Terep-járó: Velence 25: (ingó)kőről kőre a Velencei-hegységben

Egy szabad szombat... keresgélek a Neten, hová is szerveznek valami jó túrát? Így találtam rá a székesfehérvári Alba Regia Sc. Természetjáró Szakosztály által szervezett velencei-hegységbeli teljesítménytúrára. Pestről busszal, ha átszállással is, de jól megközelíthető hely, rég jártam erre, ígéretes látványokban is bővelkedik... Ingókövek, hangulatos falvak, a Velencei-tó látványa, és reménykedek néhány érdekes növényfajban is. Szóval, ígéretes túra, és mivel sokadszorra rendezik, remélhetőleg túl van már a szervezési "gyermekbetegségeken" is. Így aztán ezt választottam, ezen belül is - menetrendi okokból - a 25 kilométeres távot. Nem bántam meg.

A Pandúr-kő tetején lévő "ablak"

Fél ötkor kelek, hogy időben kiérjek a Népligethez. A kora reggeli ég máris fénylik, meleg nap ígérkezik! A buszon nincsenek sokan, indulásig beszélgetek is a sofőrrel a helyközi jegyárusítás faramuci logikájáról. Útközben ellenőrt is felveszünk egy benzinkútnál. Székesfehérváron tíz percem van az átszállásra, persze a kiírás nem egyezik a Neten talált Volánbusz menetrenddel, de mint mindig, a helyi lakosság segít. Menetrend ügyben az öreganyókra mindig lehet számítani. A busz visszafelé indul, Budapest felé, de csak negyedórát kell utazni Pákozdig. A megálló pont az Ingókő Étteremnél van, ami a rajt és cél is egyben. A sátrakat az étterem mögött ütötték fel. Befizetem a nem túl magas nevezési díjat, kapok róla számlát, itinert a rajtpecséttel, indulás. Az étteremben még megiszok egy bögre tejeskávét, aztán megnyomom a stoppert, átvágok az úttesten és fejest ugrok a patak melletti dzsindzsásba.

Galagonyalepke - Aporia crataegi

A burjánzó partoldal után a túra első szakasza Pákozd házai közt vezet. Hangulatos település, aztán jön egy kisebb mezőféle - örömömre máris találok egy érdekességet: egy színhiányos, fehér, "albínó" bükkönyt. A vadvirágokon lepkék serege lakmározik, csillog a harmat minden levélen, fűszálon. Friss még a reggel. Egy kis mesterséges tavacska tükrén megcsillan a felhők iker képe.
Az út lassan Pákozd fölé emelkedik, a távolban látom a tó fátyolos tükrét. Annyira elbambulok a tájat nézegetve, hogy elnézek egy egyébként parádésan kiszalagozott elágazást, kb. ötszáz méter múlva fogok gyanút, mert eltűntek a terepfutók. Se előttem, se mögöttem nem látok egyet sem, viszont van egy "Magánút, hajts lassan, ne porozz!" feliratú tábla. Oké, vissza, útközben ritka növényt: magas kígyósziszt találok. Ez még hiányzott a "digitális herbáriumomból", örömmel fotózom körbe.

Kis, felduzzasztott tavacska Pákozd határában

Az első ellenőrzőpont az Anikó-forrásnál van. Rétek, ligetek, szalaggal jelzett ösvények. Egy útelágazásban puskás vadász áll, hogy arra ne menjünk. Egy idősebb túratárssal beszélgetek, fénylő fejebúbján máris gyöngyözik az izzadtság. Egyszer csak lehajol, és félretesz az útból egy nagy, hanyatt kalimpáló bogarat. Nehogy rálépjen valaki véletlenül. A pecsételés után kitérőt teszünk mindketten, lemegyünk a szurdokösvényen, megnézzük a forrást: igazából alig csordogál. Szúnyog és apró rovar viszont milliónyi van, harsány zölden burjánzik minden.

Magas kígyószisz - Echium italicum

Gyönyörű rész jön. Megritkul a liget, szelíden hullámzó lankás hegytetőn járok, egy-egy szinte feketéllő galagonyabokor pettyezi a rövid füvű legelőt. A birkáknak elég sok "nyoma" van, láb elé kell nézni. Egy kis "tengerszem" szerű tavacska is akad, tulajdonképpen birkaitató, meseszerűen tükrözi a nevető kék eget és a fehér felhőket. Itt meg is állok fényképezni, annyira szép minden! Bókoló bogáncsok élénk magenta-lila, bársonyos pöttyei, mindegyiken van legalább egy fehér lepke. Galagonyalepkék. Nagyok, fehérek, márványos erű, áttetsző szárnyakkal. Nem túl gyakori faj, de itt és most rengeteg repked. Szinte verekednek a bogáncsok nektárjáért.

Száraz ágak alkotta motívum

Sok erre a kiránduló is. Egy izmos, kopasz, rocker pólós fickó bolyhos kis fehér ölebet sétáltat, mentegetőzik: az asszonyé. Néhány túratárssal a gyógynövényekről beszélgetünk. Itt is akad belőlük: fehér cickafark, sárga vérehulló fecskefű, orbáncfű nő a galagonyabokrok alatt. Látok finom rózsaszín homoki aszúszegfűket, halvány rózsás fátyolvirágokat, milliónyi apró vadvirágot az első pillantásra kopár birkalegelőn. Ez lehet a Tompos-hegy. A távolban ott csillog a tó vize.
Az égen gyönyörű felhők úsznak. Egy lájk alakú felhő méltóságteljesen tovavitorlázik a horizonton. Szinte éget a Nap.

Jön a térképen Belső-erdőnek nevezett rész, valóban kellemes végre árnyékban ballagni, aztán kibukkanok a szántókon átvezető útra. Balra minden idők egyik legpipacsosabb gabonaföldjének élénk pirossága villan a szemembe. Persze, hogy itt is meg kell állni fotózgatni egy kicsit. A piros pipacs, a zöld gabona, a kék ég, a fehér felhők szinte "giccses" látványt nyújtanak. A csalánt sem bánom, amin át kell gázolnom: két lány "csóványnak" nevezi, ezt a tájnyelvi szót a csalánra eddig csak olvastam, de még sose hallottam élőszóban.
A "nyereg" legmélyebb pontján vizek lehetnek a felszín alatt, mert csukókák nyílnak az út szélén. Itt könnyű lenne "varázsvesszős" kútfúrónak lenni, a növények szavaknál is hangosabban elmesélik, hol a talajvízszint.

A felhők is lájkolják a túrát

Újra erdő - még visszapillantok a kissé alattam lévő pipacsos szántóra - aztán kellemes szurdokos rész jön. Az út az Angelika-forráshoz vezet. A szurdok mélyén kis patak, a kövek jellegzetesen négyszögletesek: gránitszikla alapforma ez, bizony! Néhol mintha egy óriás hatalmas dobókockákat szórt volna szét. Vagy inkább romboédereket. Igen ősi kőzet van itt a felszínen. Év-százmilliók! A mélyben - a fúrások igazolták - tovább folytatódik, sokkal nagyobb területű, mint ami látszik belőle. Öregebb a dinoszaurusz-korabeli mészköveknél, és nagyon öreg volt már akkor is, amikor a Kárpát-medence vulkánjainak kitörése festette vörösre az eget...
Lábam roszogós gránittörmeléken tapos. Leginkább durva kvarc-darabok, ezek elnyűhetetlenek. Kétfelől bódító illatú, virágzó fagyalbokrok. Zsong-zúg rajtuk a milliónyi, fényes-fémes zöld páncélú rózsabogár.

Birkaitató tavacska

Az Angelika-forrásnál megkapom a második pecsétet, előbányászom a tízórainak szánt banánt - bizony jól összenyomódott, pár korty a kulacsból, aztán indulás tovább! Ismét napsütötte ligetesben járok, utolérek egy aranyos idős házaspárt: büszkén mondják, hogy elmúltak nyolcvan évesek, de minden héten háromszor megtesznek együtt 15 kilométert!

Mutatós gomolyfelhők, Cumulus mediocris stádiumban

Az út élesen lekanyarodik jobbra. A zöld kereszt jelzést követem egészen Sukoró határáig. Örömömre búzavirág csoportjára bukkanok: még sose láttam máshol, mint szántóföldek szélén, pipacs és szarkaláb társaságában. Itt meg, ni, egy erdei tisztáson ékeskednek. Valószínűtlenül gyönyörű a színük!

A cél a harmadik ellenőrzőpontként szolgáló Zsuzsi söröző. Itt iszom egy fröccsöt, fele szóda-fele bor, de így is olyan vörösre festi a pohár falát, hogy az csuda. Jól is esik. Sósropivá izzadtam a fülledt erdőben. Aztán ismét házak között, felfelé visz az út. Gyönyörű nádfedeles népi lakóházak, fehérre meszelt falak, gusztusos présházak: szőlőtermő vidék ez! Egy kerítés mögött akkora izmos pitbull áll, hogy a kapu erősségét kezdem gusztálgatni. Itt-ott vadgyümölcsfák is akadnak. Eperfa, cseresznyefa. Finom! Lefényképezek egy élénk narancssárga taplógombát. A Velencei-hegységnek nevezetes a gombavilága, különösen ami a galócaféléket illeti. De galócát nem látok, legfeljebb egy-egy galambgomba kerül az utamba.

Galagonyalepke - Aporia crataegi

Megint erdő, az út végre szintben kezd kanyarogni, cikcakkozni. Nini, egy gyönyörű, faragott puttó-fejes forrás, Éva-forrás a neve. Ahogy megyek felfelé, kibukkannak a gömbölyded gránitsziklák: ha a kőzetfajtától eltekintek, ez a rész feltűnően hasonlít a budai Sorrento-sziklákhoz. Meredeken lefelé lépkedek a gömbölyded, érdes sziklák között. Aztán már ismerős rész jön: az a bizonyos pipacsos mező. Az égen közben pecsétnyomó alakú felhők nőttek.

Várom már a következő ellenőrzőpontot a Pogány-kőnél, mert jól esne leülni és pihenni egy kicsit. Szomjas is vagyok. Kék boglárkalepkék örvénylenek a lábam körül az úton. Tűz rám a Nap. Végre ismét erdő! Igaz, ritkás, meg felfelé is haladok benne, hirtelen eltűnnek a túratársak is. Csak nem tévedtem el megint? - nem, csak "előreszaladtam"... Erős meredek, itt "hátulról" kell felkapaszkodni a Pandúr-kőre! Micsoda monumentális halmaza a gömbölyded gránitszikláknak! Engem a homokzsákokra emlékeztet, amiket a dunai árvíznél kellett egymásra halmozni. Mágikus hangulata van a furcsán vörösesbarna szikláknak. Mintha élnének.

Vadrózsa. Ezeket nehéz pontosabban határozni, rengeteg hasonló faj van

Innen nincs messze a Pogány-kő az ellenőrzőponttal. Ezer éve itt biztosan zajlottak pogány szertartások. Olyan a hely! Megkapom a pecsétet, és a szikla árnyékában még ülőhelyet is találok. Egy szép nagy alma elfogy itt, jó a pár perc pihenés. Közben az egyik pontőr elmeséli, milyen drámának volt tanúja: egy gyík felkapaszkodott a bokorra egy nagy szöcske után, lelökte onnan, utánavetette magát és három harapással elfogyasztotta. Hm, nézek az almámra.

Terebélyes harangvirág - Campanula patula

Vadrózsabokrok, galagonyák, tűző Nap. A Kocka-kő miatt természetesen lekanyarodok a gerincről. Ez annyira valószínűtlenül szabályos, ahogy élire állítva áll, hogy nehéz elhinni róla, hogy természetes képződmény.
Tulajdonképpen innen már csak lefelé kell menni, a cél felé. Nem sietek, meg-megállok lefényképezni egy-egy lusta és figyelemzavaros lepkét, sőt egyet kezemre is veszek és úgy röptetem el. Találok még egy "albínó" növényt, ezúttal kakukkfüvet. Kakukkfűtől illatozik a fennsík. Útbaigazítok két eltévedt lányt, cserébe autóval akarnak bevinni Pákozdra.

Hegyi len - Linum austriacum

A pákozdi út már ismerős reggelről. Víkendházak, pár sor szőlő mindenfelé, egy patak, aztán újra itt a kis mesterséges tó - most látom, hogy valami sárga, betelepített tavirózsa is ékeskedik benne. Felharsan egy éles kecskebéka-kacagás. Visszafelé is végigvágtatok a mellig érő patakparti susnyáson - pedig akadhatnak benne érdekes vadvirágok, akkora rovartanya, hogy nem erőltetem.

Az Ingókő Étterem mögötti sátraknál megkapom az oklevelet és a kitűzőt, de nem csak ezeket: kedves invitálást is az asztalokhoz. A kérdés csak az, hogy mustárral vagy kecsöppel kérem a virslit? Ahh, de jól esik... úgy látszik, nem csak szomjas voltam, hanem éhes is. De ezzel még nincs vége az élvezeteknek. A túratársak meghívnak fagyizni a szemben lévő Gabó fagyizóba, és hogy akkor lekésem a pesti buszt? Ugyan, ők Agárdra mennek, elvisznek odáig kocsival, onnan fél óránként megy Pestre vonat!
Erre mondják, hogy "ellenállhatatlan ajánlat". A fagyi valóban nagyon finom, megnézzük a templomkertben lévő első és második világháborús katonasírokat és emlékművet is. Rózsabokrok hajtják virágos fejüket a néhai orosz katonák és magyar honvédek sírja fölé. Szép a szöveg is: mindet hazavárta valaki...

Az agárdi szabadstrandon elbúcsúzok jótevőimtől, ledobom a túracipőt és a zoknit, és belelógatom a lábamat a tó kellemesen, simogatóan hűs vizébe. Fehér hattyú érdeklődik a lábujjaim iránt. Fürdőzők labdáznak, a bódék többsége már nyitva, lángos-illatot hoz a szél. Igazi májusi nyár van. Kezemben egy pohár jégkockával hűsített almalé, lábam a tó hűs vizében, az égen fodros felhők, a túlparton a Velencei-hegység lilás kontúrja. Az előbb még ott voltam...