Pálos túra - 42 kilométer Csobánkától Márianosztráig

Életem első "teljesítménytúrája" a Pálos volt, tavaly ilyenkor, ahol egy 22 kilométeres szakaszt tettem meg. Az út akkor elbűvölt a szervezésével, a résztvevőkkel, a táj szépségével és történelmi levegőjével. A Pálos attól Pálos, hogy az egyetlen magyar alapítású rend történetében fontos helyszíneket fűzi fel a budai Sziklakápolnától egészen a márianosztrai kegytemplomig, és a szervezésben a rend jelképéhez illően oroszlánrészt vállalnak maguk a pálos szerzetesek. Lehet egy nap alatt megtenni mind a hetven kilométert - ez nekem hihetetlennek tűnik - de vannak rövidebb szakaszok is, némelyik útváltozat szervezett, némelyik egyéni, de akárhogy is, a hosszú séta lehetőséget nyújt arra, ami a Pálos túra mottója: "találkozni a természetben a természetfelettivel".

Idén, elszánva magamat, előnevezéssel beregisztráltam a Boldog Özsébről elnevezett, 42 kilométeres, igazi terep-maratoni túrára. ("Kedves testvérünk, örömmel vettük jelentkezésedet.") Ennek az útváltozatnak ez volt a mottója: Járni a magunk útját.

Azért ez hosszú, nagyon hosszú, és valószínűleg a sebészorvos is a szívéhez kapna, hogy a két héttel ezelőtti röntgen után én itt ilyeneket művelek. De hát pontosan tudom, hogy a dolgok fejben dőlnek el. A fizikai erő és a lelki energia - bizonyos határok között - egymásba átalakítható. És a térdem már nem is annyira buci meg lila, mint a nevezetes margitszigeti tigrisbukfences esés után... csak egy icipicit...

Egynyári seprence - Erigeron annuus

Start: Csobánka. Deresen csillogott minden, minden kis útszéli gizgaz kristálykirálynővé vált, ragyogva illegették magukat, míg a reggeli napsütés le nem fújta róluk múlandó dérkabátkájukat. Egész sok induló gyűlt össze, jó félbusznyi ember jött Pomáz felől. Gyors füzetkiosztás, pecsételés, adminisztráció, aztán a sportos had már el is trappol. Nem is látom őket többet. Magam nagy sóhajjal elindultam a zöld jelzés mentén, a fehér szalagozást követve - hosszú lesz ez a nap. Párásból vakító kékre váltott az ég, ahogy felnéztem a fák között. Bár elég hideg volt, máris kimelegedtem.

Színesednek már a lombok...

Gyakorlatilag mindenki lehagyott, ezt nehéz megszokni, csiga vagyok na. Viszont amikor végre magamra maradtam az erdőben, megragadott annak szépsége és fenségessége, és az a gondolat, hogy mások híján - magammal vagyok, de mégse egyedül. Hiszen itt az erdő, az ég, a madarak, az úton levés egész szellemisége, amit annyira szeretek. Végigfényképeztem az útszél virágait, senkitől sem zavartatva - és kihagytam jó pár fotótémát, ha valami társasághoz csapódva rohantam. Láttam szép enyves zsályákat, egynyári tisztesfüvet, az elmaradhatatlan seprencét, néhány apró, utolsó utáni magyar szegfűt. Gyorsan odaértem az első pecsételőponthoz, a Szentkúthoz, ahol már ott lekvároskenyerezett a Sziklakápolnától induló túrázók serege. Ők már féltávnál járnak... Jól esett a "napközis" tea és a jó szó. Bementem a kis kápolnába is - ezek a dolgok, vallásosságtól függetlenül, számítanak.
Megnéztem a térképen, mennyit is mentem eddig - hát, szinte semmit. De ez inkább örömmel töltött el: mennyi minden van még előttem! Szokatlan volt így tekinteni a távolságra... meglepődtem magamon. Az aljnövényzetben apró lila foltok ragadták meg a figyelmemet. Ibolya - ilyenkor? (Bár a Növényhatározón azt írta valaki: "ibolya, az mindig van.")

Frissítőpont a csobánkai Szentkútnál

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens

Követve a szalagozást...

A magányos bóklászás után egyszercsak belekeveredtem egy derűs, gitározó-éneklő társaságba - ők a szervezett zarándoklat résztvevői, vagy száz ember, pálos szerzetesek vezetésével - lett volna hangosítás is, de Bömbi, a rádió elromlott. Jó volt kicsit ebben a társaságban haladni, beszélgetni, lassan előzgetve átfaragni magamat a sokaságon, amíg a műúthoz nem értünk Pilisszentkeresztnél. Itt meglepetésképp almával vártak minket - állítólag maga a pilisszentkereszti polgármester szedte. Volt itt egy öreg egy boxer kutya, ez mindenkitől almafalatokat kunyerált, amik egymás után tűntek el vödörszerű nagy szájában. Kizárt, hogy az alma ennyire kellett volna neki - volt ott több rekesznyi - szerintem egyszerűen a kunyerálás öröméért csinálta.

Hívő vándorok sokasága - 70 kilométer 3 nap alatt

Ezután kipróbáltam, hogy tudok-e kocogva haladni, egérutat nyerve a sokaság elől. Örömmel tapasztaltam, hogy a térdemnek nincs kifogása a dolog ellen. Gyors tempóban haladtam lefelé, a vízmosásban, aztán tovább, ragyogó napfényben fürdő pilisi hegyoldalakon. Rengeteg virág nyílt itt, bőven kínálva a megcsodálni valókat! Volt mit: kalapos francia hölgyhöz hasonlatos pelyhes kenderkefüvet, pazar színű kéküstökű csormolyát, halványlila réti útifüvet, kék kígyósziszt és vajszín ördögszemet...
Innentől lassan utolért egy leányzó, akivel sokáig hasonló tempóban haladtunk, aztán hozzánk csapódott még három egyetemista fiú is. Aranyosak voltak. Beszélgettünk mindenféléről, viccelődtünk. Majdnem végig együtt mentem velük.
Meglepődtem, hogy még a harangvirágokat is kicsalta az őszeleji eső. A kereklevelű harangvirág igazán elnyűhetetlen, finom lila felhőivel, akárcsak a sokkal határozottabb "egyéniségű" bogáncsok.

Pihenő Klastrompusztán

Már nagyon örültem, hogy megpihenhetek, amikor Klastrompusztához értünk. Az erdőből kibukkanva egyszercsak ott voltak az ősi romok, ahol éppen most is zajlik a feltárás. Leültem az alacsony kőfalra, megettem a gyümölcsrizst és az almát, amit hoztam, aztán már be is ért minket a zarándokcsapat, nagy lett a nyüzsgés az ősi kövek között, a csoportot vezető szerzetes pedig elmondta Boldog Özséb litániáját... egy pillanatra megelevenedett a múlt, képzeletemben felmagasodtak a kőfalak, gótikus boltívekben összehajoltak, mint a fák ágai.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Tovább, tovább... jött a tavalyról már ismert mesés szépségű kikericses rét, aztán épp lendületbe jöttem, amikor kiderült, hogy Pilisszentléleken ebéd vár bennünket. Ez valahogy elkerülte a figyelmemet - de bezzeg nem az egyetemista fiúkét. Mint akiket zsinóron húznak, irány a kondér. A gulyás olyan finom volt, hogy csattanós két puszit is adtam a szakácsnénak (aki nyugdíjas óvónéni).
Egy fakerítés tövében pazar osztrák ökörfarkkórók nőttek, ezt is szeretem ebben a faluban, hogy itt még az "árokszéli gyomok" is gyönyörűek. Tavaly innen indultam, most ez a féltáv...
Aztán máris a kolostorromoknál voltunk, nagyon szeretem ezt a helyet itt Pilisszentlélek határában, most is zöldellt a környék, ragyogott a nap, bő kézzel szórva sugarait az októberi tájra. Pecsételés, pihenés - és megint egy kis ennivaló, ezúttal szőlő, zserbó... ha ez így megy tovább, meghízok... Nehéz is volt újra elindulni.

Egyedi irányjelzés Pilisszentléleken

Az Ecset-hegyi húzós emelkedő nem is volt olyan rémes, ahogy az emlékeimben élt. Ragyogó sárga aranyfürtök, élénk pink dunai szegfűk, ultramarinkék veronikák nyíltak mindenfelé. Felérve jó volt visszanézni a kolostorromokra és a falu piros háztetőire. Láttam, hogy a csoport most ért a romokhoz, ők Szobig jönnek ma, az is szép távolság...

Pilisi táj

Tudtam, hogy innen már ilyen meredek emelkedő nem lesz több. Igyekeztem gyors lenni, hogy még a teljes sötétség előtt megérkezzek a basaharci ereszkedőhöz, ami elég meredek és köves vízmosás, még nappal is sötét. Ez nem sikerült - de kellemes utam volt a lassacskán erősödő lábfájások ellenére is. Nem volt olyan hosszú és monoton, mint amire emlékeztem. Az Enyedi-keresztre felrótt vers, mint mindig, most is megérintett.
Egy lejtőn a fiatalokkal kisétáltam a fák közül a meredek szélére, hogy megnézzük az alkonyat égi fényjátékát. Utolsó vadvirágként az egyre csökkenő fényben egy fotóra elcsíptem még a keskenylevelű keserűfüvet, a tikszemet - "szegény ember barométere", mondja rá az angol - és egy szép tő bablevelű varjúhájat.
Ezután a Képesfánál megtaláltuk a Szent Jakab Töltőállomást, ami egy bónusz pont, pecsét nélkül, ám édességekkel, tábortűzzel és élő wurlitzerrel. Ez azt jelenti, hogy a fára tűzött papíron felsorolt zsoltárokból lehet kérni, és a jakabos társaság kórust alkotva elénekli. Régi barátaim. Nem volt nehéz rávenni őket a "Szentmihályon teszkó lesz" eléneklésére. :-)

Aztán "eljövend az fejlámpáknak ideje, mert számos az gödrök valának, melybe beléhullanak az óvatlan pogányok", dirigáltam elő a többieknek, hogy szedjék elő világítóeszközeiket ők is! - meg kell mondjam, a tegnapelőtt vásárolt kínai fejlámpám igazán remeknek bizonyult. A többiek családi méretű fejfényszórónak nevezték el ezt a ledes csodát. Ezzel együtt előkerültek az ilyenkor szokásos élcek a vaddisznókról és a fák között felvillanó szemekről. A basaharci ereszkedő sötétben pont olyan pocsék volt, mint amilyennek elképzeltem. Csak azon drukkoltam, hogy nehogy megint a térdemre essek. Eléggé begyorsultunk, abban az alig kimondott reményben, hogy talán elérjük a nyolcórási kompot. A 11-es úton átkelve már sík volt a terep, ismerem is - a Duna melléke nem lehet nekem idegen - az éjszakában nyirkos párák keltek, ismerősen surrogott a lábam alatt a gizgaz, fejlámpám körében fekete-fehér, filmszerű világ villant fel, néha egy-egy elpilinckéző, vakítóan fehér éjszakai lepkével vagy muslincafelhővel. A szervezők néhol egy-egy mécsest is kitettek, irányfénynek.

Pecsételőpont Basaharcnál

És percre pontosan elértük a kompot, noha ez valószínűtlen volt. A pecsételőpont is valószerűtlen volt az egy szál irodai lámpa éles fényében, valami kis tűz égett itt is, egy lepedőre az "ütött az óra" feliratot vetítették (tavaly az volt, hogy "mindjárt itt a VÉGe"), a túlpart fényei visszatükröződtek a Dunán, fejünk felett néhány csillag is látszott. A vezetőfüzet minden ponthoz valami elgondolkodtató kérdést, idézetet is tett - itt a múlandóságról kellett volna elmélkedni a sötét és a nagy vízen való átkelés kapcsán, de hát erre nem volt módom, mert ugye - rohantunk a komphoz. Autók nélkül szokatlanul tágas egy ilyen fedélzet, az egy szál zöld helyzetjelző lámpa fényében tényleg kísérteties volt az elmosódva mozgó, alig kivehető alakok látványa. Itt is akadtak szervezők, azt kérdezgették, hogy mi tetszett eddig a legjobban. Nehéz erre válaszolni: a pontőrök kedvessége, a szellemiség, a finomságok, az útitársak, a táj, a növények? Úgy jó, ahogy van... Egy pillanatra hátat fordítottam a fedélzetnek, és a mély, fekete vizet néztem, beleszippantottam a víz illatába, átsuhant rajtam egy pillanatnyi, de mély megnyugvás, amit a folyó tud adni, mely mellett születtem és élek...

Szobon is kis rendezőbizottság várt, nagyon kedvesen utat mutattak, hogy ne kelljen Szobon kóvályognia annak, aki ki szeretne találni belőle - vagyis, felvillant a szobi templom, a sokaságból kiváltak azok, akik az itteni iskolában alszanak, a maradék - talán tucatnyi - vándor pedig túrabotjával kopogva megindult a töksötétben felfelé.

Bemozdult, de kifejező: a szobi templomtér

Erről a szakaszról tavalyról is elég rémes emlékeim vannak, kb. hét kilométernyi monoton emelkedő. Pedig most az elején nem is volt rossz. Két, hatvanhoz közeledő, igen fürge hölggyel beszélgettem a lovakról és a meglepetés-partykról, és ez egy időre elterelte a figyelmemet a lábamról. Az egyetemisták valahol lemaradtak a sötétben. Aztán a hölgyek is elhúztak, és magamra maradtam, az ezt követő keserves vánszorgást pedig nem kívánom senkinek. Fájt a lábam, forgótól a kisujj hegyéig, minden lépésnél, viszont némi enyhülést hozott a gondolat, hogy ez az út részemről is egy felajánlás, hozom is többek kéréseit, hiszen a gyertya sem azért van, hogy saját magát világítsa meg.
A Sukola-keresztnél lévő utolsó pecsételőpontot szépen kivilágították mécsesekkel. Kaptunk mécsest mi is, hogy vigyük el Márianosztrára és ott gyújtsuk meg. A pontőrök tüzet raktak és felverték a sátraikat is, elképesztően hívogató volt, hogy kidőlve egyszerűen csak elheverjek itt. De hát menni kellett tovább, és jött a hírhedt utolsó három kilométer, ami távtól függetlenül mindig gyilkos tud lenni.

Márianosztra határában egy földmérő fiú ért utol, vele beszélgetve értem el a kegytemplomig, ami a túra célpontja, egyébként éjjel kettőig várják a beérkezőket... ez a srác is hetven kilométert (!) gyalogolt. Kb. egyformán sántítottunk, igazi autentikus zarándok mozgás ez.
Zárópecsét, oklevél, mécsesgyújtás, kitűző, útmutatás az iskoláig, ahol megaludhatunk. Szerencsére nem volt messze. Itt vacsora várt - erre se számítottam, nagyon jól esett a tea és a meleg leves - aztán megkíséreltem lezuhanyozni, ami nem volt egy könnyű misszió, mert egyetlen zuhanyozó volt, és abban se égett a villany. Tehát elmondhatom, hogy én már zuhanyoztam egy szál fejlámpában is! És végül, végre, kiteríthettem a suli galériaszerű folyosóján a tablóképek alatt a polifoam matracot és a hálózsákot... és benne magamat. Holmim nagy része - a hálózsák, a hátizsák, a bakancs, a fényképezőgép - mind-mind legalább ezer kilométert megtett már velem gyalog, régi társaim ezek.
Egy asszony a polifoamon való alvásról csak ennyit mondott: "én ugyan nem, majd meglátjátok, ha majd ti is negyven évesek lesztek..." - mire mondtam, hogy én bizony negyven éves vagyok. Nem hitte el. Igaz, én se szoktam elhinni.

Bármilyen kényelmetlen is volt, örültem, hogy végre pihenhetek. Fantázia-virágok sokaságát láttam félálomban, csodálatos vetítés volt lehunyt szemhéjam mögött, és a fáradtság mellett öröm töltött el: megcsináltam!

És akkor - a Növényhatározósok kedvéért - lássuk a növényeket is...

Enyves zsálya - Salvia glutinosa

Ibolya faj - Viola sp.

Magyar szegfű - Dianthus pontederae

Bablevelű varjúháj - Sedum maximum

Macskafarkú veronika - Veronica spicata

Réti útifű - Plantago media

Vajszínű ördögszem - Scabiosa ochroleuca

Kereklevelű harangvirág - Campanula rotundifolia

Egynyári tisztesfű - Stachys annua

Osztrák ökörfarkkóró - Verbascum austriacum

Dunai szegfű - Dianthus collinus

Aranyfürt - Aster linosyris

Keskenylevelű keserűfű - persicaria minor