Terep-járó: Az ébredező erdő. 24 kilométer a budai hegyekben

Ártatlan netezgetés közben találtam ezt a teljesítménytúra-kiírást, és mivel már felhalmozódott némi kilométerdeficit a lábaimban, örömmel készültem a szombati rajtra. Az útvonal számos része olyan, amit évente többször is át szoktam kutatni botanikai érdekességek után, vagyis fotós-túráim jól ismert pontjairól van szó. De ilyen szépen összefűzve őket egy útvonalra... szóval vonzónak ígérkezett.

Téltemető - Eranthis hyemalis

Korán érek a Széll Kálmán térre. Szürke, kietlen szombat reggel van, alig mozog még a nép, de különféle virgonc kirándulók már csoportosulnak. Hátizsákok, botok, nevetés. Én iszom egy meglepően drága kapucsínót - hja, mióta felújították a teret, odalett a százforintos kávék varázsa is, úgy látszik - és veszek egy viszonylag nyamvadt túrós batyut a Lipótinál. Aztán buszra fel, irány a Normafa!

A rajt színhelye a Csúcs Büfé. Gyorsan megy az adminisztráció, és bár még nincs nyolc óra, utamra bocsátanak az itinerrel. Még otthon kinyomtattam a színes térképváltozatot is, ami hasznos a magamfajta vakegérnek, aki inkább vizuális alkat, mint hogy szöveges útvonal-leírásokat silabizáljon. Ez a print dolog jó ötlet volt, kivéve, hogy a túra vége felé egy jelzés-átfestés miatt térképem nem teljesen egyezett a valósággal (a szöveges leírás viszont igen). De mivel meglehetősen jól ismerem a tájat, eltévedés veszélye nem állt fenn. Hazai pálya!

Ez a béka nem alszik téli álmot. A játszótér része a János-hegy lábánál

Hujjuj de csúszik! Kipillantok Budapest felé a Normafától - szürke párába burkolózik minden, fényképezni nincs mit. Összefagyott, letaposott, porcogósan ropogó hó a lábam alatt, minden lépésre ügyelni kell. Kicsit mintha világosodna az ég... de ilyen satnya fényviszonyok mellett nem reménykedek díjnyertes fotókban. A Libegőig inkább az aszfalton ballagok, jármű nincs, egy túrázó köszön - meglepődök, aztán tisztázzuk, hogy ő vidéki :-). A játszótérnél lefényképezem a fabékát, aztán a kellemes piros sáv jelzésű útra kanyarodok. A vártnál jobban járható, a tempómra se lehet panasz. Túrázó viszont alig van, azt hittem, nagyobb lesz a tömeg.
Szép a Hárs-hegyet ívben megkerülő, alig-alig szintes út. Nyáron itt több szamócafajt is fényképeztem... Nini, téltemetők! Az elszánt kis sárga vadvirág áttöri a havat, élénk színe üdítő a fehéres-szürke, barnásfekete kontrasztok között. Örömteli perceket töltök a hóba térdelve, jó hasznát veszem fényképezőgépem kihajtható monitorának. Így nem kell belehasalnom a latyakba.

Szépjuhásznéhoz közeledve foltokra feslik a hó. Élénk színek villannak fel az átmenetileg felbukkanó napsugarakban: élénk narancs, rőt avar, meglepően színes borostyán- és szederlevelek, smaragdzöld moha, gyémántos csillogású vízcseppek. A madarak teli torokból köszöntik a tavaszt, egy cinegét le is fényképezek. Máris itt az első ellenőrzőpont, ami egy laminált papíron lévő kód, be kell jegyezni az ellenőrzőlap megfelelő rubrikájába. Itt ismerősökkel is találkozom, legalábbis engem felismernek a közösségi oldalról, ahol PiciPoci néven szoktam rajzokat közzé tenni a futóedzéseim élményeiről. Hiába, az Internet közkincs. Én bezzeg sose ismernék fel valakit egy parányi profilkép alapján!

Rajongóim elvágtatnak, aztán én is szedem a lábam, hátha sikerül lendületből bevenni a Fekete-fejet. Úgy látszik, ez a meredek másoknak is feladta a leckét: ziháló túrázókat előzgetek, de úgyis utolérnek, amikor rábukkanok a hóvirágokra... Az idei első "vad-hóvirágaim", a kertiek odalent a városban bezzeg már hetek óta nyílnak. Örülök a pici "hócseppecskéknek", térdre vágom magam, fényképezek...
Egy terepfutó imponáló magabiztossággal szökell el mellettem a csúszós terepen. Igyekszem "alája lesni", milyen lehet a cipőtalpa, de nem látok azon semmi különöset. Lehet, hogy erre születni kell.

A leereszkedés után az egyik kedvenc botanikai terepem jön Petneházy-rétnél, elég gazdag orchidea-fajokban, persze ebből most még semmi sem látszik. Egy tavalyi madárfészek-kosbor kórót látok csak, pedig figyelem, felbukkannak-e a bíboros kosbor tőlevélrózsái... mostanra már lenniük kell. De nem látok egyet sem. Viszont hosszan együtt megyek egy vidám társasággal, van velük egy fekete-fehér kopóféle, elképesztően kecsesen biggyeszti felemelt mellső lábát, szobornak is beillene. A lovarda kerítésének tetejéről kövér, vörös macska figyel megvető, borostyánszín szemekkel, ő is személyes ismerősöm, Szmöre a neve. Megsimogatom a kíváncsiskodó lovacskák bársonyos orrát.

Magányos hős. Téltemető - Eranthis hyemalis

Nyílnak a kisvirágú hunyorok! Élénk sárgás-zöld csokrocskák, igazából az veszi észre őket, aki kifejezetten keresi. Védett faj ez is. Földre bókoló kis virágfeje miatt egészen a földre teszem a kamerát, hogy a "szemébe nézhessek". Egyébként itt jókora sár van, hónak nyoma sincs.
Aztán beballagok Budakeszire - errefelé nyár végén szép széleslevelű nőszőfüveket lehet találni - most viszont csak annyi történik, hogy éles fájdalom ébred a térdemben. Sose szerette az aszfalton ballagást! Megnézem a Himnusz emlékművét, megcsodálom a házikókat - elvarázsolt vidék ez itt - navigációs nehézség egy percig sincs, a Mária út jelzéseit követem egészen Makkosmáriáig, a harmadik ellenőrzőpontig. Amúgy gyaloglás közben lekanyarítom a hátizsákomat, kibányászom a már említett túrós batyut, és mire a nevezetes templomhoz érek, már egy morzsa sincs belőle. Itt pecsételős pont van, a piros nyulat ábrázoló bélyegző mellett szívélyes kínálást is kapok. Elveszek egy-két kekszet, iszom rá a termoszomból forró teát - és már nem is vagyok éhes. Meglepve látom, hogy még milyen sok túratárs nem érkezett be: hajlamos vagyok azt hinni, hogy én vagyok a mezőny legvége, bár rendszerint kiderül, hogy nem. A térdfájás a templom mellett kihelyezett Camino-jel látványával együtt erős nosztalgiát ébreszt!

Átmeneti napfény a Szépjuhásznénál

Az erdőben valósággal utánam szól a harangszó. Dél van. Szerencsére ismét erdei utak, ráadásul felfelé, hamarosan gyakorlatilag elfelejtkezek a fájó térdekről. Ismét felbukkan egy-egy hófolt, majd hólepellé áll össze. Nini, téltemetők megint! Egész sereg kis sárga vitéz, zöld gallérjában... lelkesen fényképezem a természetalkotta kis csokrokat. Aztán szinte hirtelen kibukkanok a KFKI-nál, és ekkor ébredek rá, hogy ezt a téltemető-populációt már évek óta ismerem... De közel lenne innen a cél, de még hátravan egy kunkor az Ördögorom felé... Ballagok hát tovább, Budaörsi-hegy, Kakukk-hegy, aztán le azon a meredeken Sasad felé. Hú, de milyen meredek! Nini, itt a keresett bíboros kosbor tőlevélrózsa... Jó sáros is vagyok már... Valahogy nem akar vége lenni ennek a résznek, még megtekintek egy "káderdűlőt" óriási, dúsgazdagságról tanúskodó épülő házakkal, nem kicsi a kontraszt az imént elhagyott kis hegyoldali vityillók, düledező faházikók után...

Szederlevél - Rubus sp.

Amikor már nekem is kezd gyanús lenni, hogy esetleg eltévedtem, szerencsére egy csapat tébláboló túratársba botlok. Segítségükkel megtalálom a következő kódot, és immár a piros keresztből zöld négyzetté átfestett (miért is nem lehet a régi jelzéseket fent hagyni, mondjuk szürkével áthúzva?) jelzésen haladok többé-kevésbé meredek városi utcákon. Irhás Árok, Ördögorom, Lidérc utca. Tényleg lidérces egy kicsit, fáradtabb vagyok, mint vártam volna. Itt, az Ördögorom kőfejtőnél is számos ritka növényfaj él, köztük legalább ötféle orchidea...

És még hátra van a zöld háromszöges rész, amin fel kell mászni a Széchenyi-hegyi nagy adótoronyig... a toronyantenna szinte gúnyosan néz le rám a távoli magasból. De ez itt már ismét hazai pálya, jól ismerem. Le a Farkas-völgybe - csúszik, mint a fene - át az árkon, szinte röptében kapom el a korlátját, mert kis híján túlcsúsztam rajta - aztán ismét fel, az Úti Madonna kápolna mellett.

Egészen színes a februári erdő

Szeretem ezt a kis kápolnát. Most is megállok itt egy-két perc elmélkedésre. Aztán jön az a bizonyos utolsó három kilométer, ami a túra hosszától függetlenül valahogy mindig ott les rám. Elég keservesen kapaszkodok fel az Apáca-rétre. Ez is érdekes hely ám botanikailag, fokozottan védett is, szigorúan az ösvényen maradva szoktam errefelé makro-fotózni. Most még az élő kincsekből nem látszik semmi. Szürke az ég, szürke a föld, nagyon várom már a pillanatot, hogy elmerülhessek egy kád forró, izom-kilazító vízben. Úgyhogy igyekszem is, hogy ez a pillanat mielőbb bekövetkezhessen. Még egy utolsó szakasz jön az aszfalton, párhuzamosan a Gyermekvasút sínjeivel, és máris ismét látom a Csúcs Büfét az út túloldalán. Ez a fránya bakancs tuti, hogy csinált egy vízhólyagot a kisujjamra. Kapok kézfogást, gratulációt, oklevelet. Leállítom a stopperemet - jócskán szintidőn belül vagyok, de ez a sebesség bizony nem lesz elég a Dél-Börzsönyi Kilátások 30 kilométerén. Iszom egy pohár forró teát, lehet beletenni meggybefőttet és ananászdarabkákat, igazi luxus, alkoholmentes bólé, és van békebeli zsíroskenyér is. De nem időzök sokat, hiszen jön a busz... és este még jelmezes buliba is megyek!