Terep-járó: Káli 30: túra a varázslatos Káli-medencében

A Kőtenger Természetjáró Egyesület hangulatos teljesítménytúráján most vettem részt harmadszor. A harminc kilométeres táv pont az, amin - bekalkulálva az összesen hat órányi (!) vonatozást is - részt tudok venni, még épp a rajtoltatás utolsó negyedórájában útnak indulva az ábrahámhegyi vasútállomástól. A táj is elbűvölő, és a rendezés is sok apró kedvességet tartogat, olyan pénzben nem kifejezhető apróságokat például, hogy az egyik ponton adott zsíros kenyérnek arcot rajzolnak pirosarannyal és hagymakarikával... ezek nélkül persze meg lehet lenni, vannak nagyon jó, teljesen puritán túrák is (ahol maximum víz van a nyomós kútból), de azért csak jól tud esni... és jó ezekre visszaemlékezni is.

Kékkút, falukép

Rémesen korán érek ki a Déli pályaudvarra, a vonat indulásáig még bő fél órát ténfergek az általános lepusztulatban, kezemben egy papírpoharas kávét szorongatva. Hátamon az új, szellőzőhálós hátizsák, valamiféle nyúlós-gumis anyagból van, jó keményre ki lehet tömni... eltettem egy esőkabátot is, mára szórványos zivatarokat jövendöltek, és van is valami furcsa fémes forróság a levegőben már kora reggel is.
A vonaton alszom, néha felébredek, az ablakon túl a szántóföldeken hol nyúlcsapatot, hol a frissen kelt vetésben heverésző őzbakot pillantok meg. Jó meleg napnak ígérkezik a mai. Reggeli gyanánt a furcsa nevű "csípős família harmónia" szalámit rágcsálom némi kétszersülttel. Milyen lehet egy csípősen harmonikus família?
Székesfehérváron sima az átszállás, most jön az araszolás a dél-balatonparti települések hosszú során keresztül. Az egyik kis állomás peronján daliás bíboros kosbor tört utat, Magyarország csuda egy hely, hogy védett, vad orchideák mindenütt, még ilyen helyeken is előfordulhatnak... Aztán felcsillan a nagy víz, tükre halványkék opál, fekete nádakkal.

Úton a salföldi kolostorrom felé

Az ábrahámhegyi rajtoltatás gyors, pár percbe telik csak, igaz a pénzt összekészítve, borítékban vittem, direkt kétszázasokban, hogy tudjanak másoknak visszaadni belőle. Méltányolják is :-)
Elindítom a stoppert, irány felfelé. Kisebb búcsújárásra való tömeg tart a salföldi kolostorrom felé, de nem izgat, mert tudom, hogy onnantól elfogy a nép, a rövidebb táv indulói elkanyarodnak. Addig is megelőzök vagy száz kisgyermekes-kutyás családot. Jó nagy sereglés van a pálos romoknál is, a pecsétért sorba is kell állnom, viszont van Cserpes túrórudi, amit szeretek. Kockás inget le, mehet a hátizsákba. Szép zöld minden, a kolostorrom még ebben a vásári nyüzsgésben is méltóságot és belső csendet áraszt, vörös kövei évmilliókkal ezelőtti homoksivatagról mesélnek geológián edzett szememnek.
Eltűnődök a vallások és a sivatagok kapcsolatán - én is jártam Mózes hegyén, meg a Negevben, meg a núbiai homokdűnék között, ahol hajdani remeték csontjai fehérlenek. (Tényleg. Arrafelé kevés turista jár.) Ez a kőzetbe zárt vörös homok a dinoszauruszok őseiről mesél. Könnyű az évmilliókon elmélkednem, mert valóban elfogy a tömeg.

A salföldi pálos kolostor kútjába természetesen bele kell nézni

Aztán homokon gyalogolok - ez tengerekről és beléjük ömlő hajdani folyókról mesél, amikor itt még működtek a vulkánok, és olyasmi volt a környék, mint ma Hawaii. Most szépen gondozott szőlők sorai kapaszkodnak fel a hegyek szoknyáján, borok vöröses fényében csillan vissza a hajdani vulkánok bazaltlávájának izzása. És még mindig egyedül ballagok, szépen széthúzódott a mezőny. Felettem szikrázik a kék ég, olyan feszesen, hogy szinte visszapattan róla a tekintetem.

Enyves szurokszegfű vagy enyveske - Lychnis viscaria

Enyves szegfűk finom rózsaszínje, sárma fehér csillagai pettyezik az ösvény szélét, de vannak ám itt ritkább növényfajok is. Örömmel látom régi ismerősömet, az orchideaféle kardos madársisakot, lám mennyivel többen vannak, mint tavaly ilyenkor! Kapaszkodok felfelé a Tóti-hegy egyre meredekebb, keskeny ösvényén, és szembe sorra jönnek már visszafelé is a túrázók. Csúszik is erősen, ahol csak tudok, gyökerekbe és fatörzsekbe kapaszkodok. Egy szép szál nagyezerjófű szinte rám nevet egy nyiladékból, lila ökörfarkkórók állnak délcegen, a fák alatt szerény ibolyák és veronikák liláskék, apró pöttyei húzódnak meg.

Enyves szurokszegfű vagy enyveske - Lychnis viscaria

Fent felejthetetlen körpanoráma és hegedűszó fogad. Hűvösen simítja meg izzadt homlokomat az alig lengedező szellő. A palackomba töltött vizet egy kevéske vörösborral színeztem meg - a divatos, ragacsos izotóniás italok sehogyse oltják a szomjamat, ahogy a poshadt víz gondolata se dob fel - és mégiscsak borvidéken járok... Megkapom a pecsétet, váltok pár szót az itt állomásozó pontőrökkel és kirándulókkal, aztán indulok máris lefelé a meredeken, ami nem lett kevésbé csúszós.

Ezen a túrán kevés az erdőben haladó rész. Ez a salföldi kolostorrom környéke

Leérek a legmeredekebb részen, innen tudok gyorsítani. Az út kellemesen lejt egészen a salföldi majorig, ami a következő pecsétes pont, és tudom, hogy itt finom szörp és pogácsa is vár... Egy kisgyerek pontosan olyan hangon nyafog, ahogy az apjától hallhatta egy fárasztó munkanap végén, nehéz megállni mosoly nélkül. "Fáj a derekam, hulla fáradt vagyok", furcsán hangzik ez egy ötéves szájából!

Kardos madársisak a Tóti-hegyen (Cephalanthera longifolia). Védett faj

A pogácsát majszolva ballagok el a major hosszan nyúló kerítése mellett, a kerítésen túl bivalyok heverésznek mozdulatlanul, meg-megbillentve fülüket egy-egy szemtelen rovar miatt. A fehér zúzalékköves úton jó tempóban tudok menni, ez viszonylag eseménytelen szakasz. Nagyon meleg kezd lenni. A fényképezőgépet is kikapcsolom, hadd pihenjen az aksi. Ilyen kemény fények, "kiégő" világosok és fekete, késsel metszett árnyékok mellett nehéz lenne értelmezhető természetfotókat készíteni. Az egész világ "túlexponált" körülöttem.

Szépen gondozott szőlők a Tóti-hegy szoknyáján

Fehéren ragyognak Kékkút házai, szép ez a falukép, a szokásos lovacska most is ott legel, ahol tavaly, páran igyekeznek megsimogatni bársonyos, szimatoló orrát. A fehérre meszelt kőkeresztnél balra fel, nyíllal jelzik is az irányt az aszfalton, aztán egy újabb felirat a "Checkpoint Charlie" felé irányít. Egy pillanatra felrémlik előttem Berlin. Charlie nem más, mint Kari bácsi, a túra néhai lelke, a borosgazda, aki sosem bírt pénzt kérni a boráért, és máig a szőlőjében van a következő ellenőrzőpont, ahol fröccsöt is lehet inni. No persze almalé is van, és itt lehet kapni a mosolygós zsíroskenyereket is. A szőlőbe vezető kis leágazás megérdemelt volna legalább egy laminált A4-es lapot, én tudom hol van, de sokan bizony túlszaladtak itt.

Ha valaki esetleg nem tudná, merre van a hegy...

Megkerülöm szépen a szőlőhegyet, tavaly repcétől sárgállott a távlat, idén, úgy látom, gabonát vetettek. Különböző árnyalatú zöldekben pompázik a föld. Odalent már látom a következő jellegzetes helyet, a Theodora-forrást és palackozó üzemet. Innen jó darabig nem lesz búvóhely, így kihasználom az alkalmat egy magánjellegű kitérőre egy galagonyabokor mögé, ami jó ötlet, mert egy hatalmas és gyönyörű bíboros kosbor vár rám itt. Ez már a második orchideaféle a túrán, eddig itt sose láttam egyet sem.

Kilátás a Tóti-hegyről

A Theodora-forrásnál friss vízzel töltöm meg a palackomat, sőt a kezemet-arcomat is megmosom - máris kérget vont rá a só... Ez egy oázis. Nekivágok a tanösvénynek, aztán egy elágazásnál, érthetetlen módon, a hatvan kilométeres táv útvonalára keveredek (igen, ide is jó lett volna egy eligazító tábla, de legalább egy laminált papírlap a bokrokra tűzve). A Idő Ösvénye nevű tanösvény felbukkanása önmagában nem volt gyanús, mert az uniós támogatásoknak köszönhetően a spontán tanösvényképződés országszerte elterjedt jelenség... Mindegy, visszafordulok, egy kisebb seregnyi emberrel együtt, akiket magam után húztam, sajnos.

Körben feltárulnak a híres tanúhegyek

Nagyon meleg van. A napfény bizsergeti a karomat, érzem, hogy a stopper nyoma szépen rá fog sülni. Szép belvizes tavacska mellett halad az utam, ez tavaly még biztosan nem volt itt, most néhol a mélyebb saras részeken átfektetett gömbfákon kell átlábolni - jujj, de nincs nekem térlátásom... De azért egyszer se esek bele. Bár az út monotonnak tűnhet, egyáltalán nem unatkozom. Végigkísérem egy zivatarfelhő életét a bölcsőtől az ivarérett korig, döbbenetes sebességgel növekszik a kis drága ott a távolban, a Balaton felett. Estére bekerült az Időképbe is. A birkaitatót tavaly óta drótokkal bekerítették, az ösvény szélén szárba szaladt tavaszi héricsek sárgállanak, a szárazabb részen pedig ott vannak az agárkosborok. A harmadik orchideafaj!

Kardos madársisak - Cephalanthera longifolia

A túra egy pontján - amit pontosabban nem tennék közzé - nem hiszek a szememnek. Pókbangók! Fokozottan védett növények, orchideák ezek is... még sose láttam itt egyet sem, most meg, nini... már Darwin elámult rajtuk, rovar-utánzó virágok, csábos-szőrös "potrohhal", de még szemek és csápok és szárnyak is vannak, sőt az illat, a feromon is stimmel... A becsapott hím rovar szerelmet remél, de még nektárt sem kap... igyekezete közben viszont elvégzi a megporzást. Csóri jószág...

Nagyezerjófű - Dictamnus albus. Védett faj

A sömörös kosborok miatt már szinte nem is lassítok. Az ötödik orchidea-faj ma. Csodálatos kosboros évünk van, minden "orchidióta" (a kifejezés copyright by professzor Soó Rezső) álma.
A távolban egyre masszívabbra hízik a zivatarfelhő, kezd szépen kialakulni a jellegzetes üllő formája is.

Bivaly. A salföldi major lakója

Érzem, hogy "felforr" az agyam, káprázik, ahogy a Kornyi-tóra tekintő furcsa modern szobrokra nézek, az ég szikraként szórja a forró sugarakat, pedig még csak április vége van, mi lesz itt nyáron? Jön a fűben ballagás, nyílt a terep még mindig, már várom, hogy a sóstókáli templomromhoz érjek, ahol kiiszom a palackból a vizet és megehetem a mélypont-megelőző banánomat. A templomrom előtt még egy romos épület mered ki a vékonyszálú, kaszálnivaló fűből: ezt már régebben észrevettem. Tekintélyes falvastagsága és építési módja - a beépített zsalugerendák lyukai - középkori eredetre vallanak, és most észreveszem az itinerben is, hogy a romnak külön neve van: pusztapalota. Hej, tatár, hej török, ennyi maradt a középkori faluból. Puszta. Pecsételni is maguknak pecsételünk. Néhol huppot vet a felszín, görcsös fák kapaszkodnak a dombocskákba: biztos, hogy romokat rejt itt is a föld. Itt szoktak lenni zöld gyíkok, de most nem állok meg becserkészni őket a rom kövei között: egyszerűen túlságosan meleg van.

Lila ökörfarkkóró - Verbascum phoeniceum

A lovasudvar körül most egyetlen ló sem látszik, kihalt minden, tikkadt a csend. A bárányok hallgatnak, szó szerint, mozdulatlanul áll a nyáj. A távolban, imbolygó délibábos fények között szürreális jelenetet látok: vaddisznó kerget egy túrázó srácot, szerencsére megelégszik ijesztéssel, nem akarja utolérni...
Jön a túra számomra legnehezebb része, ami alig szűk másfél kilométer, de az legalább izzó aszfalton.
Aztán végre Kővágóőrs házai között járok, fel a Cseh Tamás utcán, igazából nincs olyan sok hátra.

Kari bácsi szőlőjébe irányít a felirat

És, végre fák és végre árnyék! Örülök, még ha felfelé is kell menni, ismét javul a tempóm. Váratlanul hamar feljutok a Fülöp-hegyi kilátóhoz, ami az utolsó ellenőrzőpont. Itt már az órámat is megnézem, hogy a menetrendhez viszonyítsak... nos, vagy sietek, hogy elérjem a vonatot, vagy lazára veszem és a következővel megyek... ki lehet találni, melyiket választottam. Az itinerben megadott táv-adatok gyanúsan rövidek. Nekem legalábbis sok időbe telik, míg lecikcakkolok Révfülöp utcáin. A távolban ott reszket a párában a Balaton. A kertekben óriási pünkösdi rózsák nyílnak, a vasúti felüljáró lépcsőjén érzem, hogy elfáradtam.
A cél a Hotel Révfülöp mögött van, pecsét, újabb túrórudi, oklevél és kitűző. Aki meleg ételt rendelt itt fogyaszthatja el, én nem bírnék enni ilyen hőguta-túra után, bár a babgulyás az egyik kedvenc ételem. Inni annál inkább. Kimegyek egy stégre - fülledt víz-szag ül a nádak között - lehúzom a cipőt-zoknit, belógatom a lábujjaimat a Balaton hűs vizébe, a nyiladék előtt fehér vitorlás húz el. Aztán igazi átéléssel iszom egy nagy, de igazán nagy pohár sört is az állomás restijében, kiérdemelve ezzel a rezidens alkesz populáció elismerő pillantásait, és csak ülök a padon, a vonatra várva...

Szép volt ez a mai nap.