Terep-járó: Sóút II. - Mendei Pünkösd túra

Van annak egy különös varázsa, hogy az ember olyan vidéken túrázik, ami nem szerepel az ismert, népszerű célpontok között. A Tápióság a maga végtelen szántóföldjeivel első látásra "eseménytelen" vidék. Itt nincsenek merész sziklaormok, középkori várak, vendégváró borpince-sorok, csónakázótavak. Itt szelíd ívekben kanyargó homokföld utak vannak, traktorok, akácosok és gabonamezők. A táj nem adja olyan könnyen a szépségét, mint mondjuk a Dunakanyar vagy a Balaton-felvidék. De rejtett kincsekben igenis gazdag táj ez is, és a maga módján különlegesen hangulatos. Szerencse, hogy vannak emberek, akik igazán szeretik ezt a vidéket, és örömmel megmutatják, például teljesítménytúrák formájában, miért is lehet szeretni. Ilyenek a Tápiószelei Természetbarát Kör "Sóút" túrái.

A történelmi Sóút nem tökéletesen nyílegyenes

Ha visszagondolok erre a 35 kilométerre, leginkább az egyedi pünkösdi dísszel ékes mendei evangélikus templom, a közeledő zivatar panorámája és az illatok idéződnek fel. A nedves homok, a száradó széna, a bodza, a benzingőz, a lecsó, a rókatanya és a lonc intenzív szagai és illatai.

Maglódot elhagyva homokos dűlőutakon haladunk

Már megint rémesen korán kell ébrednem, ráadásul tegnap is későn kerültem haza. A vonaton egy kókadozó biztonsági őrrel beszélgetek, aki éjszakai műszakjából épp hazafelé tart. A maglódi vasútállomáson van a rajt, féltucatnyi ember gyülekezik, megkapom a 4-es rajtszámot. Befizetem a manapság átlagosnak tekinthetőhöz képest csekély nevezési díjat. Csapatostul lódulunk neki a távnak, eleinte a sínek mentén, aztán kiérve a településről a dűlőútra lassan szétszakadozik a mezőny. Hagyom is, hadd menjenek, felveszem a magam jellegzetes, bandukoló tempóját. A szántóföld szélén színes "gyomflóra" - ej, de szépek! Piros pipacs, kék szarkaláb, még kékebb búzavirág, rózsaszín konkoly. Utóbbi kettő mára védett növény lett, annyira megritkult a gyomirtózás miatt... felbukkanásuk a vegyszerezés csökkenését jelzi. A gabonaföld vége elvész a párában, a felhők közül ferdén sugarazik a Nap. Varjak repülnek nagy zajjal a fény felé.

Titkosügynök a mezőn

Az első ellenőrzőpont egy távvezeték oszlopa, kéne jegyezni az oszlopon látható számot, természetesen túlszaladok rajta, mert a távolban fel-le szálló gépeket figyelem. "Közel" van a ferihegyi reptér! A többi túrázó, messze előttem szedi a lábát, kontúrjuk imbolyogni kezd a reggeli párában. Ahogy száll fel a harmat, egy-két méter magasságig kékes vízpára lebeg a szántók felett. Szép vidék! Ez már a történelmi Sóút, régi kereskedelmi útvonal. Valaha, tán már az ókortól kezdve, erre szállították az erdélyi és máramarosi bányákban kifejtett kősót. Amíg a Tisza "jó felé" kanyargott, tutajjal, Szolnoktól pedig szekerekre pakolva Pest felé és tovább. A vasút kiépítésével a hajdani forgalmas Sóút dűlőutak szövevényévé sorvadt, a hajdan forgalmas csárdák és vendégfogadók is eltünedeztek. Mégis van valami történelmi hangulata.

Túratársak két gabonatábla között

Ezen gondolkodom, amikor megérkezem az útleírásban szereplő római kori hídhoz. Aprócska híd ez, és bizony nem látnám római korinak, talán az építmény magvául szolgáló köveket rakták a hajdani legionáriusok... meg hát nem is Pannonia provincia területe ez, hanem a Barbaricum, a jazigok és kvádok szállásterülete... de persze ettől még lehetséges. Gyömrő határába érve még mindig a rómaiakon gondolkodom. Hosszan vezet az út a temető mellett. De nem szokásos temető ez! Pici időbe telik, míg rájövök, mi a furcsa: nincs kerítése! A sírkövek feliratai mind az út felé néznek. Igen, ilyen volt az ókori Rómában is. A temetők a településekre vezető utak mentén voltak, éppen így. Mire valaki beért egy-egy oppidumba, vagyis városba, pontosan tudta, melyek a tehetős családok, melyek haltak ki, kik kerültek a perifériára, ki mivel foglalkozott. Teljes szociológiai képet kapott az ókori utazó a városról.

Pipacs - Papaver rhoeas

Én is teljes szociológiai képet kapok Gyömrőről, ahogy beballagok a településre. Nemzeti dohánybolt, multi hátterű közért, bezárt pizzéria, gyanús küllemű, de működő horgászbolt. A horgászboltok meglepő szívóssággal tudják átvészelni a gazdasági kríziseket, a Nagykörúton is van egy ilyen boltkövület. Az ellenőrzőpont a Tájházban van, ami egy letűnt, békésebb kor emléke. Az udvarán álló szekerek alatt patkány surran el, kislibák csipkedik a füvet, a házikó előtt megkapom az igazolópecsétet. Kicsit téblábolok még, iszom egy pohár igazi szódát, megnézem a tájházat belülről is. Aztán marék füvet szakítok, kínálom a szürke, bolyhos kislibáknak, egyikük gőgös mozdulattal kihúz egy szálat és behabzsolja.

Kislibák a gyömrői Tájház udvarán

Gyömrőnek soha se lesz vége? Kezd az idegeimre menni a forgalmas közút és a kerítések mögött acsargó kutyák közé szorított járdán ballagás. Némelyik portán furcsa munkagépeket hirdetnek eladóként, másutt építőanyagok tornyosulnak, érdekes módon alig van eladó ház. Az út túloldalán új építésű lakópark kevélykedik. Végre! Letérés, még mindig egy kilométer aszfalton, de itt legalább már alig van forgalom. Itt navigálnom sem kell, szellemi lazítás és végre egy kis csend fogad.

Kovácsoltvas kerítésen két kovács kovácsol. Gyömrőn látható ez a pompás kerítés

Aztán egy telep kapuja előtt jobbra be az erdőbe, ezt ki kell kerülni, mert magánterület. Egészen kellemes erdőrész következik, nem sok erdő van ezen a vidéken! Persze nem "igazi" erdő ez, inkább félig elvadult nyíres, illetve telepített akácos. Puhán süppedő homokon lépkedek, a kaptárok felől intenzív zümmögés hallatszik, inkább nem itt reggelizek. Aztán jobb kéz felől selymes fényű búzamező, balról homoki tölgyes, és már itt is a harmadik ellenőrzőpont. Kapok egy Balaton-szelethez hasonló édességet. Ismét visszaértünk a történelmi Sóútra!

A felszálló pára kékes fényt ad a távlatnak

Széles homok-úton lépkedek, kellemes a haladás rajta. Zöld árnyékok játszanak a napfénnyel. Néhány kiírás valami falunapot hirdet, ide hallatszik az ilyen helyeken szokásos zene. Aztán kiérek a szántóföldek szélére, és szinte elcsap a traktor-áradat. A legkülönfélébb munkagépek elől ugrok hol kukoricásba, hol gabonamezőbe, hol magvába szaladt repcésbe. Homokot vernek arcomba, szemembe, orromba. Némelyik agrárszörny szélesebb, mint maga az út, mindenféle betakarító vasak állnak ki belőlük, az elképzelhető legnagyobb mértékben igyekszem kitérni az útjukból. Pörög a mezőgazdaság, nagyon. A forgalmas rész (a fénymásolt térkép "gazdasági dűlők" néven említi) után szerencsére ismét békésebb vizekre evezek. Ragyog a napfény, fülledt meleg van. Tornyos felhők nőnek a horizonton.

Kanyargós dűlőutakon

A negyedik ellenőrzőpont aprócska víkendházak és hobbitelkek mellett van. Bódénál nem nagyobb, házilag tákolt építmények, és valószínűtlenül keskeny, pici telkek, pár bokor krumpli, száladzó hagyma, néhány tőke szőlő. A saját termés örömét adják gazdájuknak. És ez piciben is fontos.

Hálás voltam az utat szegélyező bozótsávért: árnyékot adott

Hosszan ballagok magányosan a földek közötti úton, egyre melegebb van. Majdnem eltévesztek egy elágazást, szerencsére észreveszem a lengedező, lila papírszalagot. Attól tartok, páran itt kiegyenesítették az utat, mert még messze távol előttem sem látok senkit. Az út szélén bókoló fejű, élénk piros pipacsok, szúrós gyöngyajak, sárga fecskefű, fehér pipitér virít. Messzire ellátni. Látom már Mende piros háztetőit is. A szántóföld szélén itt régebbi vetésekből maradt facélia és vöröshere virít. Beérek a településre, és kezdetét veszi a lankásan lejtő, soha véget nem érő Dózsa György út. Szép környék. A házak színesre vakolva, a kertek ápoltak, viszonylag jómódú és gondos lehet errefelé a lakosság. Viszont ilyen kusza villanyszerelést ritkán látni. Drótkáosz minden villanyoszlopon, tetejükön szürke vadgalamb burukkol. Az út végét a vasútvonal vágja el, egy szintén végtelen szerelvény halad rajta lassan, megállom a kísértést, hogy számoljam a vagonokat, de legalább ötszáz métert haladok, mire elfogynak a kocsik.

Mende, falusi folklórnak is beillő villanyszerelési stílus

Kezd fájni-fáradni a lábam, 22 kilométer táján járok, örülök, hogy most jön a megérdemelt pihenő és az út fénypontja: a mendei templom. Pár lépés az emelkedő Tabánhegyi úton, aztán lépcsők, és máris a fehérre vakolt kis templom előtt állok, Erős vár a mi Istenünk! A nénik kedvesen invitálnak, nézzem meg a templomot belülről, ilyet nem láthatok másutt. És tényleg nem. A pünkösdi, szalagokkal és csipkékkel ékesített "májfaállítás" középkori eredetű népszokás, ami mindenütt kihalt, kivéve Mendén, emiatt a Szellemi Kulturális Örökség része. Tényleg elképesztő. A templom belső terét teljesen kitölti a nyolc fiatal nyárfa, amelyek szinte ki sem látszanak a temérdek hímzett szalag és pici csipke-kendő alól. Megtudom azt is, hogy évről évre több a dísz, és már más falvak templomaiban is felélesztették ezt a szokást.

Az egyedülálló pünkösdi díszítés a mendei evangélikus templomban

Épp leülnék egy padra uzsonnázni, amikor megtudom, hogy van ám itt vendéglátás is! A túrát Mende evangélikus közössége is támogatja, ezúton köszönet nekik! Kapok valószínűtlenül finom ánizsos sütit - "a receptje fent van az Interneten", vajas kenyeret, pogácsát. Jól esik ülni egy kicsit az összetolt asztalok mellett a templom mellett épült közösségi térben. Aztán indulok tovább, köszönetet mondok a vendéglátásért, kilépek a fénybe - és nyakamba ugrik az elmaradhatatlan vizsla. Ez a példány az átlagosnál is "dörgölőzőbb", szinte macskaszerű, hajlékony, lábamhoz simítja meleg, fényes testét, kezem tele lesz bársonyos fülekkel és nedves orral.

Ló a tilosban

Üdítő változatosság, hogy most egy rövid szakaszon meredek emelkedőn kell lépkedni fel, a vízmű épület felé. Aztán ismét jönnek a szántóföldek és egy bekerített gyümölcsös. A rozsban megtermett, fényes-barna paci kóborol. Nyilvánvalóan tilosban jár, de ez nem zavarja. Hersegve legeli a gabonát, fel-felszegve fejét, néha megrázza pompás sörényét. Tücsök szól mindenfelől. Kezdek visszaszámlálni: mennyi út van még hátra?

Itt már esik...

Fullasztóvá lett a meleg. Egészen biztos, hogy zivatar készülődik, nézegetem a felhőket, a távolban már elmosódnak a kontúrok: ott már biztosan esik. Egy munkagéppel kimarkolt fatönk gyökérzete között smaradzöld-akvamarinkék villanás: egy pompás hím zöld gyík rejtőzik. Lefényképezem, pár kattintást türelmesen kivár a gyökerek barna szövevénye között, aztán sima mozdulattal eliramlik. A következő pillanatban végigver a hátamon a zápor. Nem komoly, egy fa alá állva megvárom, míg vége. A homokba apró, porzó krátereket vájnak a vízcseppek. Aztán még sűrűbbé válik a nyomasztó hőség.

Az a bizonyos nagyfeszültségű vezeték, aminél háromfelé ágazott az út. Szerencsére megtaláltam a jó irányt

A nagyfeszültségű távvezeték alá érve szinte az idegrendszeremen érzem, hogy bizsergeti a drótokban ciripelő áram. Mögöttem pompás, fehér tarajú zivatarfelhők emelkednek. Az ég előttem szinte fekete, a napfény megvilágítja a mezőket, pompás látvány! Előkotrom hátizsákomból az esőpelerint - tisztára vizes, izzadt a pólóm a hátizsák alatt, hiába a távtartó háló - és kezemben szorongatva ballagok a lila szalagokat követve. A napfény eltűnik, hirtelen nyomasztóvá válnak a vidék színei. Szinte elfeketedik előttem az ég. A dörgés egyre közelebbről hallatszik, bal kéz felől egy villám cikázik át az égen. A horizonton egy fekete, Miki egér alakú fa szinte őrszemként figyel. Valahol arrafelé lehet a következő, utolsó ellenőrzőpont. Az ég egyre sötétebb, egyetlen, szív alakú kék folt úszik el felettem. Hátranézve látom, hogy követ a zivatar. Csodálatos látvány! Magamra rántom a csúnya, katonazöld esőpelerint, és már végig is vág rajtam az eső, az érzés olyan, mintha csúzlival lövöldöznének rám, pedig ebben még csak jég sincs... csak óriási cseppek. A szél lábam köré csavarja a pelerint és arcomba az esőt. Mégis boldogító érzés, csak attól tartok kicsinyég, belém ne vágjon a mennykő.

Kék szív lebegett át felettem

Az ellenőrzőpont valójában a Miki egér-fán túl van, egy messzire fehérlő autó a préri közepén. A narancs-fehér bójákat vadul lengeti a szél. Megkapom a pecsétet és egy kókuszos müzliszeletet, pár szót váltok két sráccal, akik szintén most értek ide, helybeliek, "a feleségem errefelé szokott futni", mondja az egyikük. Aztán el is tűnnek előttem az esőben, ami hol csillapodik, hol felerősödik, nem vészes. A homoktalaj szomjasan issza, nem keletkezik sár, jól haladhatok. Az út cikcakkozva vezet a szántók és erdősávok között.

A "Miki egér-fa"

Kibukkanok a műút szélén, lerázom magamról a vizet, az eső elállt. Pocsolyák tükrözik az eget, a szaggatott felhőket, az ismét foltokban kék eget. Még három kilométer! Jobbra a sülysápi Amatőrcsillagász Egyesület kis fehér obszervatóriumának fehér kupolája emelkedik, meg is lehetne nézni - a túrázók számára nyitva van - de aggaszt a szintidő, amiből elég sokat vesztettem a zivatar miatt. Kövesút jön, rém kellemetlen járás esik rajta, bal kéz felé temető sírkövei nézik a település házait odalent, aztán a sülyi katolikus templom tornya villan el mellettem, bent is vagyok a településen. Pár száz méter, jobbra be, ahol Kóka felé jelzi az utat a tábla - a szöveges túraútvonal-leírás nagyon jól követhető - át a Tápión, aminek vize ki se látszik a nádasból, és ott vagyok a Wass Albert Művelődési Központnál, ami a cél. A túra főszervezője személyesen fogad - igen, ott volt a rajtnál, ott a mendei templomnál és a célban is. Éjjel meg még szalagozott is. Minden elismerésem! Kapok oklevelet, kitűzőt, egy külön kitűzőt is "100 kilométer a Sóúton" felirattal, mivel nem ez az első sétám errefelé, sőt még egy Tápióság turistatérképet is.

Napraforgó-vetés Sülysápnál

A vonatot Pest felé simán elérem, kulturált, tiszta és modern szerelvény, útközben böngészgetem a Tápióság térképét - egyre több ismerős rész akad rajta. Átgondolom a siker/hiba listát: siker, hogy jól tájékozódtam a szöveges leírás alapján és jó erőnlétben, panaszmentesen tettem meg a 35 kilométert. Tűrhetőek lettek a fotók is. Hiba, hogy benéztem az első ellenőrzőpontot, a golyóstollam nem fogott, és az esőpelerin beázott. Minden túrán akad, amit legközelebbre érdemes kijavítanom. Újra süt a Nap, de Pest felé feketedik az ég, beszaladunk a zivatar alá... Szerencsére haragját már kiadta, mire a szerelvény begördül a Keletibe.
Még fél óra utazás a városban, és végre itthon... lehet pihenni, megszáradni.
Csodálatos nap volt!