Terep-járó: Karácsonyi Dolina - Kiskarácsony 22 túra

A Karácsonyi Dolina egy népszerű teljesítménytúra - és ez nem véletlen. Albertirsa határában, szolid dombocskák és tágas síkok között kanyarog a háromféle választható útvonal: a 33 kilométeres (Nagykarácsony), a 22 kilométeres (Kiskarácsony) és a 11 kilométeres (Jézuska) nevezetű szakasz. Én idén (2014.) a Kiskarácsonyt választottam, mivel úgyis hozzá jön még az albertirsai vasútállomástól a rajtpontként szolgáló strandfürdőig mért oda-vissza két kilométer (az itiner szerint ennyi). A túra kiírása nagyon vonzó volt, és ezen a vidéken még sosem jártam. Az időjárás-előrejelzés is kedvező volt, de igaz ami igaz: nagyon vágytam már ki a szabadba, ezért már akármilyen időjárásban elindultam volna egy jó kis túrára.

Uhh... fél öt, magamtól ébredek, fáj a torkom. Úgy látszik, karácsonyra - a sok ajándék mellett - bacit is kaptam. De ez se tarthat vissza. Összecsomagoltam már, csak a gőzölgő, forró teát kell a termoszba töltenem, indulok is. A Körúton senki - nem is csoda, karácsony másnapján. A Nyugatiban épp nyitják a jegypénztárt - egyfajta bajtársiassággal egymásra mosolygunk a jegypénztárosnővel - "éljenek a koránkelő vasutasok és postások" (én voltaképp postás vagyok). Kaland érzete bizsereg a sötétben...már előre örülök a rám váró napnak. Veszek egy olcsó műanyagpoharas kávét, kézmelengetőnek.
A vonaton is egyedül ülök, élvezem, hogy súlytalanul száguld a szerelvény a sötét éjszakában. Monor után kezd halványan, kéken derengeni az ég alja, fakítja el lassan a ritka lámpafényeket a horizont. Hogyan fogok odatalálni a rajtba? Aggodalomra semmi ok: a hosszú vonatról csapatnyi hátizsákos-bakancsos egyén kászálódik le az albertirsai állomáson, velem együtt, szaporán kopogó botokkal igyekszünk a sárga kereszt jelzés mentén. Végigbeszélgetem az utat új ismerőseimmel... Valaki állítja, hogy ez a két kilométer valójában három és fél. Szépen megvirrad, mire odaérünk a rajthoz. A téli álmát alvó strand előtt, sátor alatt vidám nyüzsgés, itiner-osztás, indítópecsét, alma, pogácsa... és: sok egyéb választható forró ital mellett, meleg kakaó! Ezer éve nem ittam kakaót! Előkotrom hát sokat látott alumíniumbögrémet - és nem sajnálják, tele kapom vissza... hátunk mögött, úgy húsz lépésnyire, utánozhatatlan diszkrécióval két őz ballag el. Még csak nem is sietnek.

Kakaócsárda a rajtban

Nekiindulok a távnak - beszélgetőtársam is akad, hamar kopnak a kilométerek, lábunk alatt töredezett, régi aszfalt. Hátunk mögött kászálódik a Nap, lassan bearanyozza a fűszálakat. A hatalmas, fehér szélkerék a fák mögött rezzenetlenül őrzi a tájat. Aztán felragyog a búzavetés smaragdja is, kéken csillan az ég a felhők résein keresztül, pittyegni kezd az ágak között ugráló cinege - hivatalosan is megkezdődött a nap.

Végre lekanyarodunk az aszfaltról, puha öntéstalaj simul a talpam alá, sár szerencsére nincs. A jégtörés itt is sok kárt okozott, nem csak a hegyekben - az alaposan kiszalagozott erdei ösvény a Dolina-völgyön vezet keresztül, és itt is sok a letört ág, kidőlt fa. A kérgeken vakítóan zöld, puha mohakéreg.
"Itt jön Szökellő Szarvas!" kiáltja mögöttem egy elszánt terepfutó, majd kis híján hasra esik az úton keresztbe átnyúló ágakban. Nem könnyű terep. Szép piros csészegombát találok egy ágon. Kora tavaszi faj... Hagyom a rohanósokat előre menni a dzsungelben.
A Nap már csíkokat fest a völgyben. Egy szántóföldre kiérve jön az első ellenőrzőpont, ami egy bokorra kötött bélyegző, mindenki pecsételjen magának. Parányi zúzmarakristályok csillognak a lábam alatt. Fagyott kukoricacsutkákon lépkedek az erdő mellett. Végre egyedül, saját békés tempómban ballaghatok, az erdő és a szántó határán. Szép vidék, simogatja a reggeli napfény, a szántó felett finom pára lebeg. Arra gondolok, fel kéne tenni a teleobjektívet...
Aztán úgy érzem, elérkezett az ideje egy "technikai szünetnek" - lányoknál ez bonyolultabb, na szóval kihasználva a magányt, ott guggolok... és ebben a dramaturgiailag kiválóan megválasztott pillanatban, jönnek a vaddisznók.
Guggolok, nézzük egymást, szép meditatív pillanat, a nagy vezércoca billegteti fekete, szőrös fülét, és szinte látom, ahogy apró szemei mögött jár az agya, hogy most mi legyen. Én enyhén elátkozom a pillanatot, amikor nem hallgattam a megérzésemre a teleobjektívet illetően. De az alapobjektív is egészen jól behozza a csapatot. Három képet is tudok készíteni a kondáról, amíg átkocognak előttem. Egy lemarad. Mind megtermett állat, ilyenkor nincsenek kismalacok.

Nincs messze a következő pont, ahol vár a következő trakta: tűzön fövő forralt bor, vagy tea, igény szerint. Nápolyi is van, és milyen figyelmes gesztus - lisztérzékenyeknek külön gluténmentes sütemény. A már említett méretes bögrét - talán félliteres is megvan - ismét csurig töltik, ezúttal párálló, édes forralt borral. Életembe' nem ittam még ennyi forralt bort... Ahogy kocogok az enyhe lejtőn a száraz kórók között, meg is állapítom, hogy bizony megcsiccsentem. Nem tudom mással magyarázni, hogy báván nézem az előttem hallatlan kecsességgel átszökellő, a kék eget valósággal átszelő őzsutát, ahelyett, hogy legalább megpróbálnám lefényképezni. A teleobjektívet legalább feltekertem... de minek, ha csak nézem a témát? :-)
Szép erdő jön, daliás fákkal, ez a Lipina-völgy, talán itt a jégtörés is kevesebb kárt okozott. Magasba nyúló vadlesek mellett lépkedek el, a következő pecsét is egy ilyen oldalára van felrögzítve.
Saras rész jön - mit sár, valóságos iszapdagonyák - de szerencsére meg lehet kerülni, a szántóföld szélén ballagva. A szalagozás is ezt a megoldást javasolja. Kifeszül felettem az ibolyakék égbolt, guszta fehér felhők úsznak rajta, néhol lábam előtt egy-egy vadvirág is nyílik: sárga ökörfarkkóró, élénk rózsaszín útszéli bogáncs, fehér cickafark. A vadrózsabokrokon rubinpiros hecsedlik, akár a vércseppek ragyognak a kék ég háttere előtt.

Ezután ismét erdei szakasz jön: enyhén ereszkedő ösvényre terel a piros-fehér csíkos szalagozás, ez a bizarr nevű Golyófogó-völgy. Eltűnődök a Mátrixon és eszembe jut Sajdik mesefigurája, Madárvédő Golyókapkodó is.
Váratlan hirtelenséggel esőkunyhó teteje rajzolódik ki a fák között, mellette-mögötte lustán felfelé tekeredő kékesszürke füstfellegekkel... ahá, itt jön a nevezetes szalonnasütés!
Hát, még ha csak szalonna lenne. De nem! Van kolbász, bepácolt husikockák halmaza, fél hagyma is bőven. Meg házi savanyúkáposzta és halálos marású csípőspaprika is. Halmokban áll a szeletelt kenyér. Az asztalon házipálinkák impozáns kollekciója sorakozik. Nehéz ellenállni az "iszol te rendesen?" jellegű invitálásnak. És: tea, kávé, forralt bor.
Fogom a nyársat - mert hogy az is van - felpilinckézek rá minden földi jóból, még alufóliát is kapok, ha saját gőzében párolva jobban szeretném az ilyesmit... ez igen. A szalonnasütés nem egyszerű mesterség: néha lángra lobban a cucc, zsírégetés ez a javából, mondhatni két végén égetem a zsírt, és a lángolt kolbász is új jelentést kap. A hagyma hamar odalesz, sajnos. Másodperceken belül csurog a könnyem a füsttől - feltámadt a szél itt a fák között is - de kitartok és igyekezetem elnyeri jutalmát... mennyei falatok. Este meg úgyis megy a cuccom a mosásba.
A nyárs letisztogatása után jól nevelt sápadtarcúként tüzesvízért járulok a pálinkás asztalhoz - hmm - tényleg nagy ez a bögre. Most kezdem érezni, hogy kissé fázom. Jól esik újra kilépni a fák közül a napfényre. Gyönyörű az égbolt kékje, aranysárgán ragyog a száraz fű. Ahogy a felhők szaladnak az égen, tintakék árnyékuk követi őket, végigsimogatva a domboldalakat. Pillanatról pillanatra változik a színpad, pusztán a megvilágítástól. Csodálatos!
Jön egy kis kapaszkodás, egy löszhátra - nem sok szint van ezen a túrán, mindössze 279 méter, ennek a zöme itt van. A fehér szélkerekek kirajzolódnak a horizonton. Messzire ellátni. Talán a legszebb rész jön: a teljesen nyílt Kisasszony-völgy, a vetés vakító zöldje, a napfény, az azúrkék égbolt, ami felettem ibolyásba hajlik, a horizonton akvamarinba. Rohannak a fehér felhők, alattuk színpompás kabátokban a túrázók, terepfutók. Itt is van egy önkiszolgáló pecsételőpont, virágmintával. A nedves, friss föld illata érződik - egyáltalán nem decemberi a hangulat, nehéz elhinni, hogy két nap múlva jön a kemény fagy és a hó... balról felbukkan, akár a tengerből kiemelkedő krétafehér szirt, Európa legnagyobb gyurgyalag-telepe. A löszfalat át- és átlyuggatják a madarak által vájt, most üres lyukak.

Megint át kell szaladni a forgalmas főúton, aztán pár lépés a település-széli házak között, és felbukkan a már ismert sátor a strandfürdő bejáratánál. Jó sok autó parkol itt - kivételesen az élbolyban lehetek, talán a korai indulás miatt - fel is ajánlja valaki, hogy elvisz a vasútállomásra. De gyalog is kényelmesen elérem a pesti zónázó vonatot. Tökéletes időzítés. Életemben először automatából veszek jegyet - kicsit aggaszt a masina mohósága, amivel benyeli a kétezresemet, de visszakapok egy marék aprót, és, igen, a jegyet is.

Nézegetem a szép emléklapot - hóval borított kápolna és fenyves... talán lesz még idén ilyen idő.

Gyönyörű felhőjáték, sugaras fények közepette megy le a Nap a vonatablak túloldalán.
Csodálatos túra volt, köszönet érte a szervezőknek!