Terep-járó: Évszakok ölelésében: Dél-Börzsönyi Kilátások, 30 km.

Börzsöny. Történelmi táj. Kihunyt vulkánok, felhőkoszorúzta hegyek, a Duna kéklő íve, műemlék épületeket rejtő települések. És, természetesen, botanikai érdekességek is bőségesen akadnak errefelé. A Börzsönyi Természetbarát és Hegymászó Egyesület által szervezett tavaszi Dél-Börzsönyi Kilátások túra öttől ötven kilométerig választható távjai ezen a mesebeli vidéken vezetnek keresztül.

Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens

Vágányzári menetrend. Ezzel a fogalommal bővült tudástáram ezen a reggelen. A Nyugati pályaudvar nagy kapui zárva, a vonatok Kőbányáról indulnak... metróval hamar ott lennék, de metró sincs, helyette pótlóbusz... Ez a Budapest, ez egy izgalmas hely, állandó logisztikai fordulatokkal. A KöKi a kárhozat egyik bugyra, ez egészen biztos. A várótermi és jegypénztár résznek szemmel láthatóan (sőt, akár ránézés nélkül is megállapíthatóan) van néhány olyan állandó lakosa, akiket csak a szaguk tart össze. Huhh, mégiscsak neten kellett volna megvennem azt a jegyet... Felszabadító végre a peronon, friss levegőn várni a vonatot! Szürkeség, semmibe vesző vágányok, ameddig a szem ellát. Megnézem a mobilomon a prédikálószéki webkamera képét: kék az ég, napsütés... bizonyára így lesz ez a Duna másik partján is! De azt is látom, hogy hó van... nem volt rossz ötlet, hogy a bélelt, magas szárú North Face bakancsomban jöttem!

"Sárga virágát bontja a som." Húsos som - Cornus mas

Száguld velem az öreg masina, sok kiránduló van rajta. Botok, kamáslik, hátizsákok mindenfelé. Lassan elfogynak - ki Vácott, ki Kismaroson száll le, én Zebegényben, többekkel együtt. Nyolc perc múlva már az itinerrel a kezemben nyomom meg a stopper gombját a karomon. Egy korty pálinka a sorjázó apró műanyagpohárkák egyikéből, indulás!

Ibolya - Viola sp.

Hagyom, hogy a sokaság megelőzzön. Néhány apró keltike próbálkozik a tavasszal, a lombtalan fák között ferdén nyilaz be a reggeli napfény. A Trianon-emlékműre egy pillantást vetek, a fából ácsolt kilátó szerkezete már kezd érni, mattulni. Odalent Zebegény háztetői és a fátyolosan csillogó Duna, nem takarja még lomb a látványt. A som kövér, duplán záródó bimbói lassan felfeslenek és kibomlik belőlük egy-egy parányi, sárga virágcsokor... Madárdal harsog, a láthatatlan énekesektől szinte remeg az erdő. Elcsípek egy épp nyíló erdei galambvirág-tövet... máskor ilyenkor már az egész völgy fehérlik csokornyi, vékony száron reszkető virágaitól. A mélyút peremén pettyegetett és bársonyos tüdőfüvek óvatoskodnak, virágaik kékes-rózsaszínek, mint egy hajnali költői látomás.
Az első ellenőrzőpont után nem sokkal megint lefelé fordul az erdei út, kacskaringózik az Ernő-forrás körül. Visszatérek a Duna mellé, Zebegény szélét súrolva, a sínek mentén visz az út.

Út az Ernő-forráshoz

Azután, persze, ismét felfelé, egyre meredekebben. Itt-ott kivillan a fák között a panoráma, a keskeny ösvényen félreállva elengedem a futókat. Kora tavaszi napfény simogatja a tavalyról itt maradt rőtvörös lombokat, okker fűszálakat. Nini, egy akkora tavaszi hérics, mint egy kistányér! Az élénk sárga virág, mintha csak őrizné az ösvényt. Nem is látok többet, láthatatlanok, bimbósak még. Smaragd mohapárnák villódzanak a vöröses avar tengerében.
Az ösvény egyre meredekebb, és felbukkan a hó is. Ahogy felnézek, felettem összefüggő a fehérség a fák között. Megérkeztem a télbe.
És csúszik is, bizony. A lefagyott jeget, havat már fényesre taposták az előttem járók, a sár pedig meglepetésszerű kelepcéket rejteget. Látványosat esek, szerencsére fenékre és nem túl magasból, nem is látta senki, visszamászok az ösvényre, összedörzsölöm saras tenyereimet... Feljebb a szervezők köteleket is kifeszítettek, hálás vagyok érte. Később jut csak eszembe, hogy a kötél elkélt volna a Bibervártól lefelé is, ahonnan bizony "négykerék-meghajtással" jöttem le: más szóval, nadrágfékkel.

Egyszercsak fent vagyok a gerincen, bár az ösvény itt már gyakorlatilag járhatatlan, szerencsére a havas hegyoldalon, ágakba-gyökerekbe kapaszkodva azért fel lehet jutni. Kilihegem magam - szél fúj, és szinte meleg - a hópaplanból pirosló hunyorok dugják ki bókoló fejüket. Ismerős vidék ez, a hó itt a délies részeken elillant már, lentről vonatzakatolást hoz a friss szellő. Ünnepi érzésekkel szedem a lábam a harmadik ellenőrzőpont, a Julianus-barát torony felé.
Persze csak addig, míg meg nem pillantom a hunyorokat. Százával bökik át a havat, amott a rét túlsó oldalán pedig már nincs is hó... számtalan lehetőség, különböző megvilágításban, különböző hátterekkel... más is észrevette: idősebb úr, az enyémnél sokkal komolyabb felszereléssel, gyakorlatilag egyenként fényképezi le mindet. Nekem sajnos erre ennyi időm nincs, talán egy tucatnyi kattintás, a kihajtogatható monitor jó szolgálatot tesz, nem kell a hóba térdelnem-hasalnom...

Odvas keltike - Corydalis cava

Ledobom a hátizsákot egy padra, iszom pár korty szörpöt, aztán fel a Julianus barát-toronyba! Párás ugyan a panoráma, de azért ilyenkor is szép, kiránduló család vert itt tanyát számtalan, zajos kisgyerekkel. Felettem holló kering hangtalanul. Tudom, hogy most meredek és csúszós rész jön, és sejtésem be is igazolódik. Ismét hó és sár pikánsan csúszós egyvelege fogad a hegyoldalon. Aztán lankássá szelídül, havat többet nem látok, az avart nyúlánk hunyorok emelgetik a fák között. Egészen más színvilágot mutatnak, ha átsütő fényben veszem őket szemügyre! Kellemes út lenne ez itt a Remetekereszt-bérc oldalában, csak ne lenne az úton ekkora sár, a fák között meg vaddisznótúrás-süllyesztők...

Erdei galambvirág - Isopyrum thalictroides

A Köves-mezőn van a következő ellenőrzőpont, a Monarchia rétesház ajándék rétesével. Háromféléből is lehet választani, egy meggyesért benyúlok az autó nyitott csomagterébe, aztán a napsütötte tisztáson ballagva, míg az erdőszélre érek, elmajszolom...
Mindig elfelejtem, hogy a Gubacsi-hálás milyen meredek kapaszkodó. A rövidebb táv indulói már a réteses pontnál lekanyarodtak, vissza Zebegény felé, hosszasan ballagok magányosan, elgondolkodva a világ dolgain. Bal kéz felé, egy kis tóban már ott díszeleg néhány áttetsző kupac petecsomó: idén is lesznek barna varangyok... Aztán meseszép panoráma villan elém, a szemközti Visegrádról dobszót hoz át a Duna. Ettől a résztől tartottam, hogy nagyon fog csúszni, de nem: az érdes andezitagglomerátum-sziklákon meglepően jó a bakancsom fogása. Két terepfutó szökell el mellettem - egy piros, egy kék -, de még őket is megállítja a látvány.

Ujjas keltike - Corydalis solida

A parkoló után eltévedek. A zöld háromszög jelzés valahol eltűnt, lelkesen követem a szalagozást, mígnem kikötök a piros sáv jelzésen, ahol semmi keresnivalóm nincs az itiner szerint... Ma egy másik teljesítménytúra is zajlik a Börzsönyben, az útvonalak itt-ott metszik egymást, és még a szalag is hasonlóan piros-fehér... Ehh, visszaballagok az utolsó zöld háromszög jelzésig vagy fél kilométert, és épp jókor jövök egy tépelődő többfős társaságnak, akik hozzám hasonlóan pont itt készülnek elkeveredni. Egy haszna volt a kitérőnek: egy ritka szép pirosló hunyor-csoportot láttam egy kidőlt fatörzs körül.
A szintidőt nagyjából itt engedem el. Lesz, ahogy lesz, rohanni - sáros bakancsban - nincs nagy kedvem. A Nap néha felhők mögé bújik, néha a kék égről sziporkázik. Ismét a tavaszban járok, többé-kevésbé elhagyatott víkendházak között, sok kapun kint az Eladó! tábla.

Bársonyos tüdőfű - Pulmonaria mollis

Innentől egy öt fiatalból álló társasággal előzgetjük egymást. Néha megmagyarázhatatlan módon kerülnek mögém vagy elém. A következő ellenőrzőpontnál előveszek a hátizsákból egy monumentális piros almát, és míg kapaszkodok fel a Só-hegyen, elrágcsálom. Ismét ragyog a Nap felettem. Azért örülök, amikor a monoton emelkedő végre szintbe vált. Más tavaszokon itt valóságos ibolya-szőnyeg szokott lenni, most még kopár az erdő alja... amolyan robbanás előtti állapot. Az út hol sáros, hol még sárosabb, és a lábam is kezd fájni: vízhólyag készülődik, bizony... Nem túl izgalmas rész, várom már a következő ellenőrzőpontot a Rózsa-kunyhónál. Itt lesz szörp meg zsíroskenyér... Megsokasodik a nép körülöttem, a Fekete István által is említett vadászkunyhó körül élénk élet zajlik. Lepiszkálok egy rovart a zsíroskenyeremről - színtiszta protein ide vagy oda - kicsit zsíros szárnyakkal elrepül. Szép szál, vaskos serclit kapok, ki is tart a zöld sáv-piros kereszt elágazásig.

Szeretem ezt a részt, máskor ezt a szakaszt végig szoktam futni Bibervárig. Most, a bakancsban nincs ehhez különösebb kedvem, inkább ballagok békésen és élvezem a látványt. Megcsillan a horgásztó, partján két pocakos fickó görbed a bot fölé mozdulatlanul. Valaha itt középkori vár volt, meg pálos kolostor, meg a vár alatt egy falu. Ezt ma már csak a fantázia vetítheti elém, a régészek találtak pár apróságot, főleg a hajdani kolostor kútjában, az évszázados iszapban konzerválódva. A meredek oldalú hegyecskén ült a vár, alatta a tóval, egészen mesebeli látvány lehetett a török idők előtt. Most a hegytetőn egy nejlonzacskó fogad, benne matricákkal, ezt ki-ki az ellenőrzőfüzetébe ragaszthatja. Látom, hogy még egész sok matrica van, vagy bőven készültek a szervezők, vagy én nem vagyok annyira a mezőny végén, mint gondoltam.

Bársonyos tüdőfű - Pulmonaria mollis

A várból lefelé gyilkos a lejtő. Még szerencse, hogy a sár a tapadós fajtából való, de így se könnyű lecsúszkálni rajta. Lent a patakban megmosom a kezemet és lerázom a bakancsomról a kilós sárkoloncokat. Ilyen szintkülönbség nem lesz több - szelíd emelkedő fel a Békás-rétre, ragyog a Nap, egy szál villanypásztor mögött pacikák kíváncsiskodnak. Megsimogatom az egyikük bársonyos orrát, még jön is utánam. Aztán a kék sáv jelzés ritkás erdőbe visz, itt végre jól tudok haladni, nincs sár. A Malom-pataknál szépül meg a bükkös. Ősállat-szerű, vastag törzsek, szinte érezni, ahogy a vékony, szürke, érdes kéreg alatt vibrál az életerő.

Igazi mesebeli lényekkel is találkozni az erdőben...

Két idősebb hölggyel találkozom, több nagyméretű, és egész komolynak látszó fényképezőgéppel vannak felszerelkezve. Ők is hunyorokra "vadásznak".
Az utolsó ellenőrzőpont a törökmezői turistaháznál van. Itt is zajlik az élet, autók parkolnak a kalandpark mellett - zavaros érzéseim vannak az autós kirándulókkal és az ilyen erdei kalandparkokkal kapcsolatban - viszont jól esik a jó szívvel kínált almaszelet.
A "civilizációt" magam mögött hagyva végleg lefelé kanyarodik az út az utolsó öt kilométerre. A délutáni, megszelídült napfény bearanyozza a zizegős, sárgult levelek széleit, az este párái már készülődnek a völgyfalak között, ahová a Nap már nem süt be. Néhány túratárs már az ötven kilométeres táv "célegyenesében" van, minden elismerésem az övéké.

Délies fekvésű lejtő Zebegény felett

Zebegény, végre, némi aszfalt és érdekes beszélgetés is jut, az utolsó részen nem vagyok egyedül. Az iskolánál megkapom a zárópecsétet, aztán egy másik asztalnál a nevemre kinyomtatott emléklapot. Kínálnak a szokásos főtt tésztával is, de látom, hogy huszonöt perc múlva jön a vonatom... még szelfizek egyet a végén, aztán a narancsos fényű naplementében kiballagok a peronra.
Szép nap volt!