Terep-járó: Szomor 23 túra, 2021

Szomor 23. Régi, patinás teljesítménytúra ez, mindig október 23-án rendezik meg. Régimódi abban is, hogy "élő" ellenőrzőpontjai vannak, ahol még valami apróságot kap is az ember ellátmányként (tea, Balaton szelet, almalé, sajtos rúd stb.), és nem kódokat kell leírni egy fatörzsre rajzszögezett papírról. A Zsámbéki-medence változatos, kellemesen hullámzó vidékén kanyarog az út. Van itt sima vizű horgásztó, pirinyó kálváriahegy, borospince-sor, középkori templomrom, füves fennsík, fenyves, szőlőültetvény és szántóföld. Tulajdonképpen egy mini-Magyarország.

Nem először veszek részt az itteni túrán, most is ezt választottam. És nem is bántam meg.

Út az anyácsapusztai ellenőrzőpont felé

Sötét van, amikor indulok a Széll Kálmán térre a buszállomásra. A jegyet már tegnap megvettem, elővételben, itt a sofőrnél nem lehet jegyet venni (keserű tapasztalat ez azoknak, akik ezt tervezték). Elhelyezkedek az ülésen, most egy óra szabadprogram... nézegetek ki az ablakon, fénylő bogárként húznak el a közvilágítás utcalámpái, odakint mély a sötétség, aztán Budapest határát elhagyva pirkadni kezd, lassan színe lesz a tájnak, és mire Szomorra érünk, talán már a Nap is incselkedni kezd a láthatár alján.

Fel a Kakukk-hegy oldalában

A sportcsarnok a rajt-cél, tudom is, hol van, de ismerős a többi túrázónak is: a buszról lehuppanó féltucat ember azonnal jó irányba indul. Hűvös van, nyakamat csiklandozza a kabát alá bebújó pirkadati hűvösség.

A sportcsarnok kávéillatú, visszhangos terében már sorban állnak az előnevezők - ide állok be én is. Védettségi igazolás kell, tetszik vagy sem, ez a szabály. A helyszíni nevezés asztala üres, úgy látszik, ez kezd kimenni a divatból, mióta létszámkorlát van és bizonytalan, útnak indulhat-e a helyszíni nevezést fontolgató túrázó. Szóval mindenki előnevez. Sorra kerülök, megkapom az itinert, odaadom az előkészített nevezési díjat, aztán egy korty a becsületkasszás kávéból és már indulok is.

Rőtvörös takaró borítja a tájat...

Lejt, aztán emelkedik az út a Kakukk-hegy felé. Apró hegyecske, kálváriával, de szép kilátással... idén viszont nem mehetünk fel ide, nem derül ki, miért, mindenesetre jobbról, "deréktájt" kerüljük meg a hegyecskét. A Nap sugarai szinte vízszintesen vágnak be a fák közé, glóriát rajzolnak az előttem haladó túrázók feje köré.

Az első ellenőrzőponton savanyúcukorkát kapok, szopogatom - szinte kitart a következő pontig, ami az Anyácsai-tó partján van. Legutóbb itt sarjadó, zöld gabonavetés csíkjai szeldelték az út szélét, most száraz kukoricás zörög az út szélén. Egy regiment vaddisznót el tudna rejteni ez a száraz kukoricás, és minden bizonnyal el is rejt. Nézegetem a sárba kövült lábnyomokat... bizony járt itt előttünk valami sokujjú, karmos, kerek kis talp gazdája, alighanem nyest, látom a borz jellegzetes lábnyomait és az őz szinte sniccerrel metszett, éles körvonalú patanyomait. Hagyom, hogy a sietősebb túrázók leelőzzenek. Mára kifejezetten lassú, bámészkodós, fotózgatós napot terveztem... a buszmenetrend is ezt támogatja, hiába sietnék, ha a pesti buszra órákat kell majd várnom Szomoron.

Kaporlevelű ebszékfű - Tripeurospermum perforatum

Felcsillan a horgásztó vize. Most valamiért egyetlen horgász sem ül a partján, pedig szép napnak ígérkezik ez a mai. Most csak fűzfák hajolnak a víztükör fölé, nem pedig rezdülő horgászbotok. A tó partján szinte lángra lobbannak a torzsás ecetfák vörös lombjai. Az ég egyre kékül és feszül ki felettem. Szép lesz ez a mai nap!

Az Anyácsai-tó partján is ott vöröslik a torzsás ecetfa (Rhus typhina)

A tó után kellemes dimbesdombos táj jön, balra erdősáv, jobbra szántóföld. Nézegetem botanikai szemmel... szép nagy kaporlevelű ebszékfüvek, mint valamiféle óriási kamillavirágok emelik fejüket az ég felé. Az út szélén merev szárú szőrös disznóparéjok - nini, egy piros virágával tűnik ki, csak nincs a felmenői között valami előkelő rokon, például amaránt?

A hibridgyanús amaranthus feldob, még a "gyomflórában" is lehet érdekes dolgokra lelni. Az út aszfaltra tér - kiváló a szalagozás - és tudom, hogy nincs messze a következő ellenőrzőpont: a színházi bázis. Nem sietek, élvezem a látványt: a lassan feljebb emelkedő Nap fényével simogatja a kénsárga mezei juhart, a piros kutyabengét, megcsillan a csipkebogyókon, csipkefátyolt sző a vadszeder levelei köré.

Az ellenőrzőponton a bélyegzés mellé megkapom a már megszokott parányi, kemény, de rendkívül ízletes piros almácskát - vajon hol szerzik ezt be? - és lassan rágcsálva ballagok tovább a bokros-bozótos közepette húzódó földúton.

Anyácsai-tó

Hamarosan fennsíkra érek, valahol lent előttem ott bújik meg Zsámbék. Botanikailag érdekes hely, nézelődök mindenfelé, kései fajokat és másodvirágzókat keresve. És akad is: a ritka szürkés ördögszem, egy elkésett csomós harangvirág, sok-sok vajszínű ördögszem, liláskék, fürtös macskafarkú veronika, elvirágzott aranyfürt őszirózsa, útszéli és budai imola lilásrózsaszín virágai... A füves dolomitfennsíkon egy-egy szinte fekete erdei fenyő kuporog, az égen fátyolfelhők finom pászmái úsznak, és valahol tízezer méter magasan egy repülőgép halad.

Mezei juhar - Acer campestre

Az út lefelé fordul, gördülnek a kövek a talpam alatt, de olcsó túrabakancsom meglepően stabilan "fogja" a talajt. Aztán egy balkanyar, és felmagasodik előttem a középkori romtemplom impozáns homlokzata.

Órámra nézek: rengeteg időm van, és már szinte a fele távnál járok. Bőven nézelődhetek hát a középkori falak között. De előtte még bélyegeztetek a Matyi Kultúrbisztróban, ahol igazi "napközis teával" kínálnak, bográcsból. Előásom hátizsákomból a poharat, mert itt - ahogy most már mindenütt - a saját pohár használata dívik. Meglelem a zsák alján azt a lapos tárgyat is, ami fiatal korában túrós batyu volt. Elcsócsálom a jobb napokat látott látványpékséges péksüteményt - tényleg kell hozzá a tea, hogy jobban csússzon - aztán bekukkantok az évszázados falak közé. A látogatás ma ingyenes. Mint mindig, most is elbűvölnek a feszes, kecses csúcsívek, amik - tető és falak híján - immár csak önmagukat hordozzák, a rózsaablak törött mérművei, az indamintás oszlopfők.A szikrázóan kék ég benevet a tető helyén.

Reggeli fények, hullámzó tájak: kellemes vidék ez

El a temető mellett, aztán balra fel a pincesoron. Valóságos ékszerdoboz ez az utcakép, szép parasztbarokk homlokzatok sora, mögöttük rejlenek a pincék. A pincesor után még mindig felfelé halad az út, immár igazi löszmélyút ez, ahogy erről a tanösvény tábla is tájékoztat. Aztán a löszmélyút is elfogy a lábam alatt, és puszta, fehér sziklákon tapodok felfelé, ennél meredekebb emelkedő ma már nem lesz, tudom.

Erős szél fúj, szépen fodrozza a felhőket. Galagonyaligetes fennsík, itt-ott borókabokrokkal, sóskaborbolyával, kökénnyel, vadrózsabokorral: a lényeg a minél több szúrósság, szerencsére nem kell a barátságtalan bokrok között átfurakodni. Látványt viszont igen szépet nyújtanak, meg-megállok fényképezni, még akkor is, amikor az út a fenyvesbe ér.

Fel-le, igazi hullámvasút, a fenyők törzsei is valósággal részegesen kanyarognak. Világosabb résekben egy-egy sóskaborbolya bokor kapaszkodik a fény felé, amott felnyúlt borókák és kecskerágók nőnek. Időnként egy-egy terepfutó szökell el mellettem, utat adok nekik.

Gombásszal találkozom: nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy kosarába kukkantsak, ő pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy eldicsekedjen a zsákmánnyal. Most látok életemben először lilatönkű pereszkét - annyira fura, hogy legközelebb már biztosan felismerem, ha látom...

Egy barlang előtt is elhúzok, biztos, hogy ehhez is tartozik valami betyárokkal kapcsolatos legenda...

Átugrom a sziklahasadékon, ami döbbenetesen emlékeztet egy félbehagyott kábelfektetési árkon, élire állnak itt a sziklarétegek... balra panoráma-részletek villannak ki a fák közül. Innen már nincs messze az Óriások lépcsője nevű sziklaképződmény, ahol a következő ellenőrzőpont vár és a Balaton-szelet.

A sok megszokott, útszéleken növő szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus) között egy fura, piros virágú példány

Kiérek az erdőből, jön az itinerben Töki szőlőknek nevezett rész. Szép fegyelmezett szőlősorok, a termés már palackban van... a Nyakas pincészeté, aminek emlékezetes kóstolóján jártam tavaly.

A szőlő távolabbi sarkánál is van egy ellenőrzőpont, ahol magas alkoholtartalmú házi gyümölcslevekkel kedveskednek az erre kapható túrázóknak. Kiskorúak nem járnak ezen a távon. Mondanom sem kell, én kapható vagyok az ilyesmire, pláne, ha házi. A barackot kóstolom meg, maradt a lagziból. A pontőrcsapat az 56 kilométeres távot szokta színesíteni, de azt idén nem rendezték meg... mindenesetre biztosítjuk egymást a jövő évi viszontlátásról, immár a hosszabb távon.

Kutyabenge - Frangula alnus

Még csak fejembe se szállt az a barack-illatú korty, ballagok tovább egy kilencven fokos kanyar után, egyenesen, a tábla szélén. Valahogy elfogytak a túrázók előttem-mögöttem, magam vagyok. Erősen fúj a szél, valósággal lökdös. Nem is baj, hogy a bélelt dzsekimben jöttem, bár Zsámbékon még túlzásnak tűnt. Azért mégiscsak október 23-a van.

Tudom, hogy az anyácsapusztai rész szebb lesz, kicsit kanyargósabb, mint ez a szeles, port kavaró út itt. És tényleg: felvillan a repcetáblák sárgája, a sokféle színű lomb. Valahogy be is népesül, még ismerőssel is találkozom. Az égen valósággal tobzódnak a középmagas gomolyfelhők a mélykék, tiszta, hidegfronti égbolton. A kék ég a felhőkkel, a rohanó árnyékokkal, az élénk sárga repcetáblákkal annyira elbűvölő, hogy megállok fotózgatni. Pillanatról pillanatra változnak a fények, a színek. Parádés látvány!

Kutyabenge - Frangula alnus

Jól esik az anyácsapusztai ellenőrzőpont hazai gyártású, döbbenetesen finom, 100%-os almaleve. Hol vannak ehhez képest a mindenféle szénsavas italok, ice-teák?

A tavalyi takarmányhere-ültetvény helyén most itt is kukoricás zizeg, a száraz növények valósággal ricsajt csapnak az erős szélben. Ezer és ezer száraz levél zörög, súrlódik, csörög. Itt még különösebb gyomflóra sincsen, némi csattanó maszlag és szerbtövis kivételével. Csak kukorica, kukorica. Kipergett, sárga kukoricaszemek az úton, még a madarak se szedték fel, annyi van. Előttem ezüstszín víztorony magasodik. De még a víztorony előtt elkanyarodik az út balra, szépen ki is van táblázva, ennek ellenére látok a távolban túrázókat, akik túlmentek. legalábbis azt hiszem, hogy túrázók. Messze vannak.

Szeder - Rubus sp.

Jön az a hullámzó felszín, ami minden alkalommal más és más... most zizegős kukoricasorok borítják, fel és le, fel és le. Okkersárga világ, végtelenbe vesző földút, hangyányi emberkékkel a távolban. De hamarosan én is az utolsó "lefelé"-hez érek, lent némi fekete víz, sárguló levelű fűzfák és leveleikkel integető rezgőnyárak.

Innen a reggelről már ismert úton kell visszafelé, Szomor irányában ballagni. Váratlan fekete kutya szaglássza meg hátulról a térdhajlatomat, utolért egy kutyás kiránduló csapat, beszélgetünk - szinte túl kell harsogni a kukoricát.

Igazi őszi mozaik...

A Kakukk-hegyet most a másik irányból kerüljük meg, kétfelől szénabálák és munkagépek, kerítés, aztán már bent vagyok Szomor szélső házai között, és meglepően hamar ismét ott van előttem a sportcsarnok.

Tökéletesen kihasználtam a szintidőt - de tényleg, percre pontosan - és így is van még egy órám a zsámbéki buszig, ahol majd átszállok a pesti járatra. Az égen összesűrűsödtek a felhők, ismét hűvös, borzongató szelek fújnak. Jól esik a meleg sportcsarnokban leülni, megenni egy hagymás zsíros kenyeret, meginni a maradék innivalóimat, visszanézni a fotókat és kiselejtezni közülük a rosszul sikerülteket. Kiolvasom a túra történetét és az '56-os eseményeket ismertető faliújságot is. Közben sorra érkeznek a túrázók a "CÉL" feliratú asztalhoz. Bélyegzés, oklevél, gratuláció.

Macskafarkú fürtösveronika - Pseudolysimachion spicatum

A buszon is leginkább a túráról hazaindulók utaznak, az átszállás 20 perce Zsámbékon a buszfordulóban hamar eltelik. A sofőr - szokatlan módon - kéri a budapesti bérletemet, kicsit nehezen találom meg, persze mert "biztos helyre" tettem. Aztán csak ülök a kényelmes melegben, a színes őszi táj szalad az ablakok előtt, valóságos mozi.

A nap hátralévő része a képek feldolgozásáé és a pihenésé. De szép nap volt ez!