Kőről kőre a Balaton-felvidéken: présházak, tanúhegyek, bazaltorgonák

Pénteken derült ki, hogy van egy szabad hely az autóban. Vagyis, bekerültem a "négyszeres csúcstámadó" csapatba, tekintettel arra, hogy a Kőről kőre a Balaton-felvidéken túra harminc kilométeres távja négy hegyre is felvisz. Badacsony, Gulács, Szent György-hegy, és végül a szigligeti Hálás-tető a Kamon-kővel. Ezek a hegyek statisztikailag nem magasak, mégis összejön több, mint 1200 méter szintkülönbség, főleg a rövid, ám meredek hegylábi kaptatóknak köszönhetően.

Szent György-hegy. A tetején lévő bazaltpáncél megóvta a felszínt, ami körülötte lekopott az évmilliók során. Így a tanúhegy a hajdani felszín tanúja.

 Diák koromban jártam erre utoljára. Jó negyed évszázaddal ezelőtt egy évfolyamtársammal végig vadkempingeztük a vidéket, barátságos szőlősgazdákkal ismerkedtünk meg (legalábbis, senki sem lőtt ránk, annál többen viszont megkínáltak egy kis saját pince-terméssel), várromok közt aludtunk... Utolsó vakációs nyaram lehetett ez.

Ezekkel az olvasókönyv méretű új táblákkal sokfelé lehet már találkozni

Most nem sok időm van a nosztalgiázásra. Ébresztő hajnali négykor - úgy igazán le se feküdtem, a honlapommal foglalkoztam, és elment az idő. Már minden össze van készítve a hátizsákba, négykor telefonon ébresztem az egyik túratársat, aki fél ötre értem jön a Nyugatihoz.
Simogatóan enyhe a pirkadat. Már látni a házak körvonalai felett sápadó pesti eget, az autólámpák fénye megfakul. A félhomályban sárga ragadozóként surrannak a cirkáló taxik. Túratárs jön, irány a budaörsi IKEA parkoló, ahol lovat - vagyis kocsit - váltunk, immár négyen vagyunk, teljes a csapat.

Valljuk be, 180-al száguldani az autópályán egy böhöm nagy, a szerelőszalagról alig pár hónapja legördült Jeep extrakényelmes bőrülésén - ez bizony nem éppen az a kimondott Intercity érzés, de még a váci zónázó élménye se ér fel hozzá! Egy kávé-cigi-girosz megállót beleszámítva is extragyorsan érünk Badacsonytördemicre.

Visszanézve Badacsonytördemic háztetői felé

 A rajthely a vasútállomáson van, cseperegni kezd az eső, viszont örömömre nincs kulcsra zárva az egyébként elhagyatottnak tűnő állomás vécéje. Ezek igenis közérzetjavító dolgok... Gyakorlatilag adminisztráció nélkül kézhez kapom az itinert, itt úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, örülök is, mert színes fénymásolt térképes, vizuális alkatként ezzel jobban boldogulok, mint a szöveges leírással. Ez a túra a szervezők filozófiájának megfelelően puritán stílusú, a teljesítménytúraként a teljesítményről szól. Vagyis, mindenhová fel kell mászni, ami felmászható, nincs élő pont, sem különösebb szalagozás, sem ellátmány, szóval nem a kényeztetős fajta. A terepből adódóan a lényege: felmászni egy bazi meredek hegyre, a tetején megválaszolni egy kérdést (pl. a csúcskő számát beírni az igazolólap megfelelő rubrikájába), le a meredeken, majd az izzó aszfalt szélén ballagva átbóklászni a következő hegyhez, ahol a dolog kezdődik elölről.

Bujdosók Lépcsője. 464 bazalt lépcsőfok. Szerintem erre egész életemben emlékezni fogok.

 Nekivágunk. A vasútállomás után eleinte lassan, szinte sunyi módon lassan emelkedik az út a kék sáv jelzést követve. Pár méterrel túl is szaladok a bal felőli elágazáson, ahol a Bujdosók lépcsője kezdődik. Fényképezőgépemet igyekszem óvni az épphogy, de csepergő esőtől, a levegő párás, tüdőm akár a szivacs.
Túratársaim bezzeg nevetgélve, trécselve szökellnek felfelé, míg én majdnem megpusztulva szedem a lábam utánuk. A bazalt lépcsőfokok egyenetlenek, és azt is el tudom képzelni róluk, hogy hogy csúszhatnak télen. Combom és vádlim szinte izzik, ahogy magabiztosságot színlelve igyekszem felfelé. 464 lépcsőfok, néhol ugyan vannak pihenők, de ez nem az a fajta túra, ahol az ember megáll szusszanni egyet...
Mire felérek, meggyőződésem, hogy inkább lefutok egy félmaratont sík terepen, mint hogy ezt az átkozott lépcsőt még egyszer...

 Felérve még a testépítő, csupa izom srác is leül lihegni egy picit, én persze nem, mert utol szeretném érni gazellalábú társaimat, akik éppen valami 200 kilométeres teljesítménytúrás élményeikkel szórakoztatják egymást. Ezek tutira földönkívüliek.

A Ranolder-keresztnél van az első igazolópont, megválaszolom a kérdést, közben a tollam hegye átböki a papírt, elnézek a Balaton felé... az idő párás, a túlpartot nem is látni, akár tenger is hömpölyöghetne odalent.
Kis kitérőt teszünk a tördemici kilátóhely felé, érdemes is, Észak felé lehet innen messzire ellátni. A távolban ott tömörlik a Szent György-hegy asztalforma tömbje, ma még oda is elballagunk, kicsit közelebb a Gulács csúcsa bök az ég felé. Nedves föld és érett széna erős illatai szállnak, mélyen a tüdőmbe szívom ezt a nyers, természetes illatot. Aztán megyünk is tovább, a Kisfaludy-kilátóhoz, ami egy pókháló hiperbola, kecses fa szerkezet. Likacsos vörös sziklák, törmelékek hevernek mindenfelé, lejjebb aztán ismét jön az éles szegélyű, csengve-pengve mozduló sötétszürke bazalt.

A Ranolder-keresztnél

 Kihasználom, hogy nem kell a fülemen is levegőt vennem, mint felfelé, és előkotrom a hátizsákból a reggelimet: zsömlét és tíz deka vegetáriánus "parizert". Nem könnyű mutatványra vállalkoztam. A lejtő meredek, a bazaltdarabok csúsznak, a fényképezőgépemet védeni kell az esőcseppektől, egyik kezemben a zsömle, másikban a "parizer"... (nem teszem bele a zsömlébe, szétázna). Mégis, mire leérünk, sikerül sérülés nélkül megejtenem a reggelizést.
Kellemes séta jön a szőlők és a csinos kis présházak között, az eső elállt, az ég még borongós a cafatos szürke felhőktől, de már itt-ott kimosolyog egy kis kékség. Túratársaim megint elhúznak, a fatörzs combú testépítő is búcsút int és elkocog a távolba, én meg olykor lefényképezek valami apró érdekességet - szőlőindát, kék katángot, fehér seprencét, sárga bakszakállat...

A Kisfaludy-kilátó

 A Gulácsra szépen ívelő ösvény visz fel. Kétfelől hervadozó, de azért még eléggé szúrós-csípős aljnövényzet terjeng. Leginkább csalán, de akad itt minden - csak bökjön. Most nem bánom a hosszú szárú nadrágot! A hőség miatt lehullott akáclevelek fanyar illata száll, itt-ott kidőlt fatörzseken kell átmászni. De nem kellemetlen az út meredeksége, főleg az elátkozott lépcsővel összehasonlítva. Balra lefelé meredek, jobbra felfelé, kicsit mint a Spartacus-ösvény. Van, ahol bazalt kőfolyás keresztezi, itt jó vigyázni a lépéssel. Lehajolok egy miniatűr műalkotásért: szajkótoll, tengerkék sávjai szinte vibrálnak. Amott a kőfolyásban egy szabályos szív alakú darab. Gyíkok zizzennek a kövek között, száradóban lévő bunkós hagyma fejeit ringatja a szellő. Kezd árnyékom lenni, a Nap fénye sandán sütni kezd az elvékonyodó felhőkön át.

Tanúhegyek. Bal oldalon a Szent György-hegy, tőle jobbra a hegyes csúcsú Gulács,  mögötte jobbra az a kis szúrós a Tóti-hegy, ami a Káli túráról ismerős pont

 Túratársnőm már lefelé jön a csúcsról, de a fiúk még fent vannak. Beírom a választ az itiner megfelelő rubrikájába, és pár percre én is leülök egy kőre, elkortyolom a magammal hozott dobozos kávét, királyi pillanat.
Lefelé együtt megyünk, sőt meglesz mindenki, megcsodáljuk a sáros Sér-kutat - az eredeti forrásfoglalás omladozik, de lejjebb egy elég ronda vascsőből kristálytiszta, jéghideg víz folyik. Mennyei érzés megmeríteni benne a kezeimet!
Felemelek az ösvényről egy szép gyászcincért, hosszú csápjait emelgeti, hamvas szürkéskék hátán jellegzetes, négyzetforma fekete foltok. Védett, ritka faj. Óvatosan leteszem az ösvény mellé, a növényzet közé.

Esősávok a Szent György-hegy felett

 Szép, szinte csigavonalban ívelő út visz le a hegyről, immár a zöld sáv jelzést követjük. Lent, a Gulács alatt hatalmas kiterjedésű major tehenekkel-lovakkal, és aminek különösen örülök: bőven termő, leszedetlen szilvafákkal. Marokra szedek egy kis, még fanyar hamvas-lila szilvát, meg színes kis "fosókákat" is, finom érettek. Egy ló kandikál rám a sűrűből, elmélázva rágcsál egy marék szénát. Bezzeg a kutyák annál idegesebbek! Az égen jellegzetes felhők bongyorodnak: altocumulus castellanusok. Zivatar-előrejelző felhő ez, főleg délelőtt, azt mutatja, hogy labilis a légkör... ebből még "akármi is lehet", persze nem rögtön, hanem órák múlva. De akkor mi már nem leszünk itt... (Szerk. megj.: a zivatar estére érkezett meg.)

Itt szólóból van a világ. Présházak a Badacsony oldalában

 Nemesgulácsra beérve a műút túloldalán vegyesboltocska rejlik, ami a lényeg, hogy hűtött sör is van. Leülünk egy kerítés tövében, pár perc pihenő...

A Nemesgulács-Kisapáti közös vasútállomás padjai rejtik a következő helyes választ, a Nap már igencsak kezd sütni a fejünk felett, nedves párafelhők szállnak fel a földekről.

Generációváltás. Közönséges bakszakáll - Tragopogon orientalis

 Ismét felfelé a szőlősorok között, egyre meredekebben a hegy szoknyáján. Már teljes erőből süt a Nap, és konkrétan a szemembe csurog az izzadtság. Ez elég ritkán fordul elő, mert nem vagyok izzadós. De most ebben a fülledt időben... örülök, amikor felbukkan a Kaán Károly-turistaház épülete, ahol Országos Kéktúra bélyegzőt kell keresni. Itt egy padon, árnyékban ismét pár perc pihenő, el tudtam volna még itt lenni, a többiek már indulnak is, alighogy elkortyolom az aloe vera-kivonatomat.
Ennyi szőlőtőke, mint errefelé, a világon nincs, itt még az is megkívánja a fröccsöt, aki egyébként soha nem iszik... enyhe undorral dobom ki a szemetesbe az aloe verás palackot. Még van pisimeleg zöld teám, brrr.
Apró madár ugrál az ösvényen, nem fél. Úgy másfél méterre állok tőle, de csak nem repül el, tán csak nem beteg? Dehogy, ugrik ide, ugrik oda, felcsíp dolgokat a földről, aztán kelletlenül felrepül a fejem fölé egy ágra és onnan nézeget rám fényes szemeivel. Erdei pinty, fiatal tojó, talán még nem sokat tud az élet dolgairól...

Indatánc

 A turistaház mögött kezdődik a meredek fel, a híres bazaltorgonákhoz. Tényleg döbbenetes látvány. A repedezett bazaltoszlopok, mint egymásra helyezett pénzérme-tornyok sorakoznak egymás mellett, közöttük szívós fa gyökerei kapaszkodnak, valahol itt víznek is kell lennie a mélyben... a masszív bazalttornyok között pici, törékeny kereklevelű harangvirágokat táncoltat az enyhe szellő. Egészen különleges, lenyűgöző látvány!

A csúcsra is fel kell menni, természetesen, leírni a csúcskövön lévő számot. Ahogy kilépek a fák közül, mintha kemenceajtót nyitottak volna rám, hőség csap meg. Száradó széna sárgállik, kevéske párába vesző panoráma nyílik itt-ott. De örülök, amikor ismét a fák közé kanyarodik az út! Szép rész jön, erre emlékszem huszonöt év távlatából. Nini, a sárgára festett parasztbarokk présház, mennyivel nagyobb és fényesebb formában élt az emlékeimben... duci tornác-oszlopai hűs sötétséget dajkálnak, finom hűvös lehet a vastag, hallgatag falak mögött.
És az Oroszlánfejű kút! Az oroszlán ugyan bármi lehet, sárkánytól vízilóig, de szájából mégis úgy folyik a víz hűs sugara, mint diák koromban, és a kőmedence is megvan... ebbe bizony annak idején belecsobbantunk... most apró halak úszkálnak benne.

Kék és sárga: katáng és bakszakáll

 A nevezetes Tarányi-présház most állványzat mögött várja az újjászületést, előre tekintve pedig ott a szép Lengyel-kápolna, szerencsés módon épp nyitva, a gondnok egy esküvő virág-maradványait távolítja el. Az biztos, hogy szép és romantikus helyszín. Fényesen csillan az aranyozás a barokk oltáron, a homlokzat homokkő szobrait marja az idő. Próbálom azonosítani a szereplőket, de nem könnyű. Szent Antalt könnyű felismerni. Az ott, a fejszével (alabárddal?), talán Szent Jakab apostol lehet...

A templom előtt dúslombú fa, hívogató árnyékkal, társaim ott tanyáznak alatta, de persze rögtön indulunk. Messzire ellátni, és nyilvánvaló, hogy a következő hegyig, Szigligetig az út maga lesz a pokol. Semmi árnyék!
Nehéz hát otthagyni a fát és nekiindulni...

A Badacsonyt és a Gulácsot a kék sáv jelzés köti össze

 Huhh, ez még annál is rosszabb, mint amit vártam. Teljes erőből zuhog rám a nap ereje, az aszfaltút szélén kell ballagni, a végtelenből a végtelenbe, a szigligeti vár csipkés kontúrja lebeg a láthatáron és sehogyse közeledik.
Egy elgázolt borz szinte ép teteme is fekszik az út szélén, kikerülöm. Még ez is. Szegény állat!
Ha balra nézek, nedves mezőség terül el a Gulács felé, a nádak bugalándzsát szegezve menetelnek a várrom felé, tövükben hihetetlenül rózsaszín réti füzény, mintha pink festéket zúdítottak volna foltokban a rétre. Valahonnan tavi béka recsegő hangja harsan. Én meg csak menetelek, menetelek. Nagyon várom már a térképen jelölt jobbkanyart, ahonnan kerékpárúton mehetek - hátha ott árnyék is lesz, és nem közvetlenül mellettem zúgnak el az autók...

Egynyári seprence - Erigeron annuus

 A kerékpárút csalódást okoz. Árnyék itt sincs igazán, vannak viszont biciklis seregek, akik elől nem győzök félrehúzódni a susnyásba, az egyik még így is beszól - pedig ez jelzett turistaút, nekem épp annyi jogom van itt lenni, mint neki.
Az autóút szélén, egy borászat hirdetőtábláján egerészölyv ül, de olyan mozdulatlanul, hogy nem vagyok biztos benne, nem szobor-e. A műkő oroszlánok, nejlonnal borított jurták és fa turulmadarak világában minden elképzelhető.

Tövises lepényfa - Gleditsia triacanthos. Észak-amerikai eredetű díszfa, de miért pont ez ne szökne ki a természetbe...

 A zöld sáv jelzés szépen felkanyarodik a szigligeti várrom felé, ami most már ki van építve és belépődíjas. Az idegenforgalom háttéripara is láthatóan jól megél itt, társaim már a fagylaltot fogyasztják az árnyékban ülve. Benyelem a langyos zöld teát, érzékelhetően megkönnyebbült a hátizsákom. Amott permetkapu, jól esik alá állni pár másodpercre. Újabb OKT bélyegzés, a várat kikerülve haladunk el a nádfedeles, szép fehérre meszelt porták mellett.
És persze ismét jön a felfelé, ezúttal egy kissé szurdokszerű mélyúton, ahol a legutóbbi esők jó sok hordalékot sodorhattak le. Korhadt, kérgevesztett fadarabok halmai, vigyázni kell velük, mert rálépve óriásit lehet perecelni rajtuk - eszembe jut a kéttenyérnyi lila folt, amit a Pilisben szedtem össze egy ilyen eset alkalmával.

Egy különösen hangulatos présház a Gulács "szoknyáján"

 Ez a Kamon-kő is egy kissé elátkozott hely. Csúfolódunk is rajta, hogy Kamon baby, let's go party. Rengeteg az ösvény, és mintha mind tanösvény lenne, millió jelzett és jelzetlen, de mindenképp zegzugos elágazás. Mindenesetre az utolsó ellenőrzőpontot - kis segítséggel - megtalálom, itt kódot kell felírni. A kódlap a Balaton iszaposodását ismertető tanösvény-táblára van celluxozva. Minduntalan kirándulók bukkannak fel a semmiből és tűnnek el a semmibe, váratlanul bukkannak fel előttem, és nagy része láthatóan nem tudja, hol van. Két terepfutót követek, sajnos nem teljesen volt jó ötlet, de legalább időben rájövünk... vissza, még egy kanyar a házak között, és ismét megvan a kék sáv jelzés, ami átvezet a badacsonytördemici állomásra, a célba.

Hervadó, de attól még szúrós aljnövényzet közepette vezet fel az út a Gulácsra...

 Még pár kilométer, nem annyira vészesen tűző napon. Tetszik, hogy a kapuk elé becsületkasszás módon tették ki a terményeket. Szépen fel van címkézve megannyi cukkini, bezacskózott őszibarack, mi mennyi, és ott a pénznek a dunsztosüveg is. Szinte kísértésbe esek egy kis vásárlásra, olyan csinosak a helybentermett zöldségek és gyümölcsök, de hát a hátizsákban mégse lenne jó dolga a zsenge, főzeléknek való töknek... Azért nagyot nyelek, és szedem a lábam tovább, mert társaimat szem elől veszítettem, és biztosra veszem, hogy már jóval előttem járnak, alkalmasint a célban is lehetnek - és én nem szeretem, ha rám kell várni.

Bazalt szív

 Balra az Antal-hegy, jobbra nádas-mocsaras, öreg fűzfákkal. Illatuk otthonomat idézi, susogásuk is. Már nincs sok hátra!
Az ott már Badacsonytördemic, a vasúti átjáró.
Az állomásra épp beérkezik egy Pest felé tartó vonat, meg is áll, hátizsákos túrázók csapata száll fel rá. De hát én kocsival jöttem, kocsival megyek. Meglepetésemre az állomáson még nincsenek itt a többiek. Mint kiderült, egyszerűen tettek némi nem tervezett kitérőt, kicsit hosszabb lett az útjuk. Míg megérkeznek, megeszek két banánt és módom van átöltözni a vasúti vécében, igyekszem semmihez nem hozzáérni... ruháimat kiaggatom száradni egy csapjavesztett műkő ivókútra, egyszer el is viszi a szél, de hát mire valók a kövek?
Oklevelet és szép fém kitűzőt kapok, pedig úgy volt, hogy csak az előnevezők kapnak biztosan, nem is számítottam rá.

Amikor mind a négyen megleszünk, nincs más hátra, mint kirázni a darazsakat a száradó holmiból (gondolom, a só vonzotta őket), átszellőztetni a kocsit és megcélozni a falusi kisboltot némi hideg frissítőért.
Aztán ismét jöhet a páratlan biztonság-érzéssel járó száguldás, csak a kapolcsi fesztivál miatt kell belassítani, Művészetek Völgye - sátrak mindenfelé, egy kék hajú nő, rengeteg parkoló autó - aztán ismét szabad a pálya előttünk.

Huhh, érzem a combomban a kilométereket, de legfőképp az Elátkozott Lépcsőt... De memóriakártyán, no meg emlékeimben elhoztam a szív alakú bazaltdarabot, a kis lüke erdei pintyet, a kék és sárga vadvirágokat, a szőlők végtelen sorát.

És ha máshol nem, hát otthon inni fogok egy fröccsöt!

Bazaltorgonák a Gulácson

Pöttyösmajor egyik lovacskája

Altocumulus castellanus felhő vitorlázik el a nemesgulási temető felett

Behálózva. Érik a szeder termése

Kisütött a Nap, megváltoztak a fények... út a Szent György-hegyre

A Szent György-hegy híres bazaltorgonái

Bazaltorgonák, Szent György-hegy

Erdei pinty - Fringilla coelebs. Védett faj

Sárga hagyma - Allium flavum

Ékes vasvirág - Xeranthemum annuum

Ez az igazi Balaton-felvidéki táj...

Szépen karbantartott présház a hegyoldalban

A felújítás alatt lévő, szinte kastély méretű Tarányi-pince

Lengyel-kápolna. Egy kis barokk ékszerdoboz

Az utolsó árnyékot adó fa a "halálszakasz" előtt

Távolban a Gulács

Szent György-hegy

Gyékény és réti füzény

Egy különlegesség: szúrós csodabogyó - Ruscus aculeatus. Mediterrán jellegű örökzöld évelő - errefelé van elterjedésének északi határa. Eddig csak a Mecsekben találkoztam vele. Védett faj