Terep-járó: Havas tájakon: forrástúra a Börzsönyben

Így az év vége felé nincs olyan sok teljesítménytúra, amiből válogatni lehetne, de azért akad... Ezt a Forrástúrát egy új túra-ismerősöm említette... Ismerős táj, mégis, télen ritkán járok erre. Miért ne lehetne ez egy szép vasárnapi kiruccanás?

A Dunakanyar feltáruló látványa a Kapu-hegy oldalából

Még épp csak incselkedik a pirkadat a pestiekkel, amikor már ott állok a Nyugatiban. A jegy hamar megvan az automatából. Van egy bő negyedórám az emeletes vonat indulásáig... a szomszéd vágányon gőzfelhőbe burkolózó szerelvény áll. Nini, nézzük csak meg közelebbről... nosztalgiavonat! Különféle étkezőkocsik, textilbúrájú asztali kislámpák, egy csokornyakkendős pincér... és a mozdony! A mozdony! Feketén dübörög az őserő, mellkasomban érzem az alacsonyfrekvenciás hangokat, vibrál a peron is. Szinte vulkanikus gőzfelhők szállnak...Körülöttem lelkesen fotózó vasútmániások kíváncsiskodnak, igyekeznek a mozdony vezetőfülkéjébe pillantani.

Zebegény, Kós Károly-kilátó

Valóságos időutazás ezután felkapaszkodni a modern szerelvény emeletére. A képernyőn az utastájékoztató sületlenségeket ír ki, például, hogy Balassagyarmat a célállomás. Azért megnézem a mobilomon a vágányzári menetrendeket...

Sima siklással indulunk, a gőzmozdony már messze jár. Egy órába se telik az út Zebegénybe, ezalatt a pirkadat reggellé válik, látomásként ül a visegrádi fellegvár a dunai ködfelhők felett... a magasabb hegyek domborulatai fehér zúzmarától őszesek. Ígéretes nap!

A zebegényi Kálvária

Tudom, hol van Zebegényben a Mókus söröző, fékezés nélkül közelítek rá, nyomomban több tucat túrázóval. Az adminisztráció gyorsan megy, a söröző asztalain porcelán mókusok. Indulás!

Az első feladat: felkapaszkodni a Kálvária-dombra, el a Trianon-emlékmű és a fából ácsolt kilátó mellett, majd egy éles kanyarral le, vissza a településre, ahol a túra első forrása Szent Erzsébet nevét viseli. Nyitott csapként csorog a vize a patakba. A Nap még a hegyek között rejtőzik, árnyas szurdokmély az erdő... Itt szerencsém van, mert az útvonalon jártas túratárs figyelmeztet az útvonalleírás pontatlanságára... a valóságban előbb van a letérés a sárga kör jelzésre, és utána az Ernő-forrás, ami az első ellenőrzőpont.

Zebegény, Szent Erzsébet-forrás

Szép sorban kocogunk az Ernő-forrás felé, mármint mindenki, aki időben visszafordult a sárga kereszt jelzésről. Terepfutók szökellenek el, utat adok nekik. Azért jó a korai rajt lassú tempóval, mert így egy sor jeles terepfutóval, nevezetes teljesítménytúrázóval tudok találkozni, amint megelőznek.

Most se rohanok, nincs miért. Az útvonalleírás szerint a táv "kb" 22 kilométer, jajj, gyanúsak nekem az ilyen körülbelül adatok, lehet ebből még bármi... A félsötét erdő nemigen kínál fotótémákat, nincs miért megállnom, ballagok hát kellemes, egyenletes tempóban. Megkapom a bélyegzést, bélyegzőpárnaként egy szép nagy lapos kődarab szolgál - 20 évig postás voltam, tudom értékelni az ilyen szakmai finomságokat.

Úton az Ernő-forrás felé

Az út felcsavarodik a szurdok oldalára, és egy csúszkálós mászást követően hirtelen úgy megszépül, hogy szinte kihagy a szívverésem. Zúzmaravirágok nyílnak minden ágon, a földet hólepel fedi, az első napsugarak csiklandozni kezdik az arcomat. Vidám kék égbolt feszül fölém. Gyönyörű, gyönyörű!

A vadrózsalevél sokáig zöld marad

Egyre vastagabb a hó, fekete-fehér a táj, csak a vadrózsabogyók villognak karbunkulus-vörösen, és egy-egy ottfelejtett narancsszín, száraz tölgylevél az ágak végén. Ámuldozva forgatom a fejemet...

A Remetekereszt-bércre alig ismerek rá ilyen havasan. Legutóbb pedig ősszel jártam itt... most vastag hótakaró fed mindent, fantasztikus a hóban lépkedni, idejét nem tudom, mikor volt ilyen élményben részem utoljára. Megint eltűnik a Nap valami hegy mögött, fekete-fehér linómetszetté vált az erdő, a hó felszínét vadak lábnyomai hímzik keresztül-kasul. Szarvas, őz, róka, nyúl, vaddisznó. Forgalmas útvonal.

Nem olvastam el rendesen az itinert... amikor ott találom magam a Kapu-hegy letörésénél, ami még nyáron is csúszós, meredek, nemhogy most... szóval, ezt ki lehetett volna kerülni. Most már mindegy! Többen is összegyűlünk egy kis csapatépítő szentségelésre, jó jeges minden, igyekszem mindig valami fát kinézni, ami megállít, ha elindulok lefelé. Hát nyilván a csúszásgátló hómacska, az hol van ilyenkor? Otthon, a dobozában, naná hogy ott. Ha több eszem lenne, mint egy marék hangyának, beraktam volna a hátizsákba, nem kér kenyeret... A bakancsra szerelhető eszközt valaki az "anticsúsz" névvel illeti.

Hanem a táj, az csodálatos. Ott a Dunakanyar, a Sibrik-domb és a visegrádi várhegy masszív tömbje, a Szentendrei-sziget csúcs - de jó volt ott megállni némely kenutúrám alkalmával!

"Egynyomtávos", de milyen gyönyörű ösvény kanyarog fel a Remetekereszt-bércre

Levergődök a hegyoldalon, ráadásul épségben, de mielőtt elbíznám magam, a hegyoldalban vízszintesre forduló, egynyomtávos ösvény se életbiztosítás. Egyensúlyomat vesztve megkapaszkodok valamiben... Az mitől van, hogy ilyenkor bármi ág, ami kapaszkodóként a kezembe akad, valahogy mind szúrós szederinda, jajrózsa, netán csípős csalán? Murphy törvényén elmélkedve nyalogatom sebzett tenyeremet... Aztán járhatóbb lesz az ösvény.

Hósapkás gubacs

Ragyog a Nap felettem, amikor kinyílik a fennsík Kövesmezőn. Fehér hólepel fed mindent. Irány a zöld háromszöggel jelzett út tovább, egyenesen Király-kúthoz, ami más túrákról ismerős pont. Tudom, hogy ez a szakasz amolyan hullámvasút, és... tényleg az. A Büdös-tó felszínét opálos jégkéreg takarja... márciusban varangyok fognak randizni benne, de most halottnak látszik. Galagonyabokrok, olvadó fehér hószalagok az ágakon, kék ég, vörösen izzó csertölgy-levelek az ágakon, a fák között ki-kivillanó látkép a Fellegvárral... Gyönyörű látvány.

Király-kútnál beszerzem a következő bélyegzést, a pontőr elárulja, hogy életében ez az első ellenőrzőpont, amit autóval meg tudott közelíteni. Egy túratárs megkínál egy kőkeményre fagyott müzliszelettel, jól is esik. Még kicsit reszket a lábam a Kapu-hegyi fékezésektől.

Igazi téli látvány lett a jutalma annak, aki fölkapaszkodott a hegyoldalon

A Málnás-forráshoz településszéli utakon vezet az útvonal-leírás, itt-ott szalagokkal is jelezve. Ezt a forrást nem találtam a térképet böngészve otthon, de mi tagadás: itt van, két telek között, egy betonlépcső alján. Még víz is csorog belőle. Itt kódszót kell felírni.

Vége a pihenőnek, felfelé indul az út, a hó csendben elenyészett itt, a napsütésnek jobban kitett hegyoldalon. Vörösen izzanak a zörgős tölgylevelek, széles szekérúton ballagok. Szerencsére keményre van fagyva a mélyen kijárt keréknyom.

Kezdek szomjas lenni, de tudom, hogy Törökmezőnél frissítőpont vár, napközis teával. Bizony, szinte már érzem az illatát... a hóval fedett aszfaltúton nem túl izgalmas ballagni. Néha egy-egy autó húz el rajta. Bal kéz felé felfigyelek egy fára, aminek olyan az ágrendszere, mint az emberi tüdőé.

Út a Kapu-hegy oldalában

A frissítőpont előtt az emblematikus plüssnapocska függ egy ágon, kis asztalkákra vannak kitéve a finomságok, még pléddel letakart padok is vannak, hogy le lehessen ülni. Megkapom a napközis teát, egy túratárs szívességéből kicsit feljavítva valami karakteresebb házifőzettel. Van süti, májkrémes és kolbászkrémes kenyér is. Habzsidőzsi.

Túratársam bemegy melegedni a turistaházba, én inkább megyek tovább, a mozgástól remélem, hogy felmelegít - de már nem is fázok annyira...

Elhaladok az épület mellett, le a forráscsoporthoz - itt újabb felírandó kód vár - aztán a jól ismert patakugrások következnek a zöld sáv jelzést követve. Valaha itt malom állt... most a fák között rejtőző Korpusz üzen, a jurtának csak a helye látszik. Szeretem ezt a helyet, sok botanikai érdekességet rejt... tavasszal lesz itt hóvirág, pirosló hunyor, tenyérnyi sárga héricsek... most hólepel fedi a zsombéksásost. Vidáman csacsog a patak vize, lágyan korrogó holló repül el felettem, valahol tízezer méter magasan hangtalanul száll egy repülőgép.

Túratársam utolér, beszélgetünk, fogynak a méterek. Itt már nincsen hó, az utolsó forrásnál állunk meg, de vize nincs - csak a felírandó kódszóval gazdagodhatunk.

Beérünk Zebegény házai közé. Jön a hosszú út a településközpont felé, jobbról elmarad a rétesház - most is sorbanállás kígyózik a bejárata előtt - aztán már itt a söröző. A porcelán mókusokat mostanra elpakolták az asztalokról - jobb a békesség - megkapom a záró bélyegzést, a szép mívű kitűzőt és az emléklapot. Iszunk ezt-azt, fuvarom is akadt haza, van, aki tegnap a Vulkántúrán járt... te jó ég, én arra még be se mertem nevezni, de ha bejártam volna, most otthon halódnék izomlázzal. Oké, nyáron egyénileg bejártam, de most mindent hó fed, csúszik, ködös, korán sötétedik... kemény.

Szalad az aszfalt az autó kerekei alatt, szalad jobb kéz felé a kerékpárút, ahol már többször futottam félmaratont, mennyi emlék fűz a Dunakanyarhoz! Hazai pálya... és mindig tud meglepetést okozni. Szép nap volt!