúton egy lószállító megy el mellettem nagy dübörgéssel, az utánfutón kivillan egy vadgesztenye-színű hátsó, aztán balra lekanyarodok az úttestről a sárga jelzést követve. Tulajdonképpen most kezdődik a túra. Pillanatra megállva, kezemet egy fatörzsre téve köszöntöm az erdőt - elvégre vendég vagyok itt. Erős, nedves föld-illatok, zöld párák szállnak, itt-ott pocsolyák csillognak az erdei úton, kétfelől gyönyörű lila ökörfarkkórók állnak díszsorfalat. Élvezem a csendet, ami nem is csend, hiszen millióféle hangból tevődik össze és válik csodálatos összhangzattá.
Az első orchideáig nem kell sokat sétálni... a fák alatt, a nedves talajon csinos fehér madársisak kelleti magát. Egészen sárgás árnyalatú, szép példány, örömmel fényképezem. Nem sokkal távolabb a fák között egy fénysugár épp ráhull egy szép szál, halvány zöldesfehér kétlevelű sarkvirágra. Ez is orchideaféleség, édes illata van.
Utamon kis tisztások és erdők váltogatják egymást, gyönyörű ez a táj... egy kopárabb kis dombtetőn tucatnyi tarka kosbor kandikál ki a sárguló fűből, árvalányhajak ezüstjét simogatja a szél, legyezőfüvek rózsás gyöngyfüzére ringatózik, távolabb fehér mészkősziklák világítanak a kék ég alatt. Talán kárpótlásként a kígyószisz miatt, az elvirágzóban lévő tarka kosbor-csoport mellett megpillantok egy szál fehér ökörfarkkórót. Jobb kéz felé tekintek - egészen vörös a föld, egy kis felhagyott bányácska lehetett itt, megnézem, virít-e benne valami... egészen furcsa a vörösség a színes virágokkal.

Élénk kontrasztot ad a kivillanó bauxitos föld, a galagonyabokrok alatt pedig tarka kosborok bújnak meg

Cikkcakkol a sárga sáv jelzés, a mezőkön nem is mindig van mire felfesteni, így többször is elballagok a "málnásba"... egy galagonyabokron egészen sajátos turistajelzést találok: üres sörösdobozt tűztek egy gally végére, erre van felfestve a sárga sáv! Nem sokkal ezután sokáig nem találok jelzést, a dimbes-dombos, vadlesekkel tagolt tájon, belátva elkeveredésemet visszafordulok, hopp, megvan a Sárga! Örömmel ballagok rajta úgy száz métert, amikor ráismerek egy pusztai meténg-kolóniára... affene, hiszen erről jöttem! Megint hátra arc, kieséses alapon végül meglesz a továbbvezető út. Rejtélyes bimbós kosborokat találok, talán vitézvirág, de annak már nyílnia kéne... Régi, felhagyott bányagödrök következnek, meg egy magányos fickó földmérő-háromlábbal. Fehér murvás utakon ballagok - szinte izzik a por - végül kibukkanok a gánti műútnál. Kerékpárosok tarkaruhás serege suhan hangtalanul rajta, olyan, mint egy film. Most nem megyek be a Földtani parkba, sem a bányászati múzeumba, hiszen ezekre egy külön napot érdemes szánni, inkább a kék háromszög jelzést követem egy sor felhagyott külszíni fejtésen keresztül. Nem jár itt rajtam kívül senki, mégis lépéseket hallok... három méterre tőlem kiballag az erdőből egy testes suta. Vajon miért nevezik ezt a kecses mozgású jószágot sutának? Nézzük egymást, ő billegeti a füleit, én nem billegetek semmit, csak állok mozdulatlanul. Mikor jól kibámészkodta magát, a nagyfülű dáma hátat fordít és még csak nem is sietve elballag. És hol van ilyenkor a teleobjektív? Na hol? A hátizsák gondosan becipzározott zsebében.
Ki-kivillan a vörös bauxitföld a fák között, itt-ott nagyezerjófüvek rózsás fürtjei, aztán egyszer csak felbukkan egy derékig érő ibolyás gérbics. Hopp, a negyedik kosborom! Ezek a virágok kinyílt állapotukban engem mindig szárnyas delfinekre emlékeztetnek, bár pajkosabb asszociációim is támadhatnának, mert az ivaroszlopa... hát, az pont úgy fest, mint egy ivaroszlop!
Az ötödik orchidea sem várat magára sokáig. Bíboros kosbor! Ahogy számítottam is rá, a néhai bányaudvar "tele van" vele. Igaz, már jórészt elvirágoztak, de azért még találhatok fotózható példányt. A vörös háttérrel egészen furcsa, sivatagi a hangulat. Bizarr, barbár, ember-előtti színpompa. Vörös, zöld, kék, sárga. Vörös a bauxitföld, zöld a májusi lomb, kék az ég, sárgák a festő rekettye fürtjei.
A bányaterületet elhagyva - itt igazán nem lehet panasz a jelzettségre - gyönyörű ösvényeken járok. Térdmagasságú, selymes zöld fű fedi a dombokat, a fűből monumentális tarka kosborok kandikálnak ki, kanyarog az ösvény, ki-kipillanthat az ember az alacsony vértesi vonulatokra. A Gánt feletti dombon annyi gombos varjúköröm pompázik, amennyit még "egy rakáson" sohasem láttam, kéklik tőlük az a pár négyzetméter.

Gánt látképe

A csinos falucska olyan kicsi, hogy ahogy beérek, szinte azonnal ki is érek belőle. Innen az országos Kék jelzést követem, találkozom is néhány kiránduló családdal. Mostanra igazán meleg lett, délidő, meg is éheztem... A széles, poros, napsütötte út nyílegyenesen halad északnyugat felé, homoki mécsvirág, magyar szegfű kis rózsaszín foltjai szegélyezik. Lepke is akad bőven, azúrszín boglárkák, áttetsző, foltos szárnyú kis Apolló-lepkék pilinckéznek a napfényben. Amott egy csoport elkésett tavaszi hérics szinte lángol. Találok egy pihenőhelyet, masszív padokkal - nemrég építhették, a térképemen még nem szerepel. Jól esik levenni a hátizsákot, elővenni az uzsonnát, kicsit pihenni, nagyjából fele távot tehettem meg.
A kék sáv és a kék kereszt jelzést felcserélték a térképem nyomdába kerülése óta, de ez nem okoz gondot, igaz így az Antal-árok helyett a Juh-völgyet tekintem meg. Csodálatosan zeng a madárdal! A vastag, szürke bükkfatörzsek szinte börzsönyi hangulatot adnak a majdnem szurdokszerű völgynek, és ezt az érzést erősíti a jégtörés nyomainak látványa is. A Géza-pihenőnél kipillantok Nyugat felé... itt már biztosan jártam, megismerem, ez a hely tavalyelőtt egy teljesítménytúra ellenőrzőpontja volt. Körülnézek, bújnak-e a csormolyák, mint akkor... igen, itt vannak ők is. Visszasétálok a szekérútra, innen már nincsenek szűk ösvények, szinte egyáltalán nem kell a tájékozódással foglalkoznom, csak azért nézem meg néha a térképemet, hogy lássam, hol tartok... el kéne érni azt a vonatot... Persze egy különösen szép pettyes kosbor miatt megállok, körbefényképezem. Furcsa, hogy az alapvetően réti faj e példánya mit keres itt a fák alatt, mindenesetre jól érzi magát. Amott erdei gyöngykölesek kéklenek.
Viszonylag eseménytelen az utam a zöld sávval jelzett úton Oroszlány felé, szinte nyílegyenesen haladok észak felé, az erdő gyönyörű, a Nap fénypettyeket hint a lábam elé.

Szinte síkvidéki hangulatú az erdő

Hopp, mi ez itt keresztben az úton? Csak nem egy KÍGYÓ? Hőkölök vissza reflexből, aztán jobban megnézem, hát persze, ez csak egy ártalmatlan lábatlan gyík. Fényes teste akár egy elnyújtott higanycsepp. Annyira mozdulatlan... körbefényképezem a kuszmát, még portrét is készítek térdelve, pár centiről a makro-objektívvel, erre sem mozdul. Csak nem döglött? Megérintem a hátát, erre feleszmél és valami hihetetlenül hatékonytalan tekergéssel igyekszik az út széle felé, illetve, pontosabban, mindenféle irányba igyekszik egyszerre. Helybenkúszásból ötös, szinte kedvem lenne segíteni neki.
Az élménytől felvidulva trappolok az enyhén lejtő úton, a következő, ami miatt megállok, egy kardos madársisak-csoport. Íme, a hatodik orchidea! Szépek, mészfehérek, elegánsak.
Nézegetem a térképet... Szentgyörgyvár, Sárkánylik... összeillő fogalmak. Az erdészháznál piros sávra vált az útjelzés, egy darabon meglepően kiváló állapotú műúton haladhatok, aztán a jellegzetes vértesi hegylábi homoktalajba süppedve kocogok el a váratlanul nagy Dobai-tó mellett. Tényleg kocogok, praktikus az új hátizsákom has- és mellhevedere, nem tud csúszkálni a cucc a hátamon. Közben szemlélődök is. Megfogalmazom magamban, hogy a hét jobban hangzik, mint a hat, "kérek" még egy orchideafajt. Nem is kell sokat várnom, a fák alatt felbukkannak a madárfészek-kosborok. Ez a fura, színtelen orchideaféle nem ritka, mégis nehéz észrevenni a barnás háttérben. Megvan hát a hetedik!
Az utolsó pár kilométeren néhány mikroszkopikus víkendtelek, majd az oroszlányi ipari park a jellemző látvány, a szinte olvadt aszfalton kocogó mackónadrágos elvetemültekkel. Valakik bográcsozhatnak is, ínycsiklandozó gulyásleves-illat keveredik a füstszaggal.
Nem kellett volna annyira sietnem, a vonatig van még vagy negyven perc... Kocsmabódét nem kell sokáig keresgélni Oroszlányban, úgyhogy hamarosan poharamban gyöngyözik a Borsodi. Barna sörről, úgy látszik, errefelé még nem is hallottak, a magnóból lakodalmas zene szól, és az életvitelszerűen itt tartózkodó egyszerű népekkel is szót lehet érteni. A horgásztó szélén mocsári nőszirmok sárgállanak, sörösdobozt és nádtörmeléket ringatnak a hullámok, békakoncert harsogja túl a lakodalmas zenét.

Jó kis békés nap volt ez... memóriakártyám tele képekkel, fülem madárdallal, sósropivá izzadtam: az első "nyári" nap volt ez így, május végén.