Terep-járó: A Mátra ködös bércein

A nyári geológiai túrákon ismertem meg egy elszánt ásványgyűjtő srácot, akitől pár napja levelet kaptam: nem volna-e kedvem csatlakozni egy év végi, mátrai, bejgli-ledolgozó túrához? Mivel a karácsonyi kalóriaáradat nekem is a fülemen jött ki, örömmel mondtam igent. Persze akkor még senki se tudhatta, hogy talán a hét legpocsékabb időjárású napját sikerült kiválasztani. Előtte, utána napsütésben szikrázó havas bércek - ezen a csütörtökön viszont latyak, köd, undokul csurdogáló eső és széllökések vártak az ország tetején. De a hangulat a résztvevőknek köszönhetően olyan jó volt, hogy igazán jól sikerült maga a kirándulás is.

Decemberi színek

Búbánatos szürke reggel, de hiszen megmondták a rádióban, hogy délutántól megérkezik a hidegfront, esővel-havasesővel. Ellenőrzöm a felszerelést, minden megvan-e (a csokoládétól a BKV-bérletig). Most próbálom ki újonnan vett kamáslimat, kíváncsi vagyok, hogy válik be. Indulás!
Kicsit megdermedek, amikor még a villamoson ülve ránézek az órára: negyedóra múlva indul a busz, és még a Blahánál se vagyok! Mégis sikerül villámgyorsan a Stadionokhoz érnem - a metró azért gyors - és a jegy is gyorsan megvan. Minden idők legpiszkosabb távolsági busza vár rám, egy katonásan rendezkedő sofőrrel. Utasít, hogy mögötte öt sorral, az ablak melletti ülést foglaljam el. Mondjuk nincs is a szokásos vita azon, hogy kinek hová szól a jegye...
Nem a koszos ablak miatt marad félhomályos a pirkadat. Egy órán belül Gyöngyösön vagyok, ahol már integetve vár túraszervezőnk, a másik buszra már zajlik is a felszállás. Öten jöttünk össze, akiket nem riasztott vissza a meteorológia. Elszántan vidám, edzett társaság, örülök nekik. Gyors bemutatkozás, miközben a busz gyomorzsibbasztóan kanyarog felfelé a Mátrában. Alig ismerek rá a májusi Decathlon-túra rajt-cél helyére. Rákezdi az eső, csíkokat húznak a cseppek az ablaküvegre.

Fekete-fehér... mint egy kotta

Felbukkannak az első, piszkos hófoltok, aztán megsűrűsödnek Galyatetőhöz közeledve. Leszállás, öltözködés a fedett megállóban, most jut eszembe, hogy bizony tokot kellett volna hozni a fényképezőgépemnek is... szerencsére van nálam jó pár nejlonzacskó, jobb híján ezt húzom a kényes optikára, masnis csomókat is kötök rá, nem elegáns, de most ez van. Elbámészkodok azon, hogy a galyatetői nagy, rakott kő falú szálloda négycsillagos. Bezzeg én tavaly nyáron szemben, a kilátó "bivakszállásán" húztam meg magam... de rég is volt! Egy másik évszázadban, egy másik bolygón, egy másik álomban.

A sárga sáv jelzésen haladunk. Undok hideg van, de nem merem zsebre tenni a kezemet, csúszik itt minden. Látszólag alig van hó... a fenyők tűlevél-réteget hintettek, olyan a hó, mintha vörös rókaszőr borítaná. De rálépve roppanva törik be a kérge, és lábszárközépig zuhan az ember a nehéz, ragadós, latyakos hóba. Másutt kérgesebb, fel kell lépni rá, szinte mintha végig kiszámíthatatlanul lépcsőzne az ember, igénybe veszi a terep a combot, térdet alaposan. A fák törzse tövében mindenütt egy-egy kerek, fekete, olvadt folt. Olyanok a fák, mintha kottafejek lennének, megannyi hangjegy egy vonalak nélküli kottában. Fekete és fehér a világ.
Egy kanyar mögött felbukkan a köd is. Foszlányokban jön-megy, egyszer füstnek is nézzük, olyan tömör.

A tűlevelek miatt úgy tűnik, mintha alig lenne hó. Pedig szinte érintetlen, kb. 25 centiméter vastag hóréteg ez!

Egy csapatnyi kiránduló srác - szerencséjükre - megkérdezi tőlünk az utat Kékestető felé. A kék jelzés, az stimmel, de az irány nem... fordítva indultak el rajta.
A köddel együtt megjön a fotós-kedvem is. Nagyon óvatosan, kezemmel és a nejlonnal takarva használom a gépet, nem is csinálok sok fotót, meg hát a lábam alá is kell nézni folyamatosan. Itt, az északi oldalon elég vastag a hó, és ahogy haladunk lefelé, a köd is sűrűsödik. Néha erősebben, néha gyöngébben esik az eső, egyikünk egy őzet is látott. Vajon hol vannak ilyen időben?

A letaposott, jegesre lefagyott részek különösen csúszósak voltak

A Vörös-kői kilátó előtt újra rázendít az eső, a sűrű ágakon-bogokon nehéz esőcseppek milliárdjai csüngenek, azt a pillanatot várva, hogy valamelyikünk megrezdítse az ágat. Egyik túratársunk örömmel mutatja az általa felfestett jelzéseket. Valóban, szinte világítanak élénk színeikkel a lombjahullott, monokróm világban.
Egy helyen - szó szerint - ballépést követek el. Úgy gondolom, átlibbenek egy vastag, kérgevesztett, keresztben fekvő fatörzsön. Ám az olyan, mintha olajjal kenték volna be, egy pillanat alatt kicsúszik alólam a lábam, és egy fura félfordulattal máris a latyakban találom magamat.
Végül is, beázott a bakancsom, beázott a kabátom, egyedül a nadrágom nem ázott még be - tehát törvényszerű volt egy ilyen mártózás. Társaim kicibálnak a jéghideg szötymőből, ami jól érezhetően szivárog keresztül a bélésen, igaz egyikük merő jószándékból azt a karomat rángatja, amire támaszkodok, de akárhogy is: baj nélkül megúsztam a kalandot. A fényképezőgépen nejlonzacskót cserélek, már menet közben. A jeges sarat kristályos hóval igyekszem ledörzsölni a tenyeremről.

Felbukkant a köd...

Ketten felmásznak a kilátóba, bár kilátás nemigen van. Már ez alatt a rövid megálló alatt is dideregni kezdek, amire egy laposüveg a felkínált megoldás. Benne az ottfelejtett whisky és a rátöltött házipálinka keveréke, gazdája szerint "egyfajta küvé".
A ködben holló károg valahol, láthatatlanul.

A ködpászmák végig társunkká szegődtek

Mátraszentlászlón, bár nagy a kísértés, nem megyünk be a kocsmába melegedni. Leragadnánk, és a buszt célszerű lenne elérni... így hát keresztülballagunk a településen - téli álmát alussza - aztán bekukkantunk a Három falu templomába, most nyitva van a kapuja, be lehet kukucskálni.

A száraz bükklomb varázsol egy kevés színt a téli erdőbe

A következő erdőrészen, a völgy aljában már eltűnt a hó. Gyakorlatilag a teljes völgytalp patakmederré alakult, mindenütt csacsog-csurog az olvadékvíz, aranybarna bükkleveleket táncoltatva a hátán. Átlábolunk rajta különösebb baleset nélkül, aztán Mátraszentimrén mégiscsak sor kerül némi melegedésre egy hangulatos helyen, a "kemencés kocsmában". Kemencét nem látok - bár állítólag van, sütnek is benne - egy gigantikus cserépkályhát annál inkább. De tényleg, ekkorát nem láttam. Kampók és botok segítségével körbeaggatjuk rajta a kabátunkat, én a polárpulcsimat is - nem mintha megszáradna, de legalább meleg vizességbe bújhatok vissza... Itt ismerkedek meg a Tátra teával is. Én sokáig komolyan azt hittem, hogy ez tea. Mondták, hogy erős, de hát én is jó erősre, feketére szoktam főzni az Earl grey-t... nos, ez nem úgy erős. Olyan íze van, mintha az orosz szamovártea-sűrítményt vodkába öntötték volna, és alkoholfok szerinti fajtái léteznek, a tápláléklánc aljától a kozmikus magasságokig.
Talán negyed órát időzünk ezen a vendégmarasztaló helyen - odakint esőpászmák verik a roskadó, piszkos havat. Megkísért a gondolat, hogy innen már buszra szálljunk vissza, Gyöngyös felé, de végül győz a turista-öntudat.

Mintha vége lenne a világnak a lejtő után

Átvágunk a játszótéren, a hóból kopott fémhinta áll ki, aztán irány a Bőgős-rét. Társaim a ránk váró meredekségekkel ijesztgetnek. De nem is bánom, legalább kimelegszem. A köd egyre sűrűsödik, már-már tapintható. Kísérteties árnyakként bolyongunk a fekete törzsek elmosódó kontúrjai között. A ködtenger a hangokat is elnyeli.
Egyébként nem tart soká a meredek, a börzsönyi kapaszkodás fel a Csóványosra cudarabb volt, de azért örülök, amikor utunk becsatlakozik a kék sáv jelzésbe. Néhány parányi gomba rejtőzik a korhadó fákon: szegett tapló, szarvasagancsgomba, téli fülőke.

Néhol kitaposott úton bandukolhattunk, de ez sem volt könnyebb

Galyatetőn is van kocsma a buszmegállónál. Itt kávét iszom, jól esik szorongatni a forró csészét, túratársam igazi hangadó, csak úgy leng a szakálla, ontja a vicceket. Az biztos, hogy unatkozni nem lehet a közelében. Aztán már megyünk is a buszmegállóba, a járat pontosan érkezik, szerencsére működik a fűtés is rajta. Szinte már sötét van, pedig fél három lehet csak... a kifogyhatatlan laposüvegek ismét szerephez jutnak, én nem vagyok "ivós", de ez az a helyzet, amikor az ilyesminek helyét érzem. Csuromvíz vagyok, hálás vagyok a retró gyöngyösi buszpályaudvarnak a forró, vaskos bordájú, régimódi radiátorokért, amin valósággal polipmód elterpeszkedem, várva a pesti "autópályás" buszt. De még innen is másfél óra hazáig...
Mennyei elmerülni egy kád forró vízben, miközben már melegedik a vacsora... izmaimban még érzem a fagyos hóban bukdácsolást... de jó kis nap volt ez!