Letűnt várak kövein, szarvasbikák birodalmában: börzsönyi túra decemberben

A "vártúrát" a Duna-Ipoly Nemzeti Park szervezte, és már ahogy olvastam a kiírást, biztosra vettem, hogy sok érdekes dolgot fogok látni, hallani. Bár sokat járok erdőn-mezőn, és aránylag sok dolgot észre is veszek, azért mindig van egy rakás olyan, ami mellett elmennék, ha nem mutatnák meg.

Az utolsó napsugár a Naszály mészkőbányáját világítja meg. Kilátás a Pap-hegyről

A Nyugatiban kígyózó sorok a jegypénztárnál. Épp hogy elérem a vonatot, ezután jöhet a háromnegyed óra csendespihenő a szobi zónázón. Kellemes az utam, ez a vonat százhússzal vágtat Vácig. Ragyog a reggeli napfény, csak Vác után rohan bele a vonat valami vigasztalan, ködös szürkeségbe. Valamennyivel világosabb lesz Kismaroson - hú, de sok az ember, főleg kisgyerekes családok! Persze, jó az idő, kisvasút, Mikulás... négy szerelvényt is összekapcsolnak, meg is telik. Az egyik sarokba kucorodva összemosolygok egy apukával, aki egy feltűnően unatkozó kisfiúval van.

A kisvasút zötyög felfelé, egyre kékebb felettem az ég, és hopp, ki is bukkanunk a ködzónából. Ragyog, ragyog a Nap, fehérlik a hó. "Ott jön két kaktusz!" - kiált fel egy apróság, erre odakapom a fejem, nos: krampuszok lépnek a vagonocskába, aztán persze jön maga a szemüveges Mikulás is. Énekelni kell, hull a pelyhes, és mivel az unatkozó kisfiú anyukájának néznek, én is kapok szaloncukrot.

Úgy látszik, csak én jöttem kisvasúttal erre a túrára, amit "nehéz túrának" hirdettek, noha csak 10 kilométeres. A Hiúz Házként is ismeretes látogatóközpontnál hemzsegnek az apró énekesmadarak és a szánkózó családok, egy elvetemült módon száguldó szánkós óvodás elől az árokba vetem magam, a combközépig érő hóba. Eltűnődök azon, mennyire hasznos dolog is egy kamásli. A bakancsom - számomra legalábbis - új, impregnáltam is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sok a hó, az érintetlen helyeken közel térdig ér.

Összegyűlik a társaság, indulás! Nem lehet halogatni, mert hamar lemegy a Nap decemberben. Pár lépés után letérünk balra az aszfaltútról, bele a puha, mély hóba, a fák közé. Jön a nap egyetlen patakugrása, amit különösebb hiszti nélkül sikerül is teljesítenem (hajlamos vagyok belepotyogni a mindenféle patakokba ugyanis.) Kacskaringózunk mindenfelé, a szekérutak is járatlanok még. Ilyenkor, hóval fedve jobban kirajzolódnak az ember építette formák, ezek közül az első egy néhai patak-duzzasztógát maradványa. A vaskohászathoz vízzel hajtott gépek kellettek, no meg sok fa, úgyhogy az 1700-as években biztosan nem volt ennyire sűrű erdő errefelé. Mindenfelé látszanak a hóban a tányérforma süppedések, a hajdani bánya-horpák. De a felszíni bányászkodás mellett létesültek Királyrét környékén többszintes, mély tárnák is, amik ma a védett denevérek téli menedékei.

Tappogok a mély hóban, igyekszem lépést tartani a csapattal. A hó egy helyen alaposan fel van túrva, kilátszik a föld csupasz, barna háta, először azt hiszem, vaddisznók jártak itt. De a nyomokat jobban megnézve kiderül, hogy nem: ezek a méretes lábak szarvasokéi voltak. Még azt is jól látni, hol heveredett le az állat. Emésztése hőt termel, tehát ha jóllakott, nem fázik... A Nap ferdén nyilaz be a fák közé, lila árnyékok csíkosra festik a havat.
Egy parányi, Árpád-kori földvár sáncain állunk meg, körbejár egy sütis tálca. Magamtól észre nem vettem volna, de így, hogy mutatják, jól látszik a szabályos forma a csörgőn száraz levelű cserfák és tölgyek árnyékában. A régészek megkutatták már, találtak is leleteket, a várhoz tartozó falucska valahol lejjebb állhatott, annak szinte nyoma se maradt a tatárok után.
Kibukkanunk a fák közül, ismerős a táj: ez a természeti értékekben rendkívül gazdag Király-rét. Nyár elején jártam itt utoljára. Egy öreg, göcsörtös vadkörtefa alatt állunk meg pihenni, ez lehetőséget ad a pálinka és más erdő-adta termékek felemlegetésére. A távlat párás, kékes-ezüst ködbe burkolja a horizontot keretező hegyeket. Oda fogunk felmászni.

A hó mély, puha, érintetlen. Abbahagyom, hogy térdemet magasra felrántva lépkedjek nyomból nyomba, inkább láblendítve túrom-rúgom magam előtt, száll a porhó. Gomolyogva "úszunk" át a réten, nem is tudnám ezt máshogy leírni. A napfény szikrázik a hókristályokon, simogatja a fagyott zsombékok hólepte buckáit.
A műútnál páran visszafordulnak Királyrétre, hiszen a túra nehezebb része még csak most jön. Nem is vagyunk még "a földvár felé félúton", és most jön 400 méternyi emelkedés, fel a Pap-hegyre.

Bizony, ez sportteljesítménynek sem lebecsülendő. Enyhe szorongással gondolok a holnapi jótékonysági futóversenyre, vagyis arra, hogy hogyan fogok megbirkózni a várható izomlázzal. Minden lépésnél megfeszítem a lábszáram, egy szakaszon vaskos keréknyomban ballagunk - fakitermelési járműé - itt nincs hó, viszont van csonttá fagyott, csúszós sár. Aztán ismét jön a puha, fehér hólepel, minden hangot elnyelő, néhol roppanós tetejű, mint a dobostorta. Néhol egészen valószínűtlenek a fények, egy nyiladéknál olyan ultraibolyán világít a hó, mintha egy filmforgatás díszlete lenne... Barnásfekete törzsek, vörösre száradt, ottmaradt lombok, kék égbolt, fehér zúzmara, lilás árnyékok... nagyon is színes minden, nem sok ilyen tiszta, friss havas nap van egy évben.

A fák között fantasztikus kilátás nyílik a Kopasz-hegyre, olyan, mint a Fudzsijama egy japán festményen, ezüstfehér köd hullámzik alattunk, ebből emelkedik ki liláskéken, festőien a néhai vulkánrom.

Örülök, amikor végre a hegygerincre érünk, és síkba fordul az utunk az érintetlen hótengerben. Eljött a megérdemelt kávészünet ideje. Hátizsákot le a hóba, termoszt és poharat elő... és ekkor jönnek a szarvasok, természetesen. Egy finom, folyamatos mozdulattal leteszem, ami a kezemben van, felkapom a teleobjektívet - a szarvasrudli udvariasan kivárja mindezt, még az is lehet, hogy észre se vettek minket. A szél felőlük fúj, csendben vagyunk, az állatok felénk se néznek, ahogy királyi méltósággal, térdig a hóba süppedve lépkednek a fák között. Csupa koronás bika, a sort egy ügyetlenül ugrabugráló kiskamasz zárja, fején egyágú kis bökőke. Mindet sikerül lefényképeznem.

Itt is van egy kis, Árpád-kori földvár, valamivel lejjebb pedig egy jóval nagyobb, késő bronzkori. Az Árpád-korban csak a helyi uraság menedéke volt a vár - értékeié, és főleg az okleveleké - a bronzkorban viszont az egész népesség behúzódhatott a falak mögé, házaik is itt álltak, a sáncokon belül. Alkonyiak már a fények, az ég vörössé vált, ahogy lenézünk Király-rétre, mintha egy nagytestű vaddisznó mocorogna feketén odalent. Valahol a távolban a Tátra is sejlik. A másik irányba nézve, kicsit lejjebb az utolsó napsugár a fák közül kivillanó Naszály fehér mészkőbányáját simogatja végig. Csodálatos a panoráma.
Lefelé a meredeken a mély hó egyfelől csúszik, másfelől fékez. Hömpölygünk benne lefelé. Egy biztos: jó puhán lehet elesni benne, ezt vagy háromszor meg is teszem. Elmaradnak mögöttünk a háromezer éves falak, amit olyan titokzatos nép rakott, aminek a temetői nincsenek meg... alig tudni róluk valamit. Lejjebb sokkal újabb kori romok: drótkötélpálya kőből rakott állomásainak csonkjai állnak ki a hóból.
Vöröslik az alkonyi ég, szürkül már, amikor kiérünk az aszfaltútra. Szerencsém van, valaki levisz autóval Kismarosig, és ott ahogy felérek a peronra, már érkezik is a kellemes melegre fűtött zónázó vonat...