Terep-járó: Mackó túra: 27 kilométer Sülysáp vidékén

Október eleji túra, de csak most van időm a képekkel és a bejegyzéssel foglalkozni... de talán most, október végén is jó felidézni ezt az eseményt! A Mackó túra is egy a patinás, régóta megszervezett teljesítménytúráknak, ahol nem is annyira a teljesítmény számít - 27 kilométert nem nehéz teljesíteni a megadott 7 órán belül - sokkal inkább az őszi arcát mutató táj felfedezése.

Nekem, mint mindig, "fotószafári" jellege volt a dolognak, igyekeztem elcsípni az apróbb-nagyobb szépségeket, érdekes látnivalókat teleobjektívemmel, miközben szedtem a lábam a homokos dűlőutak világában.

Pirkadati fények

Hajnali négykor csörög a vekker... igazából el se nagyon aludtam, éberen ébredek. Már minden összekészítve várakozik az ajtóban. Kihuppanok a sötét gangra - sehogyse tudom elérni, hogy megjavítsák a villanyt - aztán irány gyalogosan a Keleti pályaudvar. Meglepő, milyen nagy élet van a Körúton ebben a lehetetlen időpontban, kovid ide, pandémia oda, visszatértek az ír legénybúcsúsok, úgy látszik.

A vonatom fél hatkor indul, a jegyet már megvettem elővételben, ténfergek kicsit az állomáson, felettem feszül a kivilágított vas traverzek pókhálója. A Nap láthatóan nem akar felkelni. Már a Tápió-vidéken robog velem a vonat, amikor szürkülni kezd az ég, meghomályosodik az utcalámpák fénye odakint.

Ez a tehénke mindig végignézi az összes túrázót

Félhomály fogad Szőlősnyaralónál, követem a többi túrázót - más itt és most nem szállt le a vonatról - és hamarosan az aszfalton csattogó túrabotok hangjától kísérve érkezem a rajtsátorhoz, amit még most állítanak fel - de kávé már van, és kaphatok is belőle.

Piros-fehér szalagozás segít a tájékozódásban

Túratársam - régi ismerős - kezdettől akad, végig beszélgetünk, de sok ismerős arc van amúgy is, persze túrákról ismerősök. Lassan világosodik, bontakozik ki a ködből a háztetők sora, megkapom az itinert, szép szabályosan a kiírás szerinti időben el is indulok.

A már szintén ismerősnek számító foltos tehénke bámul utánam a ködben, átugrunk egy frissen mart árkot a 31-es főút mentén, enyésző akáclomb, fűtésfüst és köd jellegzetes illata terül mindenfelé.

A pára és a köd mindig ad egy távlatot...

A köd megritkul, felettem kékké válik az ég, de a Napot még nem látni. Reménykedtem kicsit sűrűbb ködökben... szeretem a reggeli ködöt, amibe a napfény sugarakat hasít, a titokzatos távlatokat, a finom színeket. A rekultivált, talajjal fedett szeméttelep buckái után teljesül a vágyam: egy jó sűrű ködfelhőbe érek, az ébredező Nap homályos korongja épp csak sejthető. Fotók sokasága készül, míg az első ellenőrzőponthoz érek.

Balra a rekultivált szeméttelep buckái

Finom, süppedős homokon taposok, aztán mélyút jön, amiben felfelé halad az út, aztán kinyílik a táj: szántóföld lágyan ívelő háta, és odalent hosszú csíkban a nádassal szegélyezett patakmeder. Hosszan ballagok itt, egyre kékebb az ég felettem, a köd már elillant, milliói páracseppet hagyva maga után. Gusztusos, bongyori kis gomolyfelhők incselkednek felettem.

Ami furcsa, hogy nem látok állatokat. Pedig legutóbb itt akadt fácán, nyúl, őz is. Most a legnagyobb "fotós zsákmány" egy szárnyait szárogató szitakötő. A növényvilágból is megmutatja magát pár szép kései vadvirág: a lehető legfinomabb rózsás-lilában pompázó őszi kikericsek, fehér seprencék, mezei aszatok, rózsaszín bogáncsok. Amott a nádasban szegfűbogyó tekereg. Lábam alá kell nézni: csigák mindenütt, egészen változatos színekben.

Sűrű ködfelhő előttem...

A napsütésben felragyog egy színpompás, kikericses rét, a nedves fűszálakon még ott rezegnek a hajnali gyémántcseppek. Csodálatos! Túracipőmről kiderül, hogy már koránt sem vízálló, mint hajdanán, a varrások mentén bizony vígan utat talál a víz, de nem bánom. Nadrágszáram is átázik, ahogy le-letérdelek fényképezni.

Gyönyörűek a színesedő lombok! A kutyabenge pirosodó levelei... a lehetetlenül rózsaszín kecskerágó... a mezei juhar ragyogó aranysárgája.

Napkelte a ködben

A második ellenőrzőpont a tóvá duzzasztott Gombai-pataknál van, a hattyúkat most nem látom. Millió és millió apró őszirózsavirág, pirosan duzzadó csipkebogyó kísér: csokrokat kötött belőlük a természet.

A tópart után az egyik kedvenc részem jön, a patak menti bokros-ligetes táj, ahol még ritka orchideafélék is élnek... igen, nini, itt is vannak, most már száradó kóró formában, de örömmel látom a jól ismert töveket. A Nap barátságosan simogatja a hátamat. Meleg van.

Pillanatról pillanatra változnak a színek, a fények

A következő ellenőrzőpont a gombai horgásztó partján, a horgászbüfénél van. A csárda elhagyatott, de a tóparton épp horgászverseny zajlik. Szemem láttára húz ki a szerencsés horgász egy elég daliás nyurgapontyot, aztán szákba helyezi - ki tudja, talán épp a verseny nyertes pillanatát csíptem el.

A hangulatos tó után kicsit undokabb szántóföld jön, de most kellemesebb a rögökön tapodni, mint legutóbb, amikor a sűrű, méhektől és darazsaktól hemzsegő virágzó repcében kellett utat vágni magamnak. Fotózgatom a "gyomflórát", hihetetlen, mennyiféle laboda és disznóparéj létezik.

Ködös reggel: de a fejem felett már kék az ég

Felsőfarkasd igazi egyutcás falu, vagy talán félutcásnak is nevezhetem - csak az aszfalt egyik oldalán sorakoznak a kertes házak. A távolból bánatos tehénbőgést hoz a szél. Kutyák csaholnak, egy macska látványos közönnyel néz rám, ahogy elballagok mellette. A falu után jön egy jobbkanyar felfelé, aztán el a homokbánya mellett... gigantikus mélység tárul fel, hajdani tengerfenék... de inkább közelebbi dolgokra fordítom a figyelmemet. Nicsak: egy elkésett, virágzó homoki aszúszegfű!Valaha itt szőlők lehettek, még mindig akad egy-két elvadult othelló tőke. Egy zöld juharra egész terebélyes szőlőtő kúszott fel, és igazán bőségesen meg is van rakodva illatos, feketés-lila fürtökkel.

Ezer és ezer őszi kikerics - Colchicum autumnale

A következő ellenőrzőponton fröccsöt is ihat frissítőként, aki szeretne. Pár szót váltunk a pontőrökkel, az ég befelhősödött, hűvösség kúszik a kabátom alá. Hosszan ballagok a gyomlepte tábla mellett, aztán végre a szalagozás ismét erdőbe irányít. Persze nem olyan "igazi" őshonos tölgyes erdő ez, inkább akácos, amiben bőven van fekete dió is. De még mindig kellemesebb kirándulni benne, mint az agrársivatagban. Megtermett keresztespókok lesnek zsákmányukra, itt-ott még gombák is nőnek a fák alatt. Ez már a túra utolsó szakasza... kibukkanok az erdőből, no itt van néhány öreg tölgy, jó gubacsos levelekkel, aztán lejteni kezd az út, bal kéz felé villanypásztor és rendkívül változatos külsejű tehenek. Az egyik határozottan pöttyös, akár egy dalmata kutya, a kurta fűben füstös nyakú bika heverészik.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Rákanyarodok a célegyenesre... irány a mendei vasútállomás, pontosabban a mellette lévő Kis Lizi vendéglő. Órámra pillantok... még kényelmes tempóban, fotózgatással együtt is egy órával a tervezett idő előtt célba értem, elérném a korábbi vonatot... de minek siessek? Leülök hát egy pohárka hideg sörrel és a célban kapott lekváros péksüteménnyel, nézelődök, eszegetek, sorra érkeznek a túrázók a hosszabb-rövidebb távokról, veszik át az előre összekészített okleveleiket.

Kicsit rejtélyes, melyik vágányra fog befutni a pesti vonat, de még időben meglesz, a jegy már megvan, mára még van egy rendezvényfotózási feladatom Havannán - no nem Kubában, hanem a lakótelepen, de az is kellőképp messze van. Egy órácska pihenő a vonaton... pont elegendő, holnap pedig nem lesz nagy túra, csak egy kis kellemes dunakanyari madármegfigyelés.

De jó nap volt ez!