Terep-járó: Szomor 23 - túra az októberi nyárban

A tavalyi október 23-i szomori túráról főleg a gyönyörű napfelkelte élménye maradt meg - no meg a kétórás várakozás a nyirkos, csepergős hidegben a pesti buszra hazafelé. Idén igyekeztem "telekocsiba" férkőzni egy korábbi rajtolás végett, hogy elérjem azt a nyavalyás buszt. Sikerült is - és csepergős hideg sem volt. Sőt, szokatlanul meleg és napfényes, szőlőbogyó-ráncoló napunk volt, amikor öröm a kilométereket róni még a szántóföldek szélén is.

Sötét van még. Szedem a lábam, az útvonaltervező több variációt is megadott a találkozóhelyig, ami egy bútoráruház előtti pont. Lassan pirkad, fakulnak a csillagok Budapest felett. Ide-oda téblábolok, nem tudom pontosan, az épület melyik homlokzata számít, de az biztos, hogy itt nagyon parkolni nem lehet, tehát ha megérkezik az autó, gyors bepattanás és irány Szomor. A három további túratárs is felbukkan a pirkadó homályban, aztán itt az autós "kolléganő" is, túráztunk már együtt idén többször is...

Kilátás a Kakukk-hegyről

Hűvös párák rózsaszín fátylai csíkozzák a prérit az autópálya mellett, érződik, hogy szép nap lesz ez. Társaim 56 kilométeren indulnak, nagy a kísértés, hogy én is átnevezzek. De tudom, hogy az ilyen hirtelen döntéseknek nem szokott jó vége lenni.
Szomoron máris jó sok autó parkol, de a rajthelyül szolgáló sportcsarnokban még alig vannak. Sorbanállás nélkül megkapom az itinert, majd ugyanazzal a lendülettel elindulok a rossz irányba.

Nem is én lennék.

Kakukk-hegy. Innen "alámerülünk" a párába

Vissza, balra el, előttem magasodik a Kakukk-hegy. Mármint, viszonyítás kérdése, inkább afféle dombocska, jó meredek. Jól jön, hogy egy újsütetű túra-ismerős házi pálinkával kínál, "felröppenek" tőle. Szedem a lábam a Kálvária stációi mellett, máris nem fázok. Fűtés-szag száll a levegőben, elkeveredik a zizzenő avar fanyar enyészet-illataival.

Kilátás a Kakukk-hegyről

Máris fent vagyok, itt az első ellenőrzőpont, ahol egy cukorkát is kapok. Míg lefelé ballagok, elszopogatom. Előttem gyöngyház pára lebeg a szántóföldek felett. Rózsaszín, zöld, narancs. Az ébredő Nap aranyfátyollá alakítja, felnagyítva vibrál benne az előttem ballagók alakja. Egy lihegő kutyát gőzölgő pára vesz körül, mitikus lénynek tűnik...

A Kakukk-hegy oldalában

Jön a szántóföld széle, mögöttem elmarad a Kakukk-hegy. Szép zöld, éppen sarjadó gabonavetés csíkozza a földet. Minden szál csúcsán páracsepp ragyog. Gyémántmezőnek látszik a vetés. Ámulok a látványon, egy túratárs nem érti, mit lehet itt fényképezni.

Finom, alig látható pára-pászma húz vízszintes csíkokat

Az Anyácsai-tó tükre mozdulatlan, párálló. Mozdulatlan horgászok kornyadnak fölé. Valószínűtlen finom árnyalatokban vibrál a táj, a már csupasz ágú fákat megkettőzi a gőzölgőnek tűnő víztükör. Itt a második ellenőrzőpont is, ráadásul finom sajtos rúd is jár a bélyegzés mellé.
A völgyben megül a pára. Kék és zöld akvarell, rézkarc finomságú fekete ágrajzolatokkal. Gyönyörű!

Aztán felszárad, elillan - napfényes, száraz földúton ballagok, előttem-utánam sehol senki, csak két autós túratársam szökell el mellettem, akik - úgy látszik - futnak egy kicsit, kikapcsolódásképp... Én ballagok, narancs-barna a táj, lilásfekete árnyékom hosszúra nyúlva kísér mellettem.

Út az Anyácsai-tó felé

Tavalyról ismert útvonal ez, békésen ballagok és szemlélődök. A busz miatt azért tartanom kell az öt kilométer/óra sebességet, amin határozottan rontanak a fotós megállások, de két megállás közt behozom... ez így pont kellemes tempó, nem stresszelek rajta. A táj meg élvezetes. Ballagok a hajdani honvédségi terület "fennsíkján" a száraz kórók és vadon kelt feketefenyők között. Most már magasan ragyog a Nap. A kórók között virág is akad, egy-egy sárga hölgymál, aranyfürt, fehér cickafark nyílik még.

Gabonavetés - minden szál végén harmatcsepp ringatózik

A harmadik ellenőrzőponton alma az ajándék. Pici, ropogós, hallatlanul ízletes piros almácska. Élvezettel eszegetem. Gyönyörű színes lombok kísérnek. Veresgyűrű som, iszalag, rubinbogyós vadrózsa. Felettem feszes kék égbolt, halk morajjal karcolja egy repülőgép a magasban. Valahol előttem már sejlik Zsámbék, tompán hallani a település zajait: autót, flexet, valami kalapálást.

Út a Kakukk-hegy és a sarjadó vetés között

Lefelé tart az út, a pincék és kis házak között felmagaslik a gótikus torzó: a híres templomrom. Sziluettje szürkén lebeg a háztetők felett. A következő pont a Matyi kultúrbisztró nevű létesítmény, ahol teát kapok, és ahonnan kiválóan rá lehet látni a templom oldalára. Felfuttatott szőlő sárguló levelei keretezik a látképet. Pár percig bámészkodok, amíg elkortyolom a teát, aztán indulok tovább.

Természetesen nem hagyom ki a templomrom megtekintését, most ingyenes a belépés - nemzeti ünnep van! - megcsodálom a gótikus boltívek feszességét, ahogy felnézek, mintha ezek tartanák az eget... Hány gótikus katedrálisban jártam már, vajon? Memóriám kilistázza Burgos és Leon lángolóan gótikus épületeit, Chartres-t, a párizsi Notre Dame-t, a firenzei Santa Maria del Fiore-t, a canterbury székesegyházat... elsuhannak előttem a márvány mozaikok, rózsaablakok, oltárképek, színes üvegablakok, aranyozások: szerencsésebb országok kincsei.
Megérintem az időmarta követ. Azért ez is tudna mesélni...

A felkelő Nap párafüggönyön keresztül ontja sugarait

Jön ismét a felfelé, a Rácváros pincesorán át. Szép, sőt takaros kis porták sorakoznak egymás mellett szorosan. Aztán sárga falevél-pettyezte mélyút, intenzív rókaszag - nem csak a borászok vájnak "pincéket", a koma is itt lakhat valahol a közelben. Aztán már fent is vagyok a napsütötte gerincen. Fenyvesben kacskaringózik az út, puha a lépés rajta, és jelentős a forgalom. Sokan egy olyan útvonalváltozatra neveztek, ami Zsámbékról indul és Szomorra érkezik. Főleg kisgyerekes családok, néha előzgetnem kell.

A napfény és a köd játéka meseszerűvé változtatta a tájat

Átugrok egy furcsa, lövészárok-szerű sziklahasadékon, tudom, hogy az Óriások Lépcsője már nem lehet messze. És valóban, a zsivaj már messziről hallatszik. Egy sor család itt tart kis pihenőt. Megkapom a bélyegzést, most nem kell lemennem a "lépcsőn", mint tavaly, megváltozott az útvonal... és hirtelen egyedül maradok, furcsa érzés. Csak egy magányos szalagot lebbent a szél, megnyugtatóan.

Korai indulók. Itt még együtt halad több táv mezőnye

A Töki szőlők ellenőrzőpontig egyedül ballagok. Élvezem. Szép aranysárgák a szőlősorok, a fürtöket már leszüretelték, egy elfeledett fürt töppedten lóg, felette kövér, álmos darázs kering. Ismerem az innen való bort, finom. De a bor így, a szőlő és a pincék látványával együtt adja ki az ízét is.
Lomha vagyok, akár az iménti darázs. Jóllakott dolmányos varjú ugrál át előttem féloldalas, trehány mozgással, ő se tűnik túl fürgének.

Parajelenség - vagy inkább párajelenség? Kellett hozzá egy autó által felvert porfelhő is

Meleg van. Megittam már a kulacsomból a teát, hosszan ballagok a földek szélén, egy eléggé eseménytelen vidéken. Száll a por lépteim nyomán. Aztán egy kanyar után ismét megsokasodik a nép körülöttem, a felvonulás-szerű vidám hangulat kedvemre való.
Balfelől farm, fehér lovacska bámul a kerítésen túl, a bélyegzésért és a mellé járó natúr almaléért sorbanállás van. Stopperemre pillantok - ej, ez az átkozott menetrend - de látom, hogy belefér, hogy kivárjam. Megéri, nagyon finom.

Mezei juhar - Acer campestre

Jobbkanyar, műút, előttem a távolban ezüstösen csillogó víztorony. Aztán balfelé letérés egy földútra. Különleges, hullámzó tájra kerültem. Mintha a tenger óriás hullámai dermedtek volna meg, vagy egy óriás takarójának ráncain kelnék át... hangya méretűnek érzem magam, előttem a táj hullámai egymást követik, párába veszve. Tulajdonképpen nagyon tetszik.

Az egyik hullám alján fasor rejlik - megpillantom a túratársak apró alakját, ahogy sorban ballagnak Szomor felé. Igen, ez már a "célegyenes", persze megkerülve a Kakukk-hegyet.

Anyácsai-tó

Ismerős is akad itt lent. Hangosan köszöntjük egymást. A gabonavetés gyémánt vízcseppjeit már felszárította a Nap, a távolban látom megcsillanni az Anyácsai-tó ólomszürkén csillogó vizét. Szedem a lábam, mert nem tudom pontosan, mennyi lehet még hátra. De így is meglep, milyen hirtelen bukkan fel előttem Szomor és a sportcsarnok. Van időm még egy kávét is meginni, zsíros kenyeret eszegetni, kideríteni, hogy hol is van a buszmegálló. Sorra érkeznek az emberek a legkülönfélébb távokról, én már megkaptam az oklevelet és a kitűzőt...

Kiballagok az őszi illatokat lehelő utcára.
Ebédre otthon leszek...
De szép délelőtt volt ez!