Kék erdők vidékén... séta Dobogókőtől Prédikálószéken át Dömösig

 Kedvelt indulóhelyem Dobogókő. Jó korán, például napkeltekor és lehetőleg egy hétköznapi szabadnapon... amikor még egyetlen autó sem parkol a nagy parkolóban, szunnyadnak még a büfék, nem lobog a tűz a bográcsok alatt. Vagyis, amikor még nincs sok ember, és "kettesben" lehetek a természettel!

Kilátás Prédikálószékről

Sötét, sőt borongós pirkadat fogad, ahogy a busz kanyarog velem felfelé Dobogókőre. Nem sok ember utazik rajta, azok is dologügyben, beteglátogatóban, szóval nem kirándulni. Na jó, pár megálló erejéig van egy részeg nő is, aki melltartóra vetkőzve énekelni próbál, a sofőr meglepő türelemmel és kedvességgel csitítja.

 Dobogókőn csak én szállok le, aztán a busz tovább robog Esztergom felé. A Nap első sugarai végigsimítják a kopott barna takarót a hegyek-dombok hátán. Zöld küllő kapaszkodik egy fatörzsön - egyik kedvencem ez a harkályféle, de borzasztóan nehéz róla rendes fotót készíteni. Most sem sikerül...

Mókus figyel csillogó szemeivel a faágak közül, közép fakopáncs kapaszkodik a fakérgen, a bokrok finom ágai közt széncinege cserreg, a turistaház melletti bokron pedig egy szajkó balettozik... és még gyakorlatilag el sem indultam. Ilyenkor még tényleg nem az autós kirándulóké a hegytető! Mosolyogva, magamban köszönök az "őslakosoknak" - én vagyok a vendég az erdőben...

A Duna felett masszív, fehér ködfelhő terpeszkedik, felettem feszesen kéklik az ég. Hűvös van még... Elindulok hát a "sítúra úton", persze havat ezen a télen nem látott... az ébredő nap szemembe süt, csíkokat húz a barna, sáros földre, a madarak januárt meghazudtolóan énekelik a tavasz dalát. Elkanyarodok jobbra, a kék sáv jelzésű útra, szeretem ezt a szakaszt, a göcsörtös törzsű tölgyek mindig kínálnak fotótémát. Kibukkanok a műútra, ezen ballagok tovább, mert sejtem, hogy az ösvény meredekre váltó szakasza eléggé sáros lehet, ez így kerülő, de ugyanúgy Királykútra jutok.

Hosszúnak tűnik az aszfaltos rész, meg is nézem a térképemen, nem mentem-e túl a piros háromszöggel jelzett ösvényen. Nem megy el mellettem más, csak egy erdészeti jármű, egyébként teljes a csend. A fák között meglátom a királykúti erdészház tetejét... igen, itt le jobbra a patakhoz. Ide nem süt még be a reggeli napfény, kéklő párák szállnak a szurdokban. Felkapaszkodok a patakmeder túloldalán, most egy darabig felfelé kell kapaszkodni. Ismét kiérek a napfényesebb zónába, érezhetően melegebb van. Elegyes, vékony törzsű fákból álló erdőrész ez, a csertölgy csörgősre száradt tavalyi lombján vörösnarancs fényekben ragyog át a Nap. A távolban a hegyoldal kéksége dereng... mennyire szép!

Kiérek a széles dózerútra, ami egyben megyehatár is, ezen ballagok tovább Prédikálószék felé. Most már akad egy-két ember, főleg futók. Van, aki kutyával kocog. Köszönünk egymásnak, ahogy kell. Fent a kilátóban is táboroznak páran. Megcsodálom a panorámát - még mindig ott lapul a köd a mélyben, remélem, hogy sikerül "utolérnem" mielőtt feloszlik. Szeretem a ködzóna határát, gyönyörű fényeket lehet elcsípni ott... Nem is időzök sokat a magyar történelem horror-mangaképregény stílusú ábrázolásaival dekorált kilátóban. Kis uzsonna, pár korty a termoszból, és indulok is lefelé a nemrég kijelzett lovasúton.  Nem tudom, járnak-e itt lovasok, soha nem láttam egyet sem, de még lócitromot vagy patkónyomot sem. Hosszú, kanyargó, lassan lejtő út ez a hegyoldalban, hol itt, hol ott villan fel némi panoráma a visegrádi Fellegvárra.

Néha szemembe villan a napfény, aztán a következő kanyarban ismét kékes, télies fények ömlenek el az úton. Nem unalmas. Páragyöngyök ragyognak egy ódon pókhálón, napfény ragyog át a száraz fűcsomókon felettem, a hegyoldalon, valahol a távolban holló kering az égen. Egyedül ballagok.

A Kecskeláb-régen ragyog a napfény. Itt le is térek a jelzett útról, és inkább az erdészeti utakon járok, segít a műholdas navigáció - nem mintha könnyű lenne itt eltévedni - rövidebb ez Dömös felé. Már messziről hallom a fűrésztelep hangjait. Az erdőbe beszökött borostyán jelzi, hogy nincs messze a település.

Kiérve az aszfaltútra elérem a ködzóna határát. Elsápad fölöttem a Nap, ködbe takaróznak a háztetők, intenzív fűtés-szag ül a házak között. Végigballagok az úton a Duna felé, nem látszik a túlpart, masszív ködfüggöny takarja a Szent Mihály-hegyet. Negyedórám van a busz érkezéséig... fel-alá sétálgatok a megállóban, a templomtorony a ködbe bök, ami hullámozni kezd, és hirtelen kikékül az ég felettem. Meglepetésemre atalanta-lepke pilinckézik el mellettem - januárban nem gyakori látvány - és inni próbál egy tűzcsapból. Kulacsomból pár cseppet öntök neki... az édes tea nincs ellenére. Aztán már érkezik is a sárga busz, és békés utam van Szentendréig. Bekuckózva egy sarokba még az sem gond, hogy egy teljes osztálykirándulás nyüzsgő gyereknépe árasztja el a buszt, egy nem túl szomjas, viszont jókedvű helyi lakos meg énekel és mindenkit kannás borral kínálgat... egyfajta keretes szerkezetet képez az élmény a reggellel.

Az biztos, hogy a sok buszozás és vonatozás sajátos élményekkel gazdagítja a természetjárásaimat... de jó nap volt ez!