Terep-járó: Téli Strázsa: túra a homokbuckák vidékén

A Téli Strázsa tipikusan az a fajta túra, ami nem a legnépszerűbb, ismert kirándulóhelyekre vezet, hanem a sokak katona-idejéből ismert homokbuckás vidékre Szabadszállás határában. A Honvéd Nyugdíjas Egyesület hangulatos, családias túráján a nevezési díj is rokonszenvesen alacsony, igaz a vasútállomásról a rajthelyre, a Biczó csárdához eljuttató transzfer-busz a magamfajta autótlan egyénnek plusz költséget jelent. Viszont be lehet fizetni töltött káposztára, ami azért jó, mert ezt a hagyományos ételt én otthon, egy személyre úgysem főzöm meg - itt viszont tavaly is nagyon finom volt. Az ellátmány egyébként bőséges, a táj pedig sajátos homokdűnés formakincsével és élővilágával decemberben is rejt néhány érdekes látnivalót.

A Tanyamúzeum egyik épülete. Itt volt az első ellenőrzőpont

Jajj de utálok hajnali négykor kelni... de muszáj. Hamarosan már a trolin ülök, útban a Keleti pályaudvar felé. A jegyet már megvettem előre, ezzel nem kell bajlódnom, a vonat pedig kellemesen fűtött, otthonosan büdöskés, szóval még szendergek is kicsit. Odakint mélyfekete a vidék, csak néha csillámlik el egy-egy fehér pontfény, utcalámpa. Aztán tintakék sáv tűnik fel a horizonton, és lassan testet öltenek az elsuhanó állomásépületek, csupasz fák, villanyvezetékek. A sarjadó vetésben mindenfelé őzeket látok.

A Tanyamúzeum

Szabadszálláson bő tucatnyian szállunk le, a "transzfer busz" már ott vár minket. Gyors ellenőrzés, megkönnyebbülök, hogy a nevem rajta van a listán, indulás.
A hideg bizony kissé harapós. A Biczó Csárda- és Lovaspanzió amolyan lakodalmas csárda, plakátok hirdetik Rómeó és Júlia esküvőjét, cigányzenével és muzsikás celebekkel. A bejáratnál vaskos fatörzsből faragott, ágaskodó ló szobra, beljebb szintén körtefa tuskókból baltával faragott nagybajuszú juhászok, pipázó kondások és más effélék fogadnak, szép barna fakonzerváló festékkel lefestve. Emlékszem, egyszer apám is kapott egy ilyen szobrot, amin aztán egy lelkes fakopáncs még utómunkálatokat is végzett...

Arany-áron iszom egy hosszú kávét, bizony jobb lett volna Szabadszálláson, a Gumimaxnál a kocsmában, de ott most a busz nem állt meg... A sort az itinerért háromszor is végig kell állnom (előnevezettként már a rajtszám ismeretében kellett volna beállnom, a megfelelő sorba), de igyekszem az ilyesmit derűs lélekkel viselni, végül is gyorsan megy a sor.
Aztán végre kint vagyok a pusztában, és szépen meggyorsítom a lépteimet...
... hogy aztán satufékkel álljak meg 150 méterrel később, mert ott van az első ellenőrzőpont, illetve még nincs, épp pakolják az almás ládákat, kicsit várni kell. A szép fehérre meszelt falak egyre világosodnak a tintakék felhők előterében, aztán egy hasadékon aranyszínben kisugaraz a Nap.

Dércsipkés fűszálakon lépkedek, szerencsére a homok is kissé fagyott, nem nehéz a járás rajta. Hamar megérkezek a dimbekdombok világába, az egyiket Balogh-hegynek nevezik, itt van a második ellenőrzőpont, ami lyukasztós. Némi panoráma is kínálkozik körbe az alacsony, girbegurba, vöröses törzsű, megviselt feketefenyők felett. Telepítették valaha ezeket a feketefenyőket, de hiába, nem a homokdűnékre való fa ez! A boróka már inkább... őshonos faj errefelé, szép liláskék bogyókat dajkál. A borókák tövében érdekes tölcsérzuzmók milliói nőnek, mint megannyi Shrek-fül.

Nyúl szökdel át az úton keresztben, majd még sokáig látom fel-feltűnő fehér hátsóját, ahogy távolodik. Felettem varjú károg, és valahol a magasban V alakot formázva húz el egy vadlúdcsapat.

Fel és le a homokdombokon... a Nap már fent világít, oldalról melengeti a mohák, zuzmók és parányi gombák mikrovilágait. Egy percig sem unatkozom, aztán beszélgetőtárs is akad, témánk a bélyeggyűjtés. A homokdombok világát elhagyva homokos szekérutakon ballagok, jobb kéz felől feltűnik a vasúti töltés, tudom, hogy már nincs messze a következő ellenőrzőpont, a "százéves fenyő"

Közönséges boróka - Juniperus communis

Feketefenyő, földig hajló ágai sátrat képeznek. Messzebbről olyan, mint egy hatalmas, földre kushadó, ugrásra kész állat. Ha vastagabb hó esik, gondolom, valóságos iglu keletkezik ág- és tűlevélsátra alatt...
Az ellenőrzőponton jól esik a meleg tea és a kissé fagyott zselés szaloncukor.
Távolabb néhány földszintes tanyaépület fehérlik, kutyaugatást hoz a szél. Hosszú, nagyjából egyenes földút jön, meglepetésemre megpillantom a szikesek egyik jellegzetes vadvirágát, a sziki őszirózsát. December végén nem lehet gyakori látvány.

Mohák: zöld szigetek az avar-óceánban

Előttem is, mögöttem is túrázók. Békésen, a saját tempómban ballagok, kezemet zsebeimbe mélyesztve, mert azért meleg nincsen. A pocsolyák épp megszabadultak jégkérgüktől, megduplázzák a hátizsákos túrázók látványát. A fák alatt smaragdzöld mohapárnák és millió, fehérlő csigaház. A homokba mélyedő állatnyomokat nézegetem... járt itt előttem vaddisznó népes családjával, róka, az őz patájának nyoma szinte kés élességgel mélyedt a fagyos homokba, látom ahol megugrott, nyomába apró homok-göröngyök peregtek.

Tölcsérzuzmó - Cladonia sp.

Kisizsákról nehéz megállapítani, hogy hol ér véget a tanyavilág, és hol kezdődik a falu.
Közelebb érve a földszintes épületekhez valami földöntúli állathangok harsannak fel, közelebb érve látom, hogy libák. Ám az általam ismert harsány gágogás helyett valami dermesztő sikolyokat hallatnak, és akkorák, hogy amikor a rám mozduló kékszemű gúnárt lefényképezem, olyan nagyon le se kell hajolnom. Bezzeg a kuvasz! Az csak fekszik, a libákra bízza a házőrzést, és jól is teszi. Mert a kerítésen igencsak nagy lukak tátonganak...

Kisizsákon van modern, fehérre meszelt templom, szépen aszfaltozott kerékpárút meg italbolt, előtte van kitéve a lyukasztó, ez már a negyedik ellenőrzőpont. Ezúttal nem megyek be a kocsmába melegedni, mint tavaly.

Nem igazán fenyőknek való táj ez

Már messziről látszik a Birkás Bor- és Pálinkaház kettős tornya, ami az utolsó ellenőrzőpont a cél előtt, de még egy nagyot kell kerülni. Itt is forralt borral, és megvásárolható csemegékkel (bor, boros csoki, must stb.) várnak. Most itt sem időzök sokáig. Hívogat a cél, azon belül a töltött káposzta gondolata. Hallom valahonnan, hogy delet harangoznak, időszerű is a dolog...

A Százéves Fenyő, ami itt viszonyítási pont

Az utolsó szakasz egy forgalomtól szinte mentes aszfaltozott út, végig megtermett platánok és amerikai narancseperfák sorával. Az ég borongós, a fák alatt zöld teniszlabdákként hevernek a fura, fűzöld termések.
A fák között rálátok a csárda parkolójára. Amikor jöttem, még alig volt itt autó, most úgy fénylik a sok autó-tető, mintha az esztergomi Suzuki-gyárat látnám.
Befordulok a székelykapu-szerű bejáraton, és irány a cél, ahol megkapom az emléklapot. Csak három embert kell kivárnom, aztán már járulhatok is a töltöttkáposztát kínáló szakács elé.

Feketefenyő - Pinus nigra. Az itteni fenyők atyja is lehetne, főldig hajoló ágaival

Finom az étel, tejfölt is kanalazok rá, ráérősen megeszem - van két és fél órám (!) a vonatig, a busz se fog túl hamar visszaindulni az állomásra, nem sietek hát. Hamarosan hosszú sor kígyózik a célnál, örülök, hogy ezt megelőztem. De a sorban akadnak kedves ismerősök is, akikkel beszélgetve, immár jóllakva, kétszer is végigvárom, csak hogy teljen az idő.

Aztán még félóra a kihalt szabadszállási állomáson, ahol némi fűtés is dereng, de bizony igencsak átfáztam az ácsorgásban. A kocsma, ahol pedig ittam volna egy kávét, ebédszünet címén délután háromig bezárt. Jövőre erre kitalálok valamit... telekocsit, például...
Jól esik végre elnyújtózni a vonaton, szerencsére pontosan érkezik, kellemes rajta az utam vissza, Pestre. Az üvegen át besütő napsugarak simogatják az arcomat, el is bóbiskolok, de én megtehetem: végállomásig megyek, nem úgy, mint utastársam, aki bizony elaludta a leszállást.

Jó hazaérni, és jó volt a téli séta is. Karácsonyra kapott bélelt bakancsom kiválóra vizsgázott!