Terep-járó: Köd, szél, jeges eső - misztikus kalandtúra a Schneeberg csúcsára

Misztikus? Igen. Kalandtúra? Igen. Az eredetileg "lájtos" kis egynapos Baraka-túrát, alpesi sétát igazi erőpróbává, kaland-élménnyé változtatta az időjárás, ami kétezer méter feletti hegyeken igazán nem tréfál. Vajon milyen lehet a négyezres, sőt a nyolcezres csúcsokon? Tiszteletem a hegymászók iránt nagyban növekedett, miközben a jeges szélben, átázott ruházatomban kapaszkodtam felfelé a sziklákon...

Szivárvány az alpesi völgyben

Megfogadtam, hogy pénteken korán lefekszem, tekintettel a hajnali három órás ébresztőre, de ez persze nem jött össze és gyakran felébredtem - nem bízom az újonnan vett vekkerben... aztán máris azon kapom magam, hogy fürgén szedem a lábam a Felvonulási tér felé a sötétben, tömegközlekedés ilyenkor még nincs, de kifejezetten jól esik a séta, az utca tele szórakozó fiatalokkal - még tart a buli, mások éppenséggel kótyagosan ballagnak hazafelé... nekem pedig most kezdődik a nap. Meleg az este, azon gondolkozom, nem túlzás-e, hogy a bélelt nadrágomban jövök (kiderült: nem).
A buszon elalszom - és azt álmodom, hogy sietnem kell, mert elkések! Kifejezetten öröm arra ébredni, hogy nem késem le a buszt, hiszen már rajta ülök... Szürke, csepergős hajnal van, amikor megállunk a csilivili mosonmagyaróvári pihenőnél, iszom egy kávét - drága, de jó, felébreszt. Lelkesen várom a kalandokat... ahogy világosodik az ég, egyre szebb a táj is, haragos-zöld mezők, foltos tehénkék, piros háztetők, rendezett udvarok - igen, ez Ausztria. Még a Nap is kikacsintgat a felhők közül, és a hegyek közé érve szivárványt feszít a puchbergi völgy fölé. Reménykedek, hátha felmegyünk a felhők fölé - a csúcsok kontúrjait elmossa a szürke felhőpaplan...

Varázslatos szürke fények...

A felvonónál már esik is. Apró szemű, kellemetlen eső, van erre egy baszk szó: zirimiri (csirimiri) - ez a szitáló köd-eső, ami szinte észrevétlenül, alattomos módon, megállíthatatlanul rágja át magát a legprofibb vízhatlan rétegeken is. A felvonó ülőliftjében szépen a szemembe is vágja a szél az apró, szúrós cseppeket. És nem visz a felvonó a felhők fölé, sőt: egyenesen belemegyünk, ahogy az összegyűlő csapat elkezd felfelé kapaszkodni a fenyvesben, ősöreg gubancos gyökerekbe kapaszkodva.
Sok érdekes növény van itt - encián, fecsketárnics, völgycsillag, sisakvirág - de nem tudok fotózni, mert egynyomtávos az ösvény, nem tarthatom fel a csapatot. Reménykedem, hogy később talán még lesz lehetőségem lencsevégre kapni ezeket a különlegességeket, amelyek a többnyire a Bükkben is élnek, de nagyon ritkák...
Az eső meg csak esik. Lassan törpefenyvesbe vált az erdő, derékig érnek a hosszú tűjű, borzas fenyők, millió zöld tűlevelük végén esőcsepp rezeg, kicsit megállunk bevárni a sor végét - huhh de hideg van, ha nem mozog az ember - még a zörgős zacskóból előhalászott gumimacijaim is dideregnek. De itt legalább nincs akkora szél, mint amit beígér túravezetőnk a gerincre.
És valóban - elfogy a törpefenyves is, egyre meredekebb, csupasz sziklák közt kapaszkodunk felfelé, szükség van már a két kezemre is, a szél néha a nyakamba csapja az esővédő pelerint. Két copfom végén csepeg le az eső. Még ebben a zord világban is nyílnak az apró virágok a nyers sziklák között - lila, sárga, fehér foltok a szürkeség világában.
Azon tűnődök, milyen remek tesztje ez az új bakancsomnak - aztán eszembe jut, hogy hóha, ez már nem teszt, ez már az éles bevetés! Egyébként remekül veszi a sziklákat, szinte erőfeszítés nélkül kapaszkodom felfelé, csak a görgeteges résznél csúszom el egyszer. Négy fiú ugrik egyszerre, hogy felsegítsen, már ezért megérte.
A meredeknek csak nem akar vége szakadni - nyolcszáz méter körüli szintkülönbséget küzdünk le - de a sziklás rész azért kicsit lankásabb gerincre vált, ahol viszont a szél támad fel. Felbukkannak az első hófoltok is, és egyre élesebb a hideg. A hófoltok között zavartalanul nyílnak az alpesi virágok. Szeretem az alpesi virágokat, mert olyanok, mint én: nagy a fejük, rövid a nyakuk. Itt már - dermedt kézzel - le- lehajolgatok egy futó exponálásra. Egészen fantasztikus a szürke ködkabátba burkolózó alpesi világ.
Egyszercsak megképződik a ködből, mint egy geometrikus, szürreális látomás, a Fischer-hütte háromszögletű kontúrja. A csapat háromnegyede azonnal beront melegedni, mi többi elvetemültek - kábé tízen lehetünk - megyünk tovább, a csúcsig. Nincs is messze, bár nem hittem volna, hogy a körülmények még nehezedhetnek. Nehezednek: csúszós hó, és olyan szél, hogy beletámaszkodok. Elmondhatatlanul kellemetlen, ahogy a hófoltok felett fújó jéghideg szél átfúj átázott ruházatomon, a jeges cseppek a szemembe-fülembe csapódnak, arcomon könny, verejték és vízcseppek elegye folyik. A kapucnimat minduntalan lerántja a szél, pelerinem zászlóként csapkod testem körül. De még itt is van kedvem fényképezni.
Konkrétan, arcomra fagy a mosoly. Az összhatás sokkal hidegebb, mint a téli hótalpas túrán volt, pedig akkor mínusz huszonöt alatt volt itt a hőmérséklet...
Túratársam melankolikusan nézi a napszemüvegét - sapka, sál, kesztyű kellett volna inkább. Nem is időzünk sokat a pokoli szélben a Klosterwappen csúcskeresztje alatt - visszafelé a szél is hátba fúj, hát nagyon gyorsan beérkezünk a Fischer-hüttéhez.

A Schneeberg felvonója - akár egy indusztriál hiperrealista festmény

Valaki összetéveszt Pap Vera színművésznővel, ez igazán hízelgő, noha alaptalan, remélem egyszer összetévesztenek még Jennifer Lopezzel is. :-)
A hüttében a kandalló üvege mögött lobognak a lángok, olyan meleg van, hogy megszédülök, akár a részeg. Jókora, vidám, zajos tömeg nyüzsög bent, veszek egy tányér forró húslevest, minden cseppje aranyat ér - mondjuk annyiba is kerül. Nagyon jó üldögélni a fülledt melegben. A nevetés zaja néha felcsap a gerendákig, ahol régi, kovácsoltvas hótalpak, korhatag sílécek, öregségtől vasmerev Lederhosen-ek, jégcsákányok és megsárgult fotók őrzik a hely múltját. Próbáljuk szárogatni ruhadarabjainkat, csendben olvadok a vidám fiatalok között, akár egy hóember.
De aztán innen is ki kell jönni egyszer - késként vág odakint a hideg, de aztán a vártnál kellemesebb az út: csökken a szél, enyhül az eső, ahogy haladunk a lankás gerinceken a Szalamandra-vasút hegyi végállomása felé. Még ebben a tejfölszerű ködben is felsejlik a táj elbűvölő szépsége, a mészkősziklák formái, a bólogató alpesi virágok sokasága. Pazar lehet a kilátás is... most olyan köd van, hogy neki lehetne támaszkodni. A Sissy-kápolnának csak a kontúrjai látszanak. Találkozunk más kirándulókkal is, egész sokan vannak, köztük gyerekek is, láthatóan fittyet hánynak a kutyaidőnek - így is kell ezt, nincs olyan, hogy "ez nem kirándulóidő" - csak jól fel kell készülni. Nevető osztrák óvodások tűnnek fel a ködből, majd tűnnek el néhány lépés után ismét.
A Szalamandra-vasúttal megyünk le, végállomása kellemesen fűtött, jól is esik ám most itt melegedni, amíg megérkezik a fogaskerekű hegyi kisvasút. A kellemes melegben alig tudom a szemem nyitva tartani, pedig a kilátás - már itt, a felhő alá érve - igazán pazar.

Ide vissza kell jönni!