A pillanat megragadása is egyfajta vadászat, és egy-egy jól sikerült képpel ugyanúgy el lehet hencegni a "vadásztársak" előtt, mint ahogy a horgász teszi egy óriás ponttyal, vagy a vadász a kapitális trófeával. Az élmény megosztása további öröm forrása lehet, már ha magamból indulok ki :-). Nagy öröm díjat nyerni, fotókiállításon vagy nyomtatásban látni a jól sikerült természetfotót. Jó látni, amikor a kép másoknak is örömet okoz a szépségével, vagy kutatási-természetvédelmi célokat segít (például egy ritka faj felbukkanását bizonyítja), és ezzel különösen becsessé válik.
A természetfotózás akkor az igazi, ha valóban "vértelen vadászat", vagyis ha odafigyeléssel, szeretettel, becsületesen csináljuk. Ez azt jelenti, hogy a megörökítéshez a természet iránti maximális tisztelettel állunk hozzá. Ez eléggé alap dolog, de - kicsit a magam kedvéért is - összefoglaltam, mikre gondolok.
Az a kép, ami túl szép, hogy igaz legyen, általában nem is igaz.
Ne bántsd!
Az állatokat és a növényeket nem szabad kínozni, zaklatni, idomítani, beállítani természetellenes környezetbe, hiába lesz úgy "jobb a háttér" vagy "kellemesebb a megvilágítás". Emlékszem Gy. barátomra a gimiből, aki addig piszkálta egy bottal a zempléni ösvényen talált keresztes viperát, míg elérte, hogy a kígyó odébb másszon egy napfényesebb foltra. Szerencsére a vipera béketűrő hangulatban volt. Én mondjuk - már csak a saját életösztönöm végett is - inkább a teleobjektívet használtam volna, és lemondok a napfényben megcsillanó kígyóbőr-pikkelyekről... Vannak tudatlanságból fakadó zaklatások is, mint például a telelő denevér leakasztása a sziklafalról, "jajj de cuki!" felkiáltásokkal. Szegény felébresztett denevér bele is pusztulhat a sokkba. Az sem etikus, ha valaki drámai hatású kép reményében egymásra uszít két állatot, például összeereszt egy pókot egy lepkével, hogy "elkapott vadászjelenetet" fényképezhessen... brrr.
Növénykínzás is van. Ilyen, amikor a jobb rálátás érdekében letörik az ágait, sőt kitépik, átültetik...
Ne hamisítsd...
Emlékszem a boldog emlékű nyolcvanas évek egy magazinjára, ahol nyíló virágon ülő, gyönyörű pávaszemes pillangó díszítette a belső címlapot. Csakhogy, ha jobban megnézte az ember, ki lehetett venni a gombostű fejét a szegény lepketetem hátában... Hamisításnak számítanak a megrendezett jelenetek is, ahol a természetet imitáló, csinált hátterek elé helyezik az élő állatot (nekem a legtöbb "természetes" békafotó terrárium-gyanús, néhol látszik a részletgazdagságból, hogy 10 centiről készült a kép, és sejteni lehet az üvegfalakat is...) Néha látok állat- és növényfotókat, ahol szokatlan az élőhely és az állat merev tekintete, sejteni lehet, hogy a jószágot csak úgy odatették és a rémülettől épp nem mer mozdulni. netán azért merev a tekintete, mert üvegszeme van, kitömött állat. A növények környezetét is meghamisítják olykor, pl. mohákkal rakják körbe a leánykökörcsint, mert "úgy szebb". Rendben, a behajló fűszálat félre lehet hajtani, de kertészkedni nem kell.
...digitálisan se!
Hamisításnak számít az utólagos digitális machináció is, például több képből összemontírozni a részleteket. Ilyenkor ráadásul gyakran össze nem illő (például nem egy időben nyíló) dolgok kerülnek egymás mellé, és a méretek sem szoktak egyezni. Némelyek a végtelenbe felnyomják a kontrasztot, hogy még pirosabb legyen a pipacs, még kékebb legyen az a tárnics - miért? Szinte kiégeti az ember szemét, vizuálisan fogyaszthatatlan az ilyen, színekkel túlfűszerezett kép. A természet épp elég szép, nem kell "még szebbé" tenni.
Más tollával...
Alap dolog, de ide tartozik az etikához, hogy saját néven csak saját fotót illik feltölteni, vagy pályázatra beküldeni. Más képét letölteni, aztán - még digitálisan "anyja se ismerne rá" mértékben átalakítva is - saját néven továbbítani egyszerűen egy érték eltulajdonítása. Persze amit az ember egyszer felrak a netre, az onnantól szabad préda, és sajnos van, aki nem tiszteli a szerzői jogot. A vízjelezés meg a lebutítás meg sajnos a minőség rovására megy.
Sebezhető helyszínek, sebezhető élővilág
Vannak szigorúan védett helyek, ahol már a letaposással is óriási károkat lehet okozni. Tapasztalatból tudom, hogy - például - a kinyílva extrém feltűnő tavaszi hérics bimbós állapotban gyakorlatilag láthatatlan. Nagyon kell vigyázni, hogy az ember hová lép, már eleve, ha legyalogolt az ösvényről (van, ahol ez tilos is és ez nem véletlen). Amikor megvan a téma, és a természetfotós beletérdel, belehasal a susnyásba, akkor is meg kell nézni - a "vadászat" hevében is - hogy mibe, hogy egy növényről készült jó kép ne okozza öt másik kilapítását. Vannak helyek, amelyek ritka állatok vonuló- fiókanevelő- vagy udvarlóhelyei. Ezeket ilyenkor egyszerűen békén kell hagyni. Aztán vannak helyek, amelyek különösen érzékenyek a taposásra. Például a Pilis gyönyörű, fehér sziklái, ahol a vékony talaj, a sziklagyep sokféle ritka növény és rovar otthona - amíg az "innen a legszebb a kilátás" címen a szirt szélére kimászó emberek le nem tapossák.
Utólag is vigyázzunk rájuk
A természetvédő etika része, hogy utólag is vigyázok a természet kincseire - nem kell azt mindenkinek tudnia, hogy pontosan hol is fényképeztem például az adott veszélyeztetett faj egy egyedét. Vannak helyek, ahová eleve engedéllyel lehet csak belépni, és ennek is oka van. Szerencsére a szigorúan védett területekre is szerveznek a nemzeti parkok vezetett kirándulásokat, ahol fotózni is lehet, és sok érdekességet is megtudhat az ember.
Az a tapasztalatom, hogy minél diszkrétebben, tapintatosabban viselkedik a fényképező ember, annál nagyobb bizalommal van iránta az élővilág, és annál jobban sikerül a kép is. Tehát egy kis természetismeret és sok türelem többre visz, mint a legprofibb objektív. Számomra nagyon kedvesek azok az amatőr fotók, ahol a jobb felső sarokban lévő elmosódott sötét foltról eskü alatt vallja a kiránduló, hogy az bizony egy vaddisznó csülke, hiszen ebben egy egész történet benne van, még az is, hogy a megijedt túrázó kezében reszketett a gép, bemozdult a felvétel...
Az igazán profi természetfotókban nagyon sok munka, idő, fáradozás, tudás - és természetszeretet van. A fotó csak a "jéghegy csúcsa" - az igazán tiszteletre méltó a mögötte lévő tudás, fáradozás, ami megelőzte az exponáló gomb lenyomását.
És, persze, némi szerencse is kell hozzá...
Jó, ha a blogbejegyzésekhez képek is tartoznak. Az alábbi pillangófotók egyikén sem fog senki gombostűfejet felfedezni... :-)
Nagyon szépek az "etikus" lepkefotóid! A leírt szabályokkal messzemenően egyetértek!
VálaszTörlésNéha nagyon nehéz megállni, hogy ne mászkáljak le védett területen az ösvényről, ha távolabb virít valami csoda... Köszönöm!
TörlésTetszik...
VálaszTörlésRemek kis összefoglaló...a szokásos alexandrás humorral fűszerezve! Gratula! :-)
VálaszTörlésÜdv!
VálaszTörlésMesszemenőkig egyetértek az írásod alapgondolataival, bár egy jó pár dologgal nem, illetve ha megfigyeled a természetfotózás mai trendjét, rájössz, hogy bizony mennyire megy a "csalás" és anélkül nem is tudsz ma, ott érvényesülni. Egy simán csak szép képpel, amin mondjuk egy értékes növény látható egy snassz helyzetben, bármilyen éles, színhelyes, természetes a kép, semmit sem fogsz elérni egy fotóspályázaton, kivéve akkor, ha éppen pont arról a ritka növényről szólt...
Ma csak "varázslatos" a természetben egyébként tán sosem látott képekkel lehet nagyot robbantani, amihez sokszor bizony "csalni" kell, de legalábbis nagymértékben manipulálni a képet, vagy digitálisan, vagy a helyszínen, élőben. Ebbe beletartozik pl. a les építésnek az a módja, amikor a les elé 25 méterre kiépítenek egy kis tavacskát mohás farönkökkel, jól beállított háttér, napállás mellett, aztán hetekig "beetetik" a madarakat, pl. hordják a döglött rágcsálókat a ragadozó madaraknak, és így születnek a varázslatos, hihetetlenül jókor elkapott pillanatok fotói... Teljesen elfogadott, nagy fotósaink ilyenekkel lettek világhírűek. És ez nem csalás?? A természetes helyszín "kigyomlálása" szintén teljesen hétköznapi művelet. Döntened kell, sikeres fotós akarsz lenni vagy boldog természetjáró... Az is nagyon igaz, hogy kétszer is meg kell nézni, hogy hova lép az ember, hiszen valóban, nem egyszer tapasztaltam komoly taposási kárt egy-két a terepen elvonult iskolai osztály, vagy nagyobb kiránduló csoport után. A zajártalomról és az esetleges szemetelésről meg nem is beszélve. Én általában a párommal kettesben járom a természetet, sokszor órákig baktatunk teljes csendben, csak mert tudjuk, előbb-utóbb állatokba botlunk, ha így teszünk. És mindenre figyelünk. Csakhogy számomra a természetjárás és különösen a hegyen járás a szabadság a szinonimája, épp ezért nem vagyok hajlandó még a hegyen is mindenféle embertörvény által írott szabályhoz kötni magam. Természetesen ez nem vonatkozik a vadon íratlan, és a felelősséggel gondolkodó természetjáró -nem turista, kiránduló, túrázó!!- józan esze által gondolt, a természetet tisztelő, szerető ember nyílt szíve által érzett, pl. a természeti népeknél ma is általánosan elfogadott szabályokra! Én bizony oda megyek, ahova szeretnék és azt nézem meg, amit érdekesnek találok. Alszom hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, ha tiltják, ha nem. Hiszen nincs is annál felemelőbb, mint elaludni egy hegytetőn és reggel ott ébredni a csicsergő madarak, zümmögő méhek, harmatból előbújó gyíkok között és nem mint idegen, oda nem illő "dolog", hanem részeként az egésznek, nem vendégként, hanem sokkal inkább családtagként....
Ja, és éppen most volt egy nagy képlopós botrány egy általad is ismert hölggyel kapcsolatban.
Hihetetlen, de igaz! Azóta már nevet is váltott az illető és az összes kép eltűnt az oldaláról, de azért sokan fognak emlékezni arra, amit csinált!
Kedves Zsolt,
TörlésKöszönöm értékes és részletesen kifejtett gondolataidat! Érzem a természetszerető ember keserűségét is a szavaidból a fotópályázatokkal kapcsolatban. Én bizony inkább boldog természetjáró kívánok lenni, mint díjakat halmozó fotós, amennyiben a díjakhoz az élővilág macerálása vezet. Én is lemászkálok a kijelölt ösvényekről, sőt szívesen alszom is a szabadban, ha nem éppen egy szigorúan védett területről van szó (amúgy sok ritka faj, ki tudja miért, épp az ösvények mellett szeret nőni), de nagyon odanézek, hogy hová, mire lépek, hogy ne okozzak indokolatlan szenvedést.
A vadászpilótaság a legszigorúbban szabályozott dolgok egyike - sebesség, magasság, millió műszer, nem röpködhet akárhová, akárhogy - mégis, egy vadászpilóta ismerősöm mesélte, hogy számára ez a repülés az emberileg elérhető szabadság legnagyobb foka.
De hát persze ez is csak egy vélemény, ahogy az enyém is - úgy gondolom, a miénk sem különbözik igazán. Köszönöm!
Ismét csak egyetértek veled és mégse... :-)
TörlésMár a TOP GUN filmek óta tudjuk, hogy a legmenőbb vadászpilóták mindig megszegik a szabályokat, a magánéletben és a levegőben is... ! :-)