Terep-járó: A Tihanyi-félsziget szeptemberben

Gyerekkoromban nemigen mentünk a Balatonra. Főiskolás éveimben jutottam el először a tanúhegyek közé, amikor két vakációs hetet végig-vadkempingeztem egy évfolyamtárs fiúval... De rég is volt! Azóta persze igyekszem pótolni, például teljesítménytúrákon vagy futóversenyeken való részvétel formájában. De így is rengeteg felfedeznivaló vár rám... Például a Tihanyi-félsziget. Reméltem, találok pár szép fotótémát, ritka vadvirágot...

Őszi csillagvirág - Prospero elisae. Védett növény

Állok a jellegzetesen retrő Déli pályaudvaron, csattogó galambszárnyak visszhangoznak a szürke falak között. Homályos a pirkadat, őszi illatok szállnak a levegőben, de aránylag meleg van. Veszek egy még meleg bolonyais fornettit, aztán bekuckózok a vasúti fülkébe. Kényelmes, tágas, tiszta, nincs sok ember - a zajos tinédzserekből álló kiránduló osztály szerencsére két vagonnal odébb szállt fel. Kényelembe helyezem magam egy Popper-kötet társaságában... és akkor visszacsap a karma: zajos, virgonc nyugdíjas kirándulócsapat lepi el a szerelvényt. Az egyiküknek az Internacionálé a telefon-csengőhangja. Tudom, hogy egész nap a fejemben fog visszhangozni a "fel fel, ti rabjai a földnek". "Nem kértél a tinikből? Hát nesze" - szinte hallom, ahogy valaki, két szarvval és patával a tudatalattimban, kajánul felvihog...

Közönséges gyújtoványfű - Linaria vulgaris

Aszófőre jó fél óra késéssel érkezünk. Csak én szállok le a csendes, hosszú peronra, a vonat továbbzakatol, egyedül maradok. Akkor hát, vágjunk bele! Fülledt, borongós idő van, nincsenek árnyékok, néha sejlik fel a homályos napkorong. Készítek egy kifejezetten jó macska-portrét egy cirmosról, aki látványosan úgy tesz, mintha nem venne észre, csak akkor néz felém, amikor ciccegek neki.

Hosszú, egyenes kerékpárút vezet a félszigetre, jobb kéz felé opálosan sejlik a Balaton, erősen jódos, tenger-szerű illatok szállnak a nyomott levegőben, közelebbre tekintve gyomos szántóföldet pásztáz a tekintetem. Piros szárú, zöld levelű karcsú disznóparéj, ameddig a szem ellát.

Apró vetővirág - Sternbergia colchiciflora. Védett növény.

Körbejárom az apáti templomot... Árpád-kori kistemplom, valaha körülvette az Apáti nevű falucska, aminek végzetét - mint oly sok más hasonló kis falunak - a törökök jelentették. Amikor legutóbb itt jártam, még romos volt, az ezredforduló táján restaurálták. Végignézek a lejtő alatt elterülő tájon, aztán megfordulok és nekivágok felfelé az Apáti-hegynek.

Igazi őszi kompozíci: csipkebogyó és "koldusszakáll" (erdei iszalag, Clematis vitalba)

Hébe-hóba kirándulókkal is találkozom az ösvényen. Egy felvidéki házaspárral beszélgetek a növényekről, és hamarosan gazdagabbá is válok egy vadnövény-recepttel: a kovászolt kövér porcsinnal. Irány az Őrtorony-kilátó! Erről a névről óhatatlanul a Jehova Tanúinak kiadványa szokott eszembe jutni, de itt persze tényleg kilátóról van szó. A párás idő ellenére messzire ellátni, tompák a színek, az égen elmosódott kontúrú felhők úsznak. A száraz fű között élénk rózsaszínben villan ki a borzas szulák.

Hólyagos csüdfű - Astragalus cicer

Nézegetem a távlatot, elrágcsálom a tízóraimat, aztán nekivágok a sárga sáv jelzésen a Csúcs-hegy felé. Csodálatos sziklaformák szegélyezik az ösvényt... a vékony kőzetrétegek hajdani gejzírek munkájáról mesélnek: minden egyes forróvíz-kitörés lerakott egy hártyányi kovasavat... most puha növénykék kapaszkodnak a szó szerint kőkemény fodrok között. Fehér varjúháj, kövi fodorka. Távol, lent zölden terül el a Balaton, sötétebb zöld mozaik: nádas-szegély, benne fehér pöttyök: hattyúk. Néhány vitorlás, mintha zöld üveglapon állna, mozdulatlanul. Fejem felett tompa zúgással halad el egy láthatatlan repülőgép.

Fehér hamuka - Berteroa incana

Meredek út vezet le, egy elágazásban a zöld háromszög jelzésen folytatom az utamat. Lassan szintbe fordul az ösvény, és megérkezem a szőlőskertek széléhez. Bal kéz felé erdő, jobb kéz felé, végtelen szőlősorok. Felhőkben keringenek a seregélyek, hangosan veszekednek a varjakkal, gondolom a bársonyos, édes, duzzadó fürtök tulajdonjogán... Vannak elhagyott parcellák is. Egy combvastag, ősöreg tőke valósággal roskadozik a mélylila, aprószemű fürtök alatt.

Az egyik Szélmarta-szikla

A turistajelzések jól láthatók, de néha pont az útelágazásokban hiányoznak. Párszor érzésre választok utat, de mindig sikerrel. Előttem fehérlik a tihanyi apátság fehér, felállványozott kettős tornya. Utam elvben érinti a Belső-tavat, de igazából csak megközelíti, aztán "visszapattan" és már kapaszkodhatok fel a lépcsőkön a Kis-Erdő-tetőre. Látok egy zöld gyíkot, ami annyira tőből veszítette el a farkát, hogy már szinte nem is hasonlít gyíkra. A borzalmas seb nem régi, de már heged. Az állatka büszke tartással néz utánam. Sok szerencsét kívánok neki - rá fér.

"Atipikus" parlagfő, csak termős virágokkal - Ambrosia artemisiifolia

Fura növényeket látok az út szélén... lefotózok valamit, amire utóbb azt mondják, atipikus parlagfű. De van gyújtoványfű, illatos macskamenta, különféle zsályafajok... és persze igazi ritkaságok is akadnak.

Illatos macskamenta - Nepeta cataria

Gödrös felé veszem az irányt... valószínűtlenül sok idő elment a fotózgatással-botanizálgatással, félek, hogy ha elkeveredek, lekésem a buszt, ami majd bevisz Balatonfüredre, ahonnan van vonat csatlakozás... Szóval nem bolyongok tovább, na jó, a kerékpárút mentén azért igen, egész sok ritka növényt látni a kaszált domboldalakon...

Ez az ősöreg, gondozatlan tőke is bőven terem...

Kertes házas utcák, egy lépcső le, a Balaton felé... egy elhagyott büfé, ahonnan még a berendezést se vitték el - annyira szomorú látvány ez, hogy még a hűtők se kellenek senkinek - aztán kibukkanok a műút szélére. Hopp, hiszen ezt ismerem! A tihanyi félmaratonon itt volt az egyik frissítőpont. Megszámolom, nyolc vendéglátóipari létesítmény sorakozik egymás mellett, ebből hat be van zárva... az is csoda, hogy kettő még működik!

Van itt egy jelképes strand, egy pár méter széles betonsáv, benne homokozóval, lépcsők be a vízbe, pár masszívan ácsolt pad. Egy elszánt fürdőző most is tempózik a vízben. Két hattyú méltóságteljesen kéreget, fel-le úszkálva a part mentén. Még egy órám van a buszig, csodálatos! Elröppen az idő. Kisebb vadon kelt zöldségeskertet fedezek fel a sziklák között: gigantikus paradicsompalánta zöldell haragos zölden, sárga virágokkal... sárga- és görögdinnye növény kúszik, indázik a kövek között, locsog a víz, himbálóznak a mélyzöld hínárok, vadkacsák buknak a mélybe, cibálják a hínárt. Időtlen pillanat, fura zöldes színekben, mint egy régi, elszíneződött filmfelvétel.

A nádakra szulák tekeredik, élénk rózsaszín réti füzény emeli magasba virágzatát, feketéllő farkasfog fura színű foltjai sárgán-barnásvörösen pettyezik a nádas szélét... sirály kiált élesen, a hattyú elegánsan csámcsog, aztán rásziszeg a kikapaszkodó testes fürdőzőre, csak úgy megszokásból.

Akármeddig el tudnék itt bámészkodni. De jön a busz, jön két kiránduló is, akikkel már korábban találkoztam - elszánt nordic walking-osok, kisebb képzést is nyújtanak nekem a helyes bot-tartásból.

Egybibés galagonya .- Crataegus monogyna

A busz negyedóra alatt bent van Balatonfüreden. Milyen szép részei vannak ennek a városnak! A vasútállomás már ismerős a legutóbbi futóversenyemről, tudom, hol van itt a büfé, ahol meggyes sört is lehet kapni... van húsz percem, ami igazából harminc, mert a vonat visszafelé irányban se tud pontos lenni.

Ismét elő a könyvet... odakint a felhők egyre sűrűsödnek, és mire Pestre ér a vonat, apró esőcseppek csíkozzák a vonatablakot. Megérkezett az "évszakváltó front", immár végérvényesen.