Normafa 20: vizslák, csuszkák, cinegék

A Rákoskerti Lemaradás Egyesület emblémájában egy hegymászó csiga látható. Ebben azonnal magamra ismertem már akkor is, amikor először megláttam. Csak semmi rohanás...

Nem kell sietni. Reggel 7 és 10 óra között bármikor lehet rajtolni, nem kapkodom hát el a felkelést. Szép nyugisan felbuszozok a Szépjuhászné megállóig, egyre több a hó odakint, fehér takaró fedi a budai villák tetejét. Fátyolos az idő, de érezni, hogy ki fog tisztulni. Van valami ünnepi a hangulatban.
A rajthelyen, a Gyermekvasút állomásának tövében nincs tömeg. Gyorsan kitöltöm a nevezési lapot, megkapom az itinert, és már indulok is. Szállingóznak a népek, mások se sietnek... én kicsit fázni kezdek, ezért szaporázom a lépteimet, és a kezdeti emelkedőn szépen ki is melegedek. Máskor ilyenkor már tavasz van, bújnak a keltikék... most mindenen puha, vastag, elomló hótakaró. Mégis, "köszöntöm" a hó alatt bujkáló bíboros kosbor-tőlevélrózsákat, ott kell azoknak lenniük most is... De idén fehér a táj, porzik a hó a lábam alatt. Olyan, mint a porcukor, igazi "játszós hó".

Szelíden kanyarog az út a behavazott fák között. Valaki feldobott egy pár, madzaggal összekötött cinkegolyót egy ágra, elszánt kis csuszka kapaszkodik rajta, oda se hederít a fényképezési kísérleteimre.
Egy helyen vidám nyugdíjas kirándulók csoportja okoz kisebb forgalmi dugót. Sikerül apránként, egyesével megelőznöm őket a keskeny ösvényen, bár néha térdig szakadok a hóba. Néha már felsejlik az árnyékom a havon - tisztul ki az ég felettem.

Egy rövid emelkedő, és máris itt az első ellenőrzőpont, a Csacsi-rét! A tíz kilométeres táv itt válik le, innentől sokkal kevesebb emberrel találkozom. Pecsét, kapunk friss, finom nápolyit. Ismerőssel is találkozom a futós csoportból, meg a teljesítménytúrás csoportból is akad, akivel eddig csak a közösségi oldalon láttuk egymás bejegyzéseit... most végre élőben is találkozunk. Egy csuszka alig pár méterről méregeti fényes fekete szemeivel a nápolyis dobozt. Drótszőrű vizsla ugrabugrál az eldobott bot után, feltúrja a havat, csillogó hó-szakálla nő, szájában a bottal környékezi a kirándulókat: ki dobná el neki?

Aztán hosszan magamban ballagok, a Nap ki-kisüt, becsíkozza a havat, és megpillantom életem első ökörszemét is. Milyen pici, ahogy felcsapott kis kurta farkával ugrál a fagyos ágak közt! A parányi, barnásrőt madarat nem sikerül lefényképeznem, ahogy a távolban keringő, lágyan korrogó hollókat sem. A fakopáncs pedig szinte csúfolódik velem: hallom a dobolását, de megpillantani csak egy-egy pillanatra sikerül...
Egy kutyasétáltató bácsi jön szembe, hihetetlen hosszú orrú agárféle jön vele, könyékhajlatig dugja orrát a kabátujjamba, szuszog. Megvakargatom a nyakát, gyakorlatilag le se kell hajolnom hozzá, akkora. Társa féltékenyen dörgölőzik, hogy őt se hagyjam ki.

Valósággal harsog a madárdal, átszövi az erdőt, visszhangzik a fák között. Igazi tavaszi hangok, habár a táj még igencsak télies. A következő ellenőrzőpont, valamivel túl a hetedik kilométeren, a Piktortégla-üregeknél van. A pecsételő srác sátrat vert a hóban, és hálózsákban heverészve pecsétel és kínálgatja a szőlőcukrot.
Megint találkozom a fiatal párral, akikkel párszor már előzgettük egymást, és megbeszéljük: ha nyitva lesz a Frank-hegyi turistaház, bemegyünk és iszunk valamit. Így is lesz, finom a sör és a forralt bor...

Közben odakint ultramarinkékké vált az ég, fenséges téli pompa! Leszaladok a meredeken, át a városszéli utcákon - a végtelen hosszú és meredek Adorján utcára emlékszem még tavalyról, a tetején megeszem a müzliszeletemet, jutalomképpen.
A harmadik ellenőrzőpont az Úti Madonna kápolna. Nemrég jártam itt, a NoSza túrán, most sokkal jobb az erőnlétem, mint akkor. Szeretem ezt a helyet. A Nap is süt, ereje is lett, szinte cirógatja az ember arcát. Pár szót váltok a pontőr sráccal - reggel komoly munkájába telt leverni a jeget a kápolna lépcsőjéről, most meg már minden olvad, csörgedezik. A fákon hatalmas hólabdák imbolyognak.

Ahogy felérek a Széchenyi-hegyre, zúzmarába burkolózik minden ág. Meseszép! A mélykék ég, a szikrázó hó, a gyémántsziporka zúzmara elmondhatatlanul gyönyörű. Ámulva lépkedek a ropogós, porcukorszerű hóban, cseppet sem zavar, hogy bakancsom régesrég átázott már. A Gyermekvasút végállomásánál kedves szóval és igazi "napközis" teával kínálnak, nagyon szeretem, a pecsételő pont kicsit odébb van, a normafai Síháznál. Ismeretlen barna madarak reppennek fel előttem, ahogy szedem a lábam arrafelé, és megsokasodnak az autók is... Te jó ég, mennyi nép... Szánkók, sílécek, hóemberek, gyerekek... mintha Budapest minden lakosa itt nyüzsögne a "világ tetején".

Itt is akad ismerős, ezúttal a békamentők közül, síléceken jön-megy a sokaság, gyerekek húzatják magukat mindenféle alkalmatosságokon. A Síház oldalára odasüt a Nap, megkapom a pecsétet, pár szót váltunk arról, hogy milyen sok lett a teljesítmény- és egyéb szervezett túra mostanában, és hogy ez jó-e vagy sem. Almával kínálnak, nem is akármilyennel: a pici, kemény, piros almák fényesre vannak polírozva a tálcán. A pontot jelző élénk színű bóját friss szellő lengeti, a lángosos bódé előtt kígyózó sor, kürtős kalács illata száll. Nekivágok az Erzsébet-kilátó felé vezető útnak, de vissza kell térnem az aszfaltra, mert a turistaösvény most síútként üzemel.

A következő ellenőrzőpont a kilátó tövében van. Idesüt a Nap, cinege-sereg nyüzsög a madáretetők körül. Most látom, hogy lemerülőben van a fényképezőgépem akkumulátora, alábecsültem a hideg energia-emésztő erejét. Az utolsó kockákat a havas tájra "lövöm" el. Innentől lefelé tart az út, óvatosan lépkedek, bár a hó szerencsére nem nagyon csúszós, csak ahol jegessé taposták. A hó olvadásformái mesekertté változtatják a hegyoldalt. Ismét párafelhő mögé bújik a Nap szemérmesen, hirtelen "délutánivá" változnak a fények, miközben útbaigazítok egy ötletszerűen ide vetődött kiránduló lányt. Beszélgetünk, ez a találkozás is jó. Lefelé kezd latyakossá válni a hó, olvadozik, csorog az aszfalt két oldalán, ahogy leérek Szépjuhásznéhoz... Át az úttesten - egy teherautós udvariasan megáll, amikor látja, hogy felbukkanok az út szélén, mosolyogva megköszönöm, egy picit dudál ő is - még ez a találkozás is szép, emberi.
Itt a cél! Megkapom az oklevelet, a kitűzőt, van zsíros és lekváros és májkrémes kenyér... igazi bőség...
De szép nap volt!