Terep-járó: Alföldi harmincas: Fáy-túra Gombán

A Tápiómenti Tömegsport Alapítvány túráján már többször részt vettem. Az útvonalat többször módosították, ezúttal is ez volt a helyzet. Idén kimaradt Magfalva, a kereszt és az a bizonyos végtelen aszfaltút, volt viszont helyette jó sok napégette préri, szövevényes dűlőutak, igazi pusztai hangulat. Habár Gomba elvileg a Gödöllői-dombságban van, a terep itt épphogy dimbes-dombos, a talaj pedig legfőképpen homok. Ezzel együtt igen változatos, a patakok és horgásztavak miatt a vízparti élővilágnak is otthont adó vidék ez.

Az alföldi túráknak is megvan a maguk varázsa. Végtelen távlatok Gomba határában

Kedvetlenül ébredek - fárasztó hét áll mögöttem. Jó korán kimegyek a Nyugatiba, okultam a Csemő Virágünnepe túrából, amikor még épp láthattam a kigördülő szerelvény végét... ezúttal alig állnak sorba a népek, van háromnegyed órám a vonat indulásáig, ami azért jó, mert van időm enni valamit a pályaudvaron, sőt még egy "óratervet" is megírok a már bent álló szerelvényre beülve.
A vonat elindul, aztán hosszan áll a nyílt pályán. Vágányzár van, mint megtudtam. Már épp arra gondolok, hogy ezt a túrát is "el kell engednem", amikor kiderül, hogy Monoron a busz bevárja a jókorát késő vonatot. Így még épp a rajtidő végén, gyakorlatilag utolsóként el tudok startolni, kezemben az itinerként szolgáló A4-es lappal. Egy ember filmezi a tájházban kialakított rajtközpontot, jókora profi kamerával. Zavaromban elejtem az itinert, és futkosok a szélfútta papír után keresztbe-kasul, remélem ezt a részt kivágták a filmből...

Rajt után... az első kilométer Gombát elhagyva

A faluból ezúttal a tájház mögött kell kisétálni, a hajdani kúria parkját épp hozzák rendbe, a legmélyebb ponton pici, békalencsés tavacska is van, partján pólé veronikákkal és egy kövér tavibékával. A tó partján egerészölyv evezőtollat találok, az öreg fák sűrűjéből követelőző, éles kismadár-hangok sivítanak...

Pókhálós bojtorján - Arctium tomentosum

Utam bekanyarodik a patakvölgybe. Szeretem ezt a részt, tavaly itt széleslevelű nőszőfüveket is találtam, nem számítottam erre az orchideafélére ezen a vidéken. Középhegységi, árnyas erdei utak szélén... de itt, az embermagas susnyásban? És, igen, idén is megvannak, egész sok. Közelről nézve egyértelműen orchideának is látszanak a pici, alig centiméteres virágok... Épp a növény sajátos megporzásbiológiáján tűnődök, amikor egy vitába csöppenek a vadkender felhasználhatóságát illetően, aztán az ezügyben elég járatosnak tűnő túratárs lehagy, és ismét békésen ballaghatok. Mondjuk akkora vadkendereket, mint itt, ritkán látni.
A fű harmattól nedves, élvezem, hogy visz a lábam előre. Nem mindig volt ez így.

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine. Védett orchideaféleség

A műútra kibukkanva ott van előttem a farkasdi csárda, pár autó is parkol előtte, az ellnőrzőpont viszont kicsit beljebb, a horgásztónál lesz. De addig túl kell jutni a csárda puliján, ami acsarogva kaffog a bokám után, és gyanúsan sündörög utánam. Hátrafordulok, és - ki tudja, miért - spanyolul szólok rá: te quedas aqui! (Itt maradsz!) - a mondat úgy hat rá, mint egy Harry Potter-varázsige. Fülét-farkát behúzva söpör vissza az útszéli akácosba... egész addig, míg felbukkan egy kocogó, akit újfent üldözőbe vehet.

Réti füzény - Lythrum salicaria. Magas talajvíz-szintű helyeken, vagy kifejezetten vízpartokon él

A tó hangulatos. A büfé nyitva van, iszom is egy sört, és megsimogatom a tetovált eladólány kosorrú, lógó fülű házinyulát, ami törpenyúl létére elég méretes, színeit tekintve pedig tökéletesen olyan, mint egy németjuhász. Egyébként németjuhász is van, láthatóan jól kijön a nyúllal. Meg, van még egy szelíd varjú is.
Nem rohanok, élvezem a csendet, békét ezen a szombati délelőttön. A tükörsima víz fölé horgászok görnyednek. Némelyik stég dacol a gravitáció törvényeivel, ilyet is ritkán látni. Tanúja vagyok, ahogy egy horgásznak kapása van: szinte forr a víz, persze hogy megállok megnézni, mit fogott. Nos, a küzdelem eredményeképpen egy alig arasznyi törpeharcsa van a horog végén, ez állítólag "jó nagy", hm... A horgász közelről is megmutatja, sőt kézbe is vehetem, két oldalsó úszója kimered és szúr, gondolom azért, hogy ezt a halat ne lehessen keresztbe' lenyelni, de ami azt illeti, hosszába' sem...

Út a farkasdi halastó felé

Az út belevezet a susnyásba a tó partján, az itiner állítja, hogy erre kell menni, és valóban. Az egyetlen érdekes dolog a feltűnően sok négylevelű lóhere, amikből szedek is, lepréselni, ajándékba...
Aztán learatott gabona táblájának szélén, szúrós tarlón ballagok, csúsztatva a lábamat, mert ez bizony átbök a cipőtalpon is akár... Innentől egyetlen túratárssal sem találkozom, pedig majd' 25 kilométer még hátravan.
Felsőfarkasd igazi egyutcás falu, töméntelen kutyával, szerencsére kerítés mögött mind. Az egyenes aszfaltúton egyetlen autó sem halad át, a közepén sétálhatok. A falucska végén, a buszfordulóban van kitéve a következő kód-tábla, amit be kell másolni az ellenőrzőlapra, aztán ismét be a susnyásba. Felbukkan az út jellemző motívuma, a homok. Bal kéz felé gigantikus homokbánya krátere nyílik meg, ekkorát még nem láttam. Féltenyérnyi szerecsenlepkék pilinckéznek el mellettem, mint fekete gyász-zsebkendők.

A farkasdi csárda egyik melléképületének homlokzat-dísze

Tűz a Nap, egyenesen a fejem tetejére. Sehol senki, csak a végtelen préri. Kicsit aggaszt, hogy jó irányba megyek-e egyáltalán, de örömömre a homokbánya végénél meglátom a jelzést, és stimmel a szöveges leírás is, hogy itt balra el. Dűlőút, dűlőút, amíg a szem ellát, vibrál felette a levegő, léptem nyomán száll a por, finom por lepi be a cipőmet-nadrágomat is Előttem lábnyomok, az előttem haladó túrázókéi. Nincs sok. Egy monumentális surranó különösen jellegzetes, legalább 45-ös lehet, négyzetrács-szerű talprecékkel.
Akkor kezdek el gyanakodni, amikor meglátom visszafelé is ezeket a lábnyomokat. Nem hiszek a látványnak, megyek még előre - előttem két méterre megugrik egy őz, látszik, hogy nem szoktak erre emberek mászkálni, kiderül, hogy igazából nekem se kéne.
Eltévedtem.
Hol a fenében lehetek?
Elő a műholdas navigációt!
Na ettől nem lettem okosabb. A készülék szépen megjelenít engem, mint pulzáló pontot egy nagy sárgás-zöld semmi közepén. Egyszerűen nincsenek viszonyítási pontok, csak a dűlőutak kusza hálózata, amit bezzeg hiánytalanul hoz a készülék. Azt pedig, hogy valahol a Föld bolygón vagyok, már eddig is tudtam... Oké, ahol csődöt mond a modern technika, ott jöjjön az ősi módszer! Kövessük a lábnyomokat! Immár saját nyomaim is elindulnak visszafelé, és látom, hogy hol tévesztettem el egy elágazást. Ez lenne a "második, Tetepusztára bevezető dűlőút", hát magamtól rá nem jöttem volna. Úgy ötven méter múlva már látom a jelzést egy fára tűzve. Innentől egyszerű a tájékozódás, megfelelőek a laminált kis papírok a piros csíkkal.

Tükröződés.

Jönnek a kis dimbes-dombok, kanyar jobbra, kanyar balra. Minden árnyékfoltért hálás vagyok, és sokszor meg is állok inni valami langyosat a hátizsákból. A táj hol ismerős, hol nem. A patakban most nem folyik víz, átugrok a kis medren. A harmadik ellenőrzőpont is táblakód, ezután meglepően kellemes két kilométer jön az árnyékban, fák alatt. Hol itt, hol ott pillantom meg az ismerős lábnyomokat, egészen a település széléig. Egy duci, rücskös barna kis test hipertér-ugrást hajt végre előttem, egy varangytól ez szép teljesítmény!
A negyedik ellenőrzőpont pecsételős lenne, de nem találom meg a pecsétet, hát jobb híján lefényképezem az itinerben említett helyet. Vár utca-Kölcsey sarok. Már majdnem 20 kilométert megtettem. A "várhegy" fölém magasodik, valaha tényleg volt vár a tetején, igaz vagy háromezer évvel ezelőtt, a bronzkorban.

Stég azoknak, akik szerint a horgászat unalmas.

Végre egy "élő" pont! Kapok szőlőcukrot és vizet is, no meg jó szót, megtudom, hogy valószínűleg én haladok a mezőny végén, bár néhány ember nem jelentkezett le, talán feladták? Én persze nem tudom, mi megy végbe a hátam mögött, így nem tudom megmondani, hová lettek. Az egyik néni a férjem hollétéről kérdez, hát megmondanám, ha lenne férjem... nevetünk.
Milyen sokat számít néhány kedves emberi szó! Nekilódulok az utolsó szakasznak, ez már ismerős. Kukoricás sorai, a "kukorica hajakat" lengeti a szél, olyan, mint egy rock-koncerten a csápolók, aztán napraforgótábla jön. Még a por is izzik a lábam alatt, felettem feszül a kék égbolt, rajta méltóságteljesen úszó fehér felhő-flottával. Végtelen szabadság!

Fűzfák a farkasdi halastó partján

Ismét patakvölgy, pontosabban egy széles teknőben elhelyezkedő rét jön. Látszik, hogy a talajvíz-szint magas lehet, mert minden zöld, és rengeteg a virág. Itt letűzött zászlók segítik a navigálást. Az enyhén szikesedő talajra utal a sziki cickafark lehetetlen rózsaszínje. Örömömre eperherét is találok, nem éppen gyakori faj. Szép szál szürke aszatok, sárga bakszakállak, legalább öt here faj, gyönyörű, fajokban gazdag rét ez!
A gombai horgásztó szélén kicsit bolyongok, ezúttal a kódtáblát nem találom meg, de két furgonos fickó segít, alighanem ők is szervezők. Ismét leballagok a tóhoz, lefényképezem a tükröződéseket, és visszaemlékszem arra a pár évvel ezelőtti zivatarra, ami éppen itt kapott el... ami azt illeti, két ilyen esetre is emlékszem. Most izzófehéres felettem az égbolt, a madarak hallgatnak, csak a törpeharcsák fekete örvényei kavarognak a tóban. A túlparton csinos, panorámás házikók, vonzó környék lehet annak, aki szeret horgászni. A tó szélén sárga libapimpó, békabuzogány, gyékény, halványlila vízi menta, fehér ziliz, rózsaszín füzike, megannyi vízinövény virul. A sűrűből barna gyíkocska les rám óvatos, fényes szemével.

Dupla mázli

A tavat elhagyva már nyílegyenes az utam be Gombára, szó szerint toronyiránt. Felmagaslik előttem a református és a katolikus templom tornya, még pár lépés, és ismét itt állok a fehérre meszelt Tájház muskátliszegélyes udvarán.
Dinnye, szódavíz, szörp, sós ropogtatnivaló, zsíroskenyér hagymával a kínálat... Fél órám van még a busz indulásáig, hát beszélgetek, mosolygunk, milyen volt? Persze, emlékezetes, minden túra hangulata más és más, és amit átéltem, már itt él bennem, ennyivel több lettem...

Simogattam nyulat, kutyát, fogtam kézbe törpeharcsát, szedtem négylevelű lóherét, szedtem vadszilvát, találkoztam őzzel, gyíkkal ezen a szokatlanul "magányos" túrán, a mezőny végén ballagva. Fotóztam, botanizáltam, ami érdekesnek tűnt, azt megnéztem közelről. Új fajokkal gazdagítottam a "digitális herbáriumomat", vagyis a növény-fotógyűjteményemet Szemlélődtem, megfigyeltem a dolgokat, követtem a nyomokat - talán belül is, befelé...