Terep-járó: Színpompa a budai hegyekben, zivatar előtt

2017. május 24., szerda

Színpompa a budai hegyekben, zivatar előtt

Vannak kedvenc helyeim a Budai-hegységben, amiket gyakran felkeresek, egy-két órás bámészkodós-fényképezgetős sétára. Ilyen a Normafa, Csillebérc és a Széchenyi-hegy. Erre a napra komoly zivatarokat jósoltak, de sütött a Nap, így hát felkerekedtem...

Piros gólyaorr - Geranium sanguineum

Fülledt meleg van, az ég fátyolos. Szinte vibrál a levegő a tücsökciripeléstől. Beveszem magam a sűrűbe, fejem felett jajongva kiált egy madár - talán valami ragadozómadár-fióka lehet. Távolodva még sokáig hallom éles, követelőzős kiáltásait. Tollak borítják az ösvényt... nézem, szajkótollak, alkalmasint a láthatatlan, de hangos fióka anyukája bonthatta ki a tulajdonost a kabátjából. Lehajolok néhány szép, türkiz-szürke erezetű tollacskáért - ezekből divatos fülbevalót fogok készíteni... Hja, az ősasszony is így gondolkodhatott! (Természetesen, védett állatok esetében az "alkatrészeket" is a helyszínen kell hagyni... a szarvasagancsot is... de a szajkótoll, szerencsére, nem ilyen.)

Óvatosan elteszem a tollakat a mellényem zsebébe, valami a kezembe akad... oppá. Múltkor levettem az UV-szűrőt és zsebre vágtam... aztán kimostam a mellényt... Bánatosan kipiszkálom a fényképezőgép-tartozékot a zsebből, alighanem ez most a világ legtisztább UV szűrője. Kifogástalan! Semmi nyomot nem hagyott rajta sem a centrifugaprogram, sem az ötven fok... hiába, az NDK-ban tudtak elnyűhetetlen holmikat gyártani!

Ahogy beljebb hatolok a kis ligetbe, azért akad némi szemét is. Valami piros villan a szemembe... igen, egy XXXXL-es méretű piros csipkebugyi. Nem szívesen találkoznék a tulajdonosával itt a bokrok között! Aztán találok egy csinos, rozsdamentes villát is (próbálom összekombinálni az eseményeket, de nemigen sikerül).

Dús, zöld erdő a KFKI mellett

No de nézzük inkább a növényeket. Városi legenda szerint errefelé még bangók is lehetnek, persze ilyesmit most sem találok, de van sok minden más. Egy csinos, finom rózsaszín tarka kosbor, szinte mosolyog a fű között. Itt most találkozom ezzel a fajjal először. Távolabb, a fák sűrűjében természetesen ott vannak a madárfészek kosborok is. Általában nem könnyen fotózható faj (barna alapon barna, meg ahol él, ott rendszerint tisztességes fény sincs), de emögött valóságos diszkófények villóznak, nem tudom kihagyni.

Madárfészek kosbor - Neottia nidus-avis. Védett

Élvezem a láthatatlanságot, az elrejtőzöttséget - alig pár méterre autók zúgnak, nyüzsög a város, itt viszont illatos, zenélő, színes élet fogad. Lódarázs repül át előttem fontoskodva, akkora, mint egy katonai helikopter. Bronzhátú cincér szedi a lábát, amott a korhadozó farakásban valami gyík akkora zörgéssel mozog, hogy hang alapján tyrannosaurus is lehetne.
El-eltűnik a napfény, lassan elborítják a felhők az eget. Napsütötte szélük fűrészes, és lassan zárul össze a fejem felett, mint a cipzár. A levegő is mintha megsűrűsödne. A tücskök ebben a sűrű közegben meg csak ciripelnek, ciripelnek...
Lehajolok lefényképezni valamit, a derekam kilóg a pólóból, erre valami akkorát csíp bele, hogy a gerincem is belesajog. Felugrok, eljárok egy gyors indiántáncot - ha a tettes a póló alatt, netán a farmeromban lenne, sürgősen távozzon! Vihar jön, már ebből is lehetne tudni... csípősek a rovarok!

Ami még szembetűnik: a vadrózsák! Sokféle vadrózsa él erre, amikor jöttem, még mind kinyílt virágokkal fogadott, most meg... a fiatalabb virágok becsukódtak, csak néhány öreg, szirmahullott virág tárja ki kelyhét szemérmetlenül, "minden mindegy" alapon. Hiszek a rovaroknak és a virágoknak, megszaporázom a lépteimet. A réten tarka imolák villogtatják valószerűtlen színeiket. A nagyezerjófüvek fáklyaként világítanak a borongós ég előtt, néhány bevállalós lepke mászkál rajtuk, szárnyaikat lökdösi az egyre élénkülő szél.

Tarka (pettyes) kosbor - Orchis tridentata. Védett

Felkeresem az Úti Madonna kápolnát. A fák alatt már szinte sötét van, távolról az ég morajlását hozza a szél. Itt "ismerek" egy bíboros kosbort - megnézem, megvan-e. Igen, de idén csak tőlevelet hozott. A fehér madársisakokat kicsit nehezen találom meg a galagonyásban, de végül is meglesznek. Van itt a fák alatt szép sárga magyar repcsény, rózsaszín nagyvirágú lednek, fehér iszalag. De már nem nagyon akarok időt vesztegetni fényképezéssel. Alig van fény, és már szemből is hallom a mennydörgés moraját.
A buszmegállóban állok már, amikor az első esőcseppeket hozza a feltámadó szél. Aztán a következő pillanatban eltűnik Budapest! Normafától amúgy messzire ellátni, de most... egy szürke fátyol zuhan rá. Apokaliptikus. A szél felém sodorja a pokoli zivatart, még a villámok fényét se látni benne. Szerencsére megérkezik a busz. Ablakán teljes felületen ömlik a víz, a villamos - amíg jár - széles vízsugarat spriccel, áramszedője szikrázik a zivatarban. Szerencsére a metró jár, és bár néha bokáig gázolok az áradatban, fényképezőgépemet a kabát szárnyai alá rejtve, azért egyszer csak hazajutok...