Terep-járó: Januári színek a Pilisben: Dobogókőtől Dömörkapuig

Évnyitó fotós kirándulás a Pilisbe... kedvelt útvonalam ez, Dobogókőről le a Kéken a Sikárosi-rétig, innen a Bükkös patakot követve Dömörkapuig, ahonnan még három kilométernyi ballagás van hátra az aszfalton a buszmegállóig (a dömörkapuig közlekedő busz csak akkor jön, ha megrendelik).

Kilátás a Dunakanyar felé Dobogókőről

Az előrejelzés napfényes reggelt, ám mínusz tíz fok körüli hideget mond, ezért alaposan előkészítem a holmikat: szokásommal ellentétben még harisnyát, kesztyűt, sálat is kikészítek reggelre a túraholmijaim között. Még vastagon sötét van, amikor csörög a vekker, hamar puccba vágom magam, hátizsákot fel, és kifordulok a gangra. Tényleg baromi hideg van.

A völgyek felhőpaplanba burkolóznak, ez gyakori a Dunakanyarban

A Körút szokatlanul néptelen. Sehol a szombati bulizásból visszamaradt nem szomjas ténfergők, egyszerűen túl hideg van ehhez. A párját ritkítóan rút HÉV állomásról is hiányoznak a szokásos hajléktalanok és kéregetők, békésen várhatok a szerelvényre. Alig mozdul ember a környéken. A Nap mintha sose akarna felkelni.

Sötét van akkor is, amikor már Pomáz felé száguld a zöld szerelvény velem, élvezem a bokámat érő fűtés meleg légáramlatait. Épphogy kezd megtörni a sötétség uralma, amikor már a dobogókői buszhoz sietek - lehet, hogy elnéztem valamit a napkeltével kapcsolatban? Pár kiránduló van rajtam kívül a buszon, ők is Dobogókőre mennek. Lassan azért, de felkel a nap. bosszús-vörös korongja felfújt orcákkal emelkedik a párapaplan fölé. Nem akármilyen látvány tárul elém a kanyargós útról a völgyek felé nézve!

A napkelte fénye vörösbe öltözteti a csupasz fákat

A féltucat kiránduló fékezés nélkül veti be magát a turistaház büféjébe, vidáman bodorodik a fafűtés füstje a kéményből Dobogókőn. Hamar magamra maradok, szorosabbra húzom a cipzárt a kabátomon, és nekivágok a kék sávnak, miután egy pillantást vetek a Dunakanyar felé. A fülem máris le akar fagyni - a sapkát elfelejtettem, azt se tudom, hol van - és szokás szerint elfog a "mit keresek én itt" érzése.

Az örökzöld szeder levele fittyet hány a januári hidegnek

Ballagok hát, el a romos, kiégett szállodaépület mellett, egy megmaradt függönyt vígan lenget a reggeli szél a törött ablakon keresztül kifelé. A posztapokaliptikus látvány után szerencsére már a természet látványa vár, és azt is tudom, hogy hamarosan szélárnyékba fogok kerülni, tehát talán a fejemen maradnak a füleim.

Ahogy megyek lefelé, a Nap is jön felfelé, besugaraz a hidegtől dermedt fák közé. Csend van, nem énekelnek a madarak, csak néha hallom a hiperaktív cinegék veszekedő cserregését, és valahonnan a távolból holló korrogását. Nem mozdul az erdő, kivár, spórol az energiájával.

Rátérek jobb kéz felé a kék sávra, szép rész ez, szeretem. Most is pazar. A felkelő nap sárgás fénye átsüt a fákra száradt tavalyi lombokon, narancs fények villóznak, kék az ég, szemközt mélykék a hegyoldal. Pompás színáradat! És most, hogy idesüt a nap erre a keleties fekvésű lejtőre, és szélcsend van, szinte érzem a napfény erejét, és végre nem kell fél percig melengetnem a kezemet a zsebeimben minden exponálás után.

A kék jelzéses út eleinte szelíden lejt

Diétás időszak ez a természetfotósnak, se hó, se zúzmara, se virág, se színes őszi lomb. Mégis több fotótéma kínálkozik, mint vártam volna. Hol egy sárga hasú széncinege parádézik felháborodottan a fejem feletti ágakon, hol a vadszeder örökzöld levelein átsütő fények késztetnek megállásra. Lábam alatt a fagyott sárba kövült állatnyomok jelzik, hogy forgalmas sztrádán járok. Őz, szarvas, vaddisznó járt itt előttem. Meg persze néhány ormótlan túrabakancs, hiszen ez az útszakasz része az Országos Kéknek.

Széncinege hím - Parus major

Egy meredek rész után a patak mellé kanyarodik az erdészeti út. Itt még nem kelt fel a Nap, nem süt be a fák közé, meglepően hideg van ismét. Fagyos levegő kering a sötétszürke törzsek között. Igyekszem ezen a fázós részen hamar átjutni. Még a zöld mohabevonat is fagyos a sziklákon. Odalent, a patakban alig van víz, pontosabban, néhány opálos fényű fagyott pocsolyát látok csak. Tavaly micsoda pompás jégcsapokat fotóztam errefelé! De most szinte üresen kanyarog a meder, csak a hideg levegő folyik benne.

Őszies színekbe öltözött bükkfák

Előre örülök a Sikárosi-rét szikrázó napfényének, és nem is csalódom. Dér borítja a füveket, szikrázik minden, mint egy gyémántcsiszoló műhelyben. Hidegen, fegyelmezetten, szigorúan dolgozik a természet, szivárványos szikraszilánkokat csiszol minden fűszál hegyére. Erdészeti terepjáró döcög az úton, félreállok, intünk egymásnak.

A vaddisznótúrásokban keletkezett pocsolyákban jégvirágok nyílnak. Sziporkázik a hideg napfény, valahol a magasban repülőgép húz csíkot a feszes égboltra.

A január sem színtelen a természetben

Ismét erdő szélén állok, mint rendszerint, most is eltévesztem az irányt, pár lépést megteszek a piros sávon, amikor eszembe jut, hogy itt balra kell fordulni a kaszáló peremén, és utána be az erdőbe, arra folytatódik a kék sáv. De nem hiába a kis kitérő: fekete harkály szinuszgörbézik át előttem, nézem, ahogy hatalmas denevérként megtapad egy fatörzsön. Óvatosan megpróbálom becserkészni, jókora susnyásban, gallyrengetegben lapul, de sikerül róla mégiscsak fotót készítenem. Ezzel a fürge, piros sapkás harkályfélével sosincs szerencsém! Gyakran látom jellegzetes röpképét, még gyakrabban hallom átható klü-klü hangját, de lefényképezni... az más tészta!

Az erdészház után ismét elmerülök a jéghideg, dermedt patakmederben. Víz itt is alig van, mármint jég. Aztán egy helyen vidám csobogás hangja üti meg a fülemet: a jég alatt áramlik a víz, apró vízesésként csorog, csepeg, hullik, énekel.

Itt már kiránduló is akad, hagyom, hogy két kéktúrázó srác megelőzzön, még látom, ahogy a bélyegzővel bíbelődnek, aztán nem látom őket többet, tippem sincs, hová lettek ebben a hidegben, a Kék hamarosan elkanyarodik balra, Pilisszentlászló felé. De én nem erre megyek, hanem tovább a patak vonalában. Meglepően hideg van, átfázok, kesztyűt is húzok, amit nem szoktam... az egyik fán nagy fakopáncs dobol, aztán összeszólalkozik egy másikkal, nem értek harkályul, de a hangnem eltéveszthetetlen. Aztán a területjelzést doboló hím megkergeti a betolakodót, villognak a piros tollak a szürke hátterében. Valahol már a tavasz készülődik...

A bükkös finom gallyszövete akár a halasi csipke

A dömörkapui vízeséshez érve látom, mennyi autó parkol itt. Népszerű kirándulóhely, vasárnap ebéd után biztos sokan kijönnek még ide, babakocsit tologatni az aszfalton, meg kutyát sétáltatni. Azt is látom, hogy a buszt csak futva érném el... de nincs kedvem futni, inkább nagyon lassan ballagok a szelíden lejtő aszfalton, el a honvédségi gyakorlótér mellett.

Elég sok autó halad el mellettem lefelé is, felfelé is, főleg a lajosforrási elágazás után. Úgy látszik, hideg ide vagy oda, a napfény kicsalta az autós népeket. Még nincs dél, uzsonna gyanánt elrágcsálok egy fogsajdítóan hideg banánt egyenesen a hátizsákomból.

A mogyoró már barkázik (Corylus avellana)

A buszmegállóban még mindig van negyven percem. Jobb a helyzet, mint amire számítottam, idesüt a Nap, nincs olyan nagyon hideg... még térerő is akad, megválaszolok egy sor üzenetet a mobilomon, elrepül az idő. Nézegetem a bozótosban ténykedő feketerigókat, cinegéket, még mindig akad bogyó a bokrokon, enyhe volt a tél, nem ettek le mindent az éhes madarak.

Felettem fátyolossá válik az ég, jégtűfelhők, aztán bodros gomolyok kúsznak az égre, máris hűvösebb a levegő, aztán szép halo-koszorú rajzolódik ki, udvara lesz az egyre homályosodó Napnak... és pontosan érkezik a busz, finom meleg van rajta, majdnem elalszom Szentendréig. Otthon vár az átmelegítő forró fürdő és az előre elkészített ebéd, amit csak fel kell melegítenem... és a békés, csendes vasárnap este egy jó könyvvel.