Terep-járó: Dobogókőtől Dömösig Karácsony másnapján: egy ködbúvár kalandjai

Nem mindenki szereti a ködöt. Főleg az erdőben. Én viszont különösen kedvelem titokzatosságát, a párás távlatokat, az elmosódó színeket. Fura, zizegős csendjét, vattázott puhaságát, "hangtompítós" madárhangjait. Ilyenkor szinte azt érzem, hogy meghittségével átölel az erdő, ködpalástját óvón rám is borítja, befogad puha csendjébe.

Kilátás Dobogókőről

Karácsony másnapja van. A fél ország úton - meglátogatják a másik felét. Nekem ez afféle szabadnap, de én is látogatóba megyek. A prédikálószéki éjjellátó webkamera képét figyelve látom, hogy ígéretesek a ködök, ráadásul nem lesz hideg sem - inkább ősz ez, mint decemberi tél.

Napkelte előtt, Dobogókőn

A sötétség néz be a HÉV ablakán - alig ülnek rajta - de még Pomázon is töretlen a sötétség uralma. Meg is kell néznem a telefonomon, hogy mikor lesz a napkelte - csak nem néztem el az órát? A dobogókői busz is szinte üres. Befészkelem magam az ülésbe, és nézem, ahogy lassan szürkül odakint.

Még nem kelt fel a Nap, amikor leszállok Dobogókő hegytetőn. A busz továbbpöfög Esztergom felé. Egyedül maradok, a parkoló is üres még, a turistaház kéményéből lusta füstfelhő kanyarog. Barátságos villanyfény mosolyog rám az ablakból, hátha nyitva van már, hátha lehet kávét kapni... és igen, lehet!

"Tejszínhabos" ködfelhők gomolyognak a Duna felett

Elkávézgatok napkeltéig, aztán hosszan nézem a fények és a köd játékát a kilátópontról. Egy idős pár is nézelődik, beszélgetünk, végül szendviccsel is megkínálnak. Kíváncsi cinegék figyelnek fényes fekete gombszemükkel.

A bükkfa tavalyi, száraz leveleit sokszor csak a tavaszi rügyfakadás "löki le".

Nekivágok az útnak. Nem hosszú, talán bő tíz kilométer csak, nem is nehéz - amolyan karácsonyi lakoma utáni átmozgatásnak szántam. Lassan kapaszkodik fel a Nap az égre, szépen kékül felettem, finom fátyolfelhők szövik át és át. Néha kivillan a panoráma is a fák között.

Ködös völgyek

Lekanyarodok a Jász-hegy gerincéről a sárga sáv jelzésen. Csak azért, mert nem itt szoktam lejönni a Szakó-nyereg felé. Kellemesen lejt a széles erdészeti út, nem is sáros. Hangtalan a léptem a puha, nedves avaron. Vízcseppek ragyognak minden ág végén.

Kékcinege - Cyanistes caeruleus

Utam kétszer is keresztezi az aszfaltot. Akár ott is sétálhatnék, a közepén is, autó nemigen jár arra. Felragyog a nap, fellobbannak a bükkök bronzos színei, távolabb kéken hömpölyög a ködpára. Visszanézek - hátam mögött fény és pára nyilai rajzolnak sugárkoszorút a fák köré. Kitárom a karom, befogadom a csodálatos pillanatot...

Felszáll a köd

Ballagok tovább lefelé, pompás magányban. Belemerülök a sűrű ködbe, a Júlia-forrás csurgó vize vidáman csilingel, vízzel telt dagonyák tükrözik a vékony, karcsú fatörzseket. Hirtelen csend lesz körülöttem, a napfény allelujás nyitnikék éneke elhalkul - a ködben csak a madarak helyzetjelző "szíííp" hangjai hallatszanak, és valahonnan a ködön túl a holló lágy, dallamos korrogása. Megállok, hogy minden hangot halljak. Nincs is olyan csend. A köd súrlódó neszezése a száraz bükklombon... apró szárnyak pirregése... nehéz vízcsepp hullik le és koppan egy száraz, mohalepte tuskón, és valahol a magasban egy repülőgép halkuló motorzaja. Minden él, mozog, lélegzik. Él körülöttem az erdő.

Szelíden lejt a sárga sáv jelzésű út a Szép-hárs oldalában

Nincs hideg. A Körtvélyes tágas kaszálórétjére érve a ködzóna alá érek. Lomha felhők hemperegnek az ezüstös, sápadt fényben. A Nap, mint egy guruló ezüstgaras, hol fényesebb, hol tompább korong az égen.

Botanikailag egész érdekes hely, nyáron itt találtam egy hibrid-gyanús kenderkefüvet - persze jobb fotók kellenek majd a részletekről. Felidéződik az emlék az őzekről is, az őszi kikericsek finom lilájáról - de most nincs virág, és nem jönnek őzek sem. Lassan ballagok, kerülgetem a pocsolyákat.

A páraréteg határán

Leereszkedek egy mélyúton, gyökerek kapaszkodnak a szélén, aztán ismét kinyílik előttem a táj, a szemközti hegyek vonulata, és a középkori prépostság romjai. Átmászok a vadkerítésen átvezető, durván ácsolt létrán, kezem a nedves fa korlátot markolja. Előttem a dömösi temető, még az árokban is vannak sírok, sírkövek.

Felragyog a reggeli napfény az elegyes erdőben

A házak között senki emberfia nem mozdul. Mégis szempárok kísérnek: egy fekete kandúr mereszti rám sárga szemeit bizalmatlanul, és egy kékszemű, cirmos szépség: alighanem egy randevút zavartam meg...

A zöld kereszt turistajelzés egy szakasza itt az aszfaltúton vezet

Leballagok a Duna-partra. Majdnem egy órám van a busz érkezéséig, elröppen az idő. Lassan szakadozik a ködfelhők rétege a Duna felett. Szinte meleg van. Nem lepne meg, ha napozó fali gyíkokat látnék a kikötőépület oldalán. Egy atalantalepke cikázik el gyors szárnycsapásokkal. Decemberben!

Élénk a vízimadár-forgalom is a Duna felett. Tőkés récék rajai repülnek el, szárnyuk szinte súrolja az opálosan fénylő, szürke vízfelszínt. Nini! Fekete-fehér kercerécék csapata tűnik fel. A fotót elkapkodom, már csak a távolodó madarakat sikerül elcsípni. Fekete kormorán és fehér sirályok szállnak buzgólkodva. A Déli-Börzsöny masszív tömbjét megkettőzi a víztükör. Árad a Duna, fatörzseket ringatva hömpölyög... Az öreg, odvas fűzfák szinte töprengve hajolnak a víz fölé.