Terep-járó: Káli 30 - túra a Káli-medencében

A Kőtenger Természetjáró Egyesület már 17. éve szervezi meg ezt a túrát, de én csak most szereztem róla tudomást, mégpedig a fészbúk egyik csoportjában, ahol jó szívvel ajánlották. Nem is véletlenül, hiszen gyönyörű tájakon át vezetnek a választható nehézségű útvonalak (15, 30, 60 kilométer), a pontoknak "lelke van" - hol házi pogácsa, hol hegedűszó, hol pincehideg fröccs, hol gitármuzsika fogadja a fáradt vándort. Nem beszélve a középkori kolostorromokról, a pazar panorámáról, a romantikus, fehérre meszelt présházakkal szegélyezett utcákról... engem persze a várható botanikai érdekességek is vonzottak. Úgyhogy "hirtelen felindulásból", irány a Káli-medence, azon belül a 30 kilométeres táv.

Kilátás a Tóti-hegyről

Hajnali négy, csörög a vekker. Igazából már pár perce ébren vagyok, odakint a mélységes pesti sötétség, a gangról - ki tudja, honnan odakerült - intenzív, párás kakukkfű-illat lebben be, akár hegyi sátrazáson is érezhetném magamat... a sötétben harsányan, visszhangozva énekel egy tébolyult feketerigó.
Nyirkos hűvösség jár az utcákon, dereng a hajnal, amikor megveszem a jegyem a lepukkant Déliben Ábrahámhegyig. A vonatút eseménytelen, de hangulatossá teszi a táj: párállanak a mezők, ködpamacsokat lehelnek az árokszélek, a villanyoszlopok derékig ezüstös ködfolyamban állnak. Aztán minden eltűnik, ahogy a vonat belerobog az ezüstös ködbe. Valószínűleg elalhattam, mert amikor ismét kinézek az ablakon, már kéken ragyog az ég, és itt vagyunk Székesfehérváron... Villámgyors átszállás, még én se tudom eltéveszteni, egyetlen ósdi "piroska" vonat áll a szomszédos vágányon. Ezzel zötyögök Ábrahámhegyig, minden balatoni településen - sőt, konkrétan úgy kétszáz méterenként - megállunk, bámulom az elölről elegáns villák korántsem elegáns hátsó udvarait, régmúlt idők csónakjainak temetőjét. Balaton, Balaton... Alszanak még a vendéglők, a megkopott Zimmer frei táblák, a kékezüst vizet sem hasítják fehér vitorlások, de érezni már: az ébredés közel van. Jót beszélgetek egy idős házaspárral - valaha ők is sokat túráztak, kirándultak, szavaikon érződik, mennyire szeretik ezt a tájat.
Ábrahámhegy megállónál gyakorlatilag csak ők maradnak a vagonban, mindenki más leszáll... mindenki más ugyanis a Káli-túrára jött! A start rögtön az állomáson van, elképesztő a nyüzsgés, biciklik, kutyák, gyerekek... Mégis egy perc múlva kezemben az itiner, indulok is. Kabátomat a hátizsákba gyűröm, zsebeimet telerakom makro-lencsével és uv-szűrővel, hiszen ez a 30 kilométer számomra nem annyira teljesítmény-, mint inkább fotós túra.

Az elmaradhatatlan "túrázók hátulról" kép az indulásnál, Ábrahámhegyen

Lassan emelkedik az út, tájékozódni igazán könnyű, meglepetésszerű gyorsasággal megérkezem a salföldi kolostorromhoz. Pálos kolostor volt ez is, mint megannyi kis középkori társa hazánk szebbnél szebb, elvarázsolt hangulatú tájain... Most a hajdani remete-szerzetesek elmélkedő csendje helyett vidám kiránduló családok nyüzsgése kelt valóságos majális-hangulatot, a szentélyből klasszikus hegedűmuzsika hangjegyei lebbennek fel. Körbenézek én is, elmajszolom az ellenőrzőponton kapott igazán minőségi túrórudit - a külföldiek nem tudják, mi a jó - aztán indulok is tovább, felfelé az ösvényen. A 15 kilométeres táv indulói már más úton járnak, hirtelen egyedül találom magamat az erdőben, furcsa érzés az iménti nyüzsgés után, kakukkszó hull puhán a még félig csupasz fák ágai közé, szinte fennakad rajta, mint a pókháló. Szép rózsaszín enyves szegfűk színezik az erdő alját, amúgy nem sok eső eshetett errefelé... bókolnak a salamonpecsétek - több faj is előfordul - békésen szemlélődök, békésen ballagok... Csak néha hagy le egy-egy túrázó csapat, olykor pedig én hagyok le másokat. A szőlőknél kibukkanva egy túrázóval elegyedek szóba - vasutas amúgy, érdekes világ lehet az is, éjszaka még szolgálatban volt, és meglehetősen sokat tud a szőlészetről, mint errefelé ez várható is. Megmutatja a fagy csípéseit a szőlő friss hajtásain... milyen szívszorító lehet látni egy gazdának, hogy oda a termés! Ha valaki azt mondaná, hogy van 2016-os évjárató soproni kékfrankosa, azt nem fogjuk elhinni... hiszen még itt is jól láthatóak a károk.
A szőlők után ismét erdő, egyre szebb a táj, belépünk a fokozottan védett Tóti-hegy zónájába, nézem is nagyon, mi "terem" itt a számomra az út szélén... És nem is figyelek hiába, hamarosan szép csoport kardos madársisakra leszek figyelmes, ez egy orchideaféleség. A virágzó egyedek mellett jelentős újulat is van fiatal növényekből, valóságos orchidea-óvoda.

Az ösvény egyre meredekebb... és szembe is van forgalom, a hegytetőről már visszafelé tartó vándorokkal kerülgetjük egymást. Nem a legpraktikusabb dolog, de legalább ezúttal szemből is láthatom a mezőnyt, többnyire úgyis a hátsó felüket csodálhatom, ahogy elhúznak mellettem... Ragyog a Nap, szinte négykézláb kapaszkodok felfelé a sziklák és gyökerek között, aztán egyszercsak kibukkanok a fák közül... micsoda panoráma!!! A Tóti-hegy tetejéről igazi körpanoráma tárul fel, vulkánok liláskék csúcsai csipkézik a láthatárt, amott ezüstös-fehéren csillog a Balaton... Meseszép. Itt van a második ellenőrzőpont, ismét hegedűszóval...
Tüneményes vizslakölyköt dédelgetek - ez az első hosszabb szabadtéri sétája, ki is nyúlt, szinte zselés halmazállapotú a kis jószág, bársonyos orrát csak akkor kapja fel, amikor csokipapír zörren valahol... Aztán újra felpattan és menne tovább. Megyek én is, bár nehéz itthagyni ezt a helyet...

Lefelé rosszabb a meredek, ágakba-gyökerekbe kapaszkodok. Aztán újra szelídebb a lejtés, elhaladok az iménti madársisak-csoport mellett, aztán egy sráccal beszélgetek, mégpedig a hazai szöcskefajokról, a fokozottan védett magyar tarsza megtalálási adatairól... Mennyiféle indíttatással jönnek az emberek túrázni! Van, akinek sport és teljesítmény - időmérős órák, izmos lábak - van, akinek kirándulás a gyerekekkel, van, akinek a kutyával közös sétaprogram, van, akinek rovarmegfigyelés, és persze van, akinek botanika és természetfotózás. És ez mind elfér egymás mellett.
Salföldre visszaérve bőségesen megrakott asztal fogad a harmadik ellenőrzőpontnál. Kétféle házi pogácsa, legalább ötféle ínyenc szörp választható a majorság bejárata mellett. Aztán ismét egyedül ballagok Kékkút felé a fehér murvával leszórt, széles úton, vakít a fehérsége. Balra hosszan húzódik a majorság kerítése, mögötte a testes szarvasmarhákkal. Úgy látom, bivaly és szürkemarha is akad közöttük.
Kékkút nagyon hangulatos falu, utcáját régi, fehérre meszelt házak szegélyezik, nádfedeles is van közöttük. Aztán a jelzés elirányít a "Checkpoint Charlie", vagyis Kari bácsi szőleje felé. Most már igazán meleg van - jól esik a hűs fröccs, amiért kicsit sorban is kell állni. Mellé többféle, választható zsíroskenyér dukál, valamint hangulatos gitármuzsika. Nehéz innen tovább állni...
Egészen varázslatos domboldalon ballagok lefelé, körben a tanúhegyek sziluettje, felettem a kék ég, egy-két gusztusos bárányfelhővel. Rövid szakasz jön a műút szélén, épp csak a Theodora-forrásig. A palackozó ugyan nem látogatható, de bárki ihat a forráskútból, kisebb nyüzsgés alakult ki itt is.
Az út innentől szalagozott, hosszan ballagok egy faragott madárfejes oszlopokkal szegélyezett tanösvényen, végig a névtelen patak mentén, megint csak egyedül, igazi, ragyogóan napfényes magányban. De voltaképp mégse vagyok magányos: számtalan élőlény zizeg, ciripel, énekel, brekeg körülöttem. Léptem nyomán napozó kecskebékák vetik magukat a vízbe, lábtempójuk nyomán gomolyogni kezd az iszap. Egy zsebkendőnyi nádasban madárfészek lehet. Hosszan hallgatom őket, elképzelni sem tudom, miféle madarak lehetnek, látni nem lehet semmit. A kicsik éles, követelőző sípolásába néha a szülőmadár hurutos tülkölése vegyül, érezhetően rendreutasító felhangokkal.
Errefelé orchideafajoknak is kell lennie... majd' kinézem a szememet, de a vakítóan lila pacsirtafüveken túl alig látok valami érdekeset itt a nádas peremén. Aztán egy lágy hajlású domboldalon végre megpillantom az agárkosborokat. Ó, de mennyire picikék! Ha van természetes bonsai, hát ezek azok! A száraz március, fagyos április megszedte a maga vámját... mégis örülök, a juszt is élni akarás példái ezek az ametiszt-lila kis szépségek.

A Kornyi-tóban sincs sok víz, először el sem hiszem, hogy ez volna a térképen jelölt tó. Az út dombtetőre kanyarodik, rajta furcsa, modern szobrokkal és egy sereg tarka ruhás kerékpárossal. Ismét egy rövid aszfaltutas ballagás, majd megint préri jön, a galagonyabokrokra biggyesztett iránymutató szalagokat vidáman lengeti a szellő. Távolabb feldereng a Hegyestű furcsa sziluettje... ó, több mint húsz éve van annak, hogy ott aludtam egy szál hálózsákban, és felettem úgy ragyogtak a nyári égbolt csillagai, hogy úgy érezhettem: ha kinyújtom a kezemet, marokra szedhetem őket...
Örülök, amikor egy kanyar után végre felbukkan a Sóstókáli-templomrom, ódon boltívek támasztják az Időt... hát ez se mostanában épülhetett. A romok árnyékában tucatnyian pihennek, kivéve egy ezüstösen csillogó weimari vizslát, mert az persze most sem pihen... Itt magamnak kell pecsételni, megy ez, nem hiába vagyok én postás...
A kövek között nagy, gyöngyhímzett hátú, kék torkú zöld gyíkok vívják a párkeresés örök csatáját, mit sem törődve velünk. Ilyen közelről még sose fényképeztem gyíkot: szinte az "arcába tolom" az objektívet, de jutalmam mindössze néhány gőgös pillantás a kő tetején pózoló lovag kigyöngyözött szemhéjai alól.
Egy lovarda-majorság mellett bukkanok ki a kékkel jelzett műútra, nyilván az osztrák vendégek miatt minden németül van kiírva, Bauernhof, stb. Furcsa érzés - ez inkább mediterrán vidék, és a szertehagyott, rozsdásodó mezőgazdasági gépalkatrészek is egyértelművé teszik: ez bizony nem Ausztria. Viszont tüneményes kiscsikókat és kisborjakat csodálok meg a kerítésen keresztül, és a lovak is igen szépek.

Jóízű beszélgetéssel hamar fogynak a kilométerek a lábam alatt a műúton, aztán a kővágóörsi kőtenger mellett elhaladva ismét ösvény jön, végre árnyas erdővel... Két banán után szinte érzem, hogy feltöltődtem, nem gond az emelkedő. A cél előtti utolsó ellenőrzőpont a Millenniumi kilátó, ahol meglepetésemre nincs pecsét, mert lepottyant és a fű közt elveszett a nyomókája, így ujjlenyomattal és aláírással hitelesítik a rubrikát. Amíg fent bámészkodok, megtalálják a hiányzó pecsét-alkatrészt, van, aki az ujjlenyomat mellé kér még ilyet is.
Párába vész a balatoni távlat, alig fodrozódik a víz, távolabb a Badacsony tömbje zárja le a horizontot, mögöttem a megtett út...

Innen már végig lefelé vezet az út, egyenesen a célt jelentő, alaposan kijelzett révfülöpi vendégházig, ahol megkapom a zárópecsétet, az oklevelet és a búbosbankás kitűzőt, valamint szembesülök a ténnyel, hogy lekéstem a gyorsvonatot Pestre. Sebaj! Így legalább belefér egy sörözés újonnan szerzett túra-barátaimmal a révfülöpi "vendéglátóipari létesítményben".

Hejj, bárcsak közelebb lenne ez a Káli-medence... viszonylag kis távolságokra mennyi élményt, látványt, ízt és illatot adott!
Kincses szelence, Káli-medence...

Köszönöm a szervezőknek!