Terep-járó: Tárnicstúra a Börzsönyben

Az időjárás-előrejelzés erre a hétvégére markáns hidegfronttal, mindenféle viharokkal "kecsegtetett", de úgy gondoltam, semmi sem tarthat vissza egy börzsönyi kirándulástól. Ráadásul "fülest" kaptam, hogy egy pici réten virágzik az alpesi tájakat idéző, mély kék kornistárnics, aminél szebb hazai vadvirág kevés van. A túra jeligéje, mottója legyen tehát ez a növény!

Kilátás a Nagy-Kőszikláról a Dunakanyarra

Madárdalra ébredek. Egy kis kékcinege a gangos pesti bérház egy málladozó kiszögelléséről egészen tavaszt idéző lendülettel kiabálja ki a világnak, hogy Nyitnikék! Nyitnikék! Gyorsan elkészítek hát egy szendvicset, forró teával töltöm meg a termoszt, hátamra kapom a hátizsákomat, nyakamba a fényképezőgépet, és indulás a Nyugatiba! Ott megiszom egy jóféle műanyagpoharas kávét - van még időm a vonatindulásig - ezalatt a ferde napsugarakba záporpettyek keverednek. Összenevetünk a fogatlan könyvárussal - Ördögéknél megint balhé van... én csak attól tartok, hogy Ördögné visszaüt, mert akkor nyakamon a jégeső!
Békés utam van Kismarosig. A vonaton kerékpáros és hátizsákos kirándulók sokasága, őket sem riasztotta el a meteorológia. Kismaroson meglepően csípős, hűvös levegő csap meg, ahogy leugrok a vonatról. Gyors léptekkel megyek végig a kisvasút sínpárja mentén - most nem utazom vele, de látom, telt ház lesz - és már felkanyarodtam a zöld jelzésen, amikor hallom az indulást jelentő sípszót.

Száraz és csendes erdőben kapaszkodom felfelé, néhol a sűrűben házak is állnak, visszanézve néha vakító fehér, olvadt ólom-szalagként ki-kivillan a fák közül a Duna. Egyszercsak diadalmas, harsány levelibéka-dal fakad a fejem felett. Rábólintok: hiszek neked, béka testvér, te már a közeledő esőt köszöntöd... Sokáig hallom a kisvasút dohogását odalentről, ahogy a meredeken felfelé lépdelek, ki is melegszem. Jól esik az első korty tea a termoszból.
A zöld jelzés földútba torkollik és közel vízszintesen halad, jobb kéz felé elhagyott, régi víkendházak alusszák öröknek tűnő álmukat, mohos faházikók, sokuknak már ablaka-ajtaja sincs, de még hajléktalanok sem laknak bennük - csak az enyészet... Pedig micsoda víkend-élet lehetett itt hajdanában! A hetvenes-nyolcvanas években, amikor hétvégente összejártak itt az emberek bográcsozni, a férjek trabantjaikat barkácsolták közösen, az asszonyok kézimunkázott függönyöket akasztottak a kis ablakokra, igazi kis mennyország lehetett ez, amikor még nem szabadott külföldre utazni, és nem mindenki vágyott a Szot-üdülőbe... Emlékek lopakodnak a fák alatt. Egy elveszett, elmúlóban lévő generáció emlékei a fiatalságról...

Lekanyarodok a zöld háromszög jelzésen, célom a térkép szerint panorámával kecsegtető Nagy-Kőszikla. Valóban csodás kilátás nyílik innen, a Visegrádi-hegység vonulatai gyöngyházfényű ködpárában vesznek el. Még egy durván összeácsolt padféle is van, kiváló hely a szendvics elfogyasztására. Lábam nyomán gyíkok zizzennek.

Tudom, hogy errefelé lesz a tárnics, már ha szerencsém van. Guvadt szemekkel vizslatom az út szélét, de semmi... csak a fonnyadt aljnövényzet. Aztán kibukkanok egy kis rétre, és szinte elszédülök a szépségtől: százával nyílnak az őszi kikericsek, a kis ezerjófüvek, és a rózsaszín tengerben kék pettyek szigetei: tárnicsok!
Fura, hogy mind bimbós, noha meleg van, és süt rájuk a Nap - gondolom, a levelibékához hasonlóan az esőre számítanak ezek is. Fényképezek, óvatosan lépek, szerencsére az út mellett vannak. Egy éppen érkező nyugdíjas turista-pár is megcsodálja az "enciánokat".

Felragyog a napfény, amikor kikanyarodok a Száraz fák kaszálóra. Precízen levágták a füvet, és a pár csepp eső előcsalogatta a virágzókat... igazi virágos rét, miniatűr kivitelű vadvirágokkal! Nem győzök álmélkodni, mennyi minden van. Vörös fogfű, aranyfürt, őszi kikericsek, halványlila fürtösveronikák, sárga peremizsek mindenfelé. Kamaszokból álló, zajos, csupa kéz-láb kiránduló osztály érkezik, mulatságosnak tartják, hogy Allah akbar-ral köszönjenek nekem... Rákanyarodok a mezőn táblával kijelölt sárga sávra, hogy aztán egy újabb derékszögű kanyarral a piros sávra forduljak, észak-nyugat felé. Két kiránduló srác van a nyomomban, hasonló sebességgel haladunk, aztán egyszer csak elfordulnak észak felé a lekaszált domboldalon, jelzés itt nincs... elbizonytalanodok, talán ők tudják jól, merre megy az út? Kicsit téblábolok, ami arra jó, hogy felfedezzem a feketéllő farkasfogat (ez az adventív növény eddig hiányzott a "digitális füvészkönyvbemből"), és megfigyeljem a holló-párt, ami kifejezetten az én fejem felett kering, kiáltozik, hangjukból nem nehéz kihallani a becsületsértéseket. Először azt hiszem, miattam idegesek, de amikor megállok kicsit és nézem őket, látom, hogy van egy harmadik is. Talán "gaz csábító", talán betolakodó, aki a területért való harcra hívta ki a másikat?
Végül megyek tovább az eddig is sejtett irányban, itt nedvesebb a talaj, talán zápor is hullott, mindenesetre, bár a patakban nincsen víz, a nedvesebb élőhelyek növényeit látom: sásfélék, kenderkefüvek, csillaghúr, bakszakáll... a patak hűlt helye fölé öreg fűzfák hajolnak. Szép hely. Látom, hogy a két fiú jön visszafelé a dombon... ők is rájöttek, hogy nem arra van a piros sáv folytatása.
A horgásztó opálosan csillanó tükre hosszan kísér jobb kéz felől, aztán felmászok a Bibervár romjaihoz - most nem sok értelme van, viszont elég nehéz a csúszós úton visszamászni a műútig... Hej, régen ennek a várnak is fényes lapokra írt történelme lehetett, noha kicsiny váracska volt, csatát tán sose látott... alatta meg hajdanán kis falucska állt, Toronyalja, lakóit a tatárok űzték-pusztították el, amott, a műút aszfaltszalagján túl, a tatárok elvonulása után pálos kolostor épült, annak is csak a kútja maradt meg, ami sok leletet tartogatott a kíváncsi utókor régészei számára.
Felkanyarodok a jelzetlen, de jó széles földúton, vakít a fény, kőtörő aszúszegfüvek rózsásfehér virágocskái rezegnek a lábam alatt, aztán hamarosan becsatlakozik a kék sáv, és innen már végig lefelé vezet az utam. Fáj a térdem, nem pihentem még ki a múlt heti félmaraton-futást...
A Malom-völgybe jutva a patak mentén halad az utam, meglepetésszerű kis kaszálórétek bukkannak fel, őszi kikericsek milliói pettyezik a zöld füvet. Hátam mögött viharfelhők tornyosulnak, megsűrűsödik a levegő, érzem a fejemben a légnyomás változását, az ég is megdörren... Mögöttem ismét felbukkan egy jó zajos kiránduló osztály, kicsit gyorsítok, aztán át kell kelnem a patakon - pár, kevéssé akrobatikus ugrással a hordalékfákon keresztül ez sikerül is, aztán a diákokat többé se nem látom, se nem hallom mögöttem... azért, remélem, rendben átjutottak ők is. Egy másik farkasfog-félét fényképezek, subás farkasfog a neve, ez is a vizes élőhelyek növénye. A víz felett szitakötők cikáznak a napfényfoltokban.
Hosszú település ez a Zebegény, határában szürkemarhák legelnek. Már várom, hogy ihassak egy jó nagy pohár bodzaszörpöt a rétesesnél - jó sokan vannak itt is, megtudom, hogy sütőtők-fesztivál és sárkányeregető-verseny van. Nem sokat nézelődök, mert a harang megkondulása jelzi, hogy délután három van - vagyis, öt perc múlva itt a vonat!
Bámészkodom kifelé a kényelmes vonat ablakán, az utasok többsége színes sárkányt és madzagot szorongat a markában - jó munkát végezhetett a vásári árus - nézetegem a tornyosuló felhőket, nem zavar a vágányzár miatti késés sem...
Szép nap volt!